2017. november 26., vasárnap

Hortobágyi kirándulás

Szégyen-gyalázat, magam sem gondoltam volna, hogy ilyen régen írtam a blogba.
Most szenteste délelőttje van...
Van ennek sok oka, de ráadásul pont ott hagytam abba, ami egy "velősebb" nap nem pársoros leírása lenne, és valószínűleg ha nekirugaszkodtam volna, ez kissé eltántorított. De volt majdnem egyhetes nethiány is -- bár ez sem ment fel az alól, hogy így el vagyok maradva.

Erre a napra szervezte a buszos hortobágyi kiállítást a Debreceni Nagyerdőért Egyesület, melyre Ildikóval jelentkeztünk.
A Tesco elől indult a busz 9-kor, gyülekező háromnegyedtől 9-ig volt.
Mondanom sem kell, sajnos, hogy esőre virradtunk! Előző nap gyönyörű napos idő volt, s mivel utólag írom, tudom, hogy az utána következő hétfői napon is... Hetek óta azon parázok és amiatt imádkozom, hogy mindegy, milyen hideg lesz, csak ESŐ NEEE!
Hát ez nem jött be. Eső -- DE. Azért hajnalban még reménykedni lehetett, hogy hátha nem áll be egész napra ez az idő...
Fél 7-től készültem, pakoltam. Nagy dilemmám volt a táska, merthogy oldaltáska lett volna a legjobb, ez a tarisznyajelleg -- de ahhoz, hogy minden beleférjen, ahhoz az enyém kicsi. A plusz egy szatyor a vállamra az azért már túlzás, nem beszélve arról, hogy az folyton le is csúszik.
Utólag már tudom, hogy a hátizsák lett volna megoldás, ha már nincs nagy oldaltáskám. Gondoltam is rá pedig, csak amiatt vetettem el, hogy minden egyes pzs, pénztárca stb. miatt állandóan dobáljam le-fel a hátamról, na, ezt is túlzásnak tartottam. Ezzel együtt még mindig ez lett volna a megoldás.
Hogy ne kelljen már mégsem a két táska, előkerestem azt a nagyobb, bő A4-es táskát, amelyet kórházba fekvéskor szoktam vinni, abba elfér minden ugyan; hátránya viszont, hogy nem oldaltáska, hanem max. váll-, ami ugyanúgy feszt lecsúszik a kabátomról, ahhoz meg túl nehéz, hogy folyton rángatni kell visszafele -- de ez van, nem volt mit tenni.
Ildikóval negyed 9-kor találkoztunk, mentem a pékbolt felé, ő pedig akkor lépett ki a házukból -- vettem egy csomag sajtos pogácsát. Gyalog mentünk a Tecsóig, és viszonylag reményt keltően éppen csak szemerkélt az eső, úgy, hogy odáig még ernyőt sem húztunk fel.
De egyébként az égre nézve nem sok bizakodásunk lehetett... olyan egyhangú, egybefüggő szürkeség volt minden, aminek sehol nem látszott vége.:( Ez a mi szerencsénk.
Mivel korábban értünk oda, kényelmesen megnéztük az épp kifelé pakoló régiségvásározókat -- ők is kegyetlenül aggódtak az időjárás miatt, azért mégse mindegy, ha elkezd jobban esni, netán szakadni, azért ennyi cuccot nem lehet bekapkodni seperc alatt.
Kicsit odébb megláttuk a nagy magas fehér buszt, ami jelezve volt előre, és már pár ember ácsorgott az épület eresze alatt. Megismertük a kirándulásvezetőt, közben folyamatosan érkeztek a kirándulók.
A buszban közvetlen a sofőr mögött ültünk, totál panorámás kilátásunk volt a magasból. Volt névsorolvasás. Kár, hogy egyre jobban elkezdett esni, pedig milyen jót lehetett volna gyönyörködni akármilyen kopasz téli tájban is, ha nincs az eső. De tök jó volt amúgy a hangulat, tele lett a busz, sőt, a Kismacson felvett anyukának két gyerekkel már csak egy helye maradt, mely rejtélyt nem sikerült megfejteni, hiszen ki lett számolva elvileg minden...
Odafelé a vezetőnk beszélt mikrofonba, egyrészt az alapítványról kaptunk információt, másrészt Hortobágyról ismertetőt, majd az ottani látnivalókat, a mai programot vettük végig.

A busz Hortobágyon közvetlenül a Madárkórház előtt állt meg.

 
Ekkor már istenesen szakadt az eső, és sajnos, végig, egész kirándulás alatt!
Bent az épületben megnéztük a Madármentő kiállítást, s igaz, gyér volt a világítás, ennek ellenére sokat fotóztam. Többször is körbejártuk, míg a Látványkórházba nem indultunk be -- ezalatt az előtérben vettünk némi csecsebecsét, hűtőmágnest, kulcstartót...





 



 

     

 

 


A Látványkórházban túl sokan voltunk a szűk folyosón, ez gondolom, minden látogatócsoportnál fennáll, tehát amíg az idegenvezető "ismertetett", az alatt nem lehetett mászkálni és megnézni, amit mond, mert örültünk, hogy valahol éppen állhatunk. Kis részekbe voltak elkülönítve madarak, nagy üvegfalon át lehetett őket megtekinteni. Olyan üveg, melyen a madarak nem láthatták a tömeget, tehát nem zavartuk őket. Voltak itt egészen nagy ragadozómadaraktól kezdve varjakig, kismadarakig mindenfélék. Volt a kórházi rész is, ahol ha éppen műtét folyna, azt is meg lehetne nézni. Fotózni itt nem tudtam, mert az üvegen átfotózva saját magam látszottam a képen...
A folyosó túloldalán kimentünk a röpdébe, mely egy hatalmas, magas, rácsozott építmény, itt láttunk baglyokat a fából készült kilátóféleségen, illetve igen sok, télire itt ragadt gólya volt a terület végén.
Ildikó ernyője alatt voltunk ketten, hogy ne foglaljunk több helyet, így is alig lehetett valahogy látni, mert ugye, a szakadó eső miatt nem szaladgálhatott ki az ember a füves térre, csak ott tolongtunk a pallón.



 


Nagy fájdalmam volt, hogy az eső miatt fényképezni sem úgy lehetett, mint normális időben. Féltettem a gépet is, meg hát aki próbált már egyedül tartani szélben esernyőt fél kézzel, ugyanakkor fotózni úgy, hogy ahhoz néha két kéz kell, hát az tudja, miről beszélek. De én nem azért jöttem el, hogy ne fotózhassak, úgyhogy mindent elkövettem ennek érdekében. Még azt is, hogy hagytam elrepülni az esernyőm, hogy le tudjak fotózni egy-egy kültéri érdemes dolgot. Mert amikor már úgy döntöttünk, hogy mégsem volt jó ötlet az EGY esernyő (mindkettőnk külső fele pacalra ázott!, ráadásul az Ildikó kabátja nem vízlepergetős volt), akkor kinyitottam az enyémet, ezáltal nem voltunk Ildikóval annyira egymáshoz kötve, csak hát egyszemélyben kellett megoldani az ernyőtartást és fotózást, ami szinte lehetetlen volt. De fotóztam, az ernyő és az elázás rovására.:)




Mivel főleg benti helyeken jártunk, tényleg rengeteg fotó készült. Viszont konstatáltam, hogy egy esőmentes napon mennyi mindent lehetett volna kültéren is fotózni, hát... ez fájdalmas ráébredés volt!
Gyönyörű fa játszóterek, parkosított részek, emlékhelyek, táblák, patak, híd, kis tó, nagy tó, nagy híd, szobrok tömkelege... szóval szuper lett volna kint is tudni fotózni.
A madárkórház és a röpde után a közeli Látogatóközpont felé vettük az irányt.
Itt megnéztük az aktuális Daru kiállítást -- egész hortobágyi madár-, állatvilág pompás kiállítását láthattuk. A terembeli lépcsőn, ahol fel lehetett menni a galériába, csoportkép is készült, igaz, csak több részletben fértünk bele, mégiscsak sok az az 50 fő.







   

     
A galériában kissé megpihentünk. Itt ugyanis rengeteg mindent lehetett csinálni, főleg a gyerekek lelték benne kedvüket -- bár én is mindent jól lefotóztam. Lehetett volna jelmezekben is fotózkodni, sokan meg is tették. Ezt utána több múzeumban is észleltem, mármint a fotózkodási lehetőséget.

 

 




Ildikóval itt leülve eszegettünk a sajtos pogiból, mert ő is vett és elém kínálta. Egy pogácsát ettem egy óra hosszáig. Hiába, nem nekem való az evés. Pedig biztos finom volt, de nem éreztem az ízét, és így nekem borzasztó enni. Vittem egy pici kétdecis teát is, de nem éreztem indíttatást ivásra.
A Látogatóközpontból kiérve egy parkon át meg lehetett figyelni a nagy, magas fákon a bagolytanyát. Még ebben az esőben is elég sok bagoly volt fent a fákon -- de fotózási szempontból nem volt, sajnos, mérvadó a lehetőség.

 



 


 








Előbb a Csárdamúzeumba mentünk, jól kifotóztam magam -- Ildikó is, csak ritkábban; ő mobillal fotózott --, utána átmentünk a Pásztormúzeumba. Az azért egy kicsit nagyobb volt, több idő volt körbejárni, de nagyon jólesett.:) Végül is ez az egész, eső ide-oda, nekem nagyon kellett már. Hogy legyek valahol, hogy normális átlagember lehessek, ne egy beteg, erőtlen, szerencsétlen, aki már soha nem élhet teljes életet.


 



 



     




A kinti részeken azért amit csak lehetett -- szobrokat, hidat --, lefotózgattam.
A befizetett összegben (2500) az összes hely belépője benne volt, amit megnéztünk.


       
A Pásztormúzeum után beszálltunk a buszba, és rövid utazás következett a Mátai méneshez.
Ez is nagyon élvezetes volt -- csodaszép lovakat láthattunk, karámonként a ló nevével és egyéb paramétereivel; lehetett őket simizni az orrnyergüknél, nyakuknál... Nagyon nagy élmény volt közelről látni, milyen hatalmas, jól táplált, szépen gondozott állatok, nézni a drága, szép nagy szemükbe.:)

     






Ezt a programot 1-kor fejeztük be. Vezetőnk meg is állapította, hogy tökéletesen hoztuk az eltervezett időt. Beszálltunk a buszba és hazafelé vettük az irányt. Sofőrünk, előre felvetettek alapján különböző pontokon megállt, hogy mindenki a neki legmegfelelőbb helyen tudjon kiszállni. Mi maradtunk a Tescónál, ez volt számunkra a legjobb.
Ildikó csinált rólunk egy selfit.:)


Hazafelé mindenki fel volt dobva kicsit, megállapítottuk Ildikóval, hogy az esőről senki nem tehet, de azontúl tényleg a lehető legjobb volt ez a kirándulás. A vezető is így összegezte a napot, hogy az esőt leszámítva valóban minden összejött, szép volt, jó volt, hasznos volt.
Nekem különösen, miután egész évben szinte csak az egészségügyi helyekre tettem be a lábam, olyan volt már az egész, mintha nem is e világon élnék. Mintha lett volna egy előző élet, és ez most nem az.
A Tescótól Ildikóval gyalog mentünk hazafelé is, esernyőkkel.
Egész úton cepeltem, de elválás előtt odaadtam neki egy kis tasakot, benne egy zokniból készült bagollyal, egy csíptetős fabagollyal és a Macskákról c. verslistás folyóirattal, melyben 10 macskás írásom szerepel. Mindezt csak úgy. Mert meg szerettem volna lepni.

Délután a fényképeket dolgozgattam fel, ez is jólesett.:)
Ezeket vettem:


Este pedig megnéztem a Sztárban sztár + 1 kicsi új sorozat 1. részét, mely annyiban tér el a Sztárban sztártól, hogy a sztár mellett van egy tehetséges gyerek, aki a lényeg.:)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése