2017. július 13., csütörtök

Hasi UH és infúzió

Annyira örültem volna, ha ma arra ébredek, hogy elmúlt a keserű pokol! De nem! Már 11. napja kínlódok. Pedig úgy megúszható lett volna a mai szenvedés egy része.
Reggel busszal mentem a Kenézybe, meglehetős gyengén és labilisan, jó néhány hasmars után.
9-kor jelentkeztem az 1. emeleti felvánszorgás után az UH-rtg.-s ablaknál. Beültem a várakozós folyosóra, ahol szerencsére nem várt rajtam kívül senki az UH-vizsgálóknál. Be is hívtak igen hamar.
Fiatal, alapos, igen profi doktornő volt a vizsgáló, más személy, mint aki a műtét előtti hasi UH-t végezte.
Tény, hogy szinte mindent rendben talált, külön sorolva a szerveket -- miután el kellett mesélni, hogy milyen cuccok hiányoznak a hasamból:), kivéve -- amitől majdnem szörnyet haltam! -- a májamat. Ott ugyanis talált egy kétcentis képletet két lebeny között! Én már holttá nyilvánítottam magam, de ugyanakkor nem értettem, hogy az utolsón, márciusban nem találtak semmit, és pont a kemoterápia alatt meg... csak úgy lesz egy áttét?? Nagyon betojtam.
Persze diktálta azt is, hogy a májban talált eltérés valószínűleg haemangioma, de mit tudtam én, mi az. Itthon utánanéztem: jóindulatú, éreredetű szövetburjánzás (daganat végül is ez is, még ha jó is, könnyen válhat rosszá). Állítólag nagyon sok embernek van, néha nem is 1-2, és nem is derül ki, kizárólag akkor, ha valami miatt UH-ra kell menjen az ember.
Teljesen magam alatt voltam. Ha jól vagyok, mehettem volna haza, mert nem volt a papírjaimon, hogy ezzel be kell mennem egyből az onkológiára, hiszen felkerül a gépre, én ott nem is kaptam leletet.
DE nem voltam jól, úgyhogy ennek véget kell már vetni, a szívem is kivan, hogy lassan két hete nem kapja meg a legfontosabb gyógyszereit, s ettől IS rosszul vagyok, nemcsak a hányingertől és keserűségtől. Úgyhogy, bár mint tudjuk, csütörtök a bolondokháza-nap, de bejelentkeztem, amikor kirohant az egyik asszisztensnő, mivel a kartonozó most is zárva volt -- a váró viszont tömve. Mondtam az asszisztensnőnek, hogy mára nem lettem híva, azaz csak hasi UH-ra, de idejöttem, mert 11 napja rosszul vagyok, és ez már nem állapot... úgyhogy "felvett" (így mondják itt az ambuláns jelenést is, ha panasszal jövök). Beültem egy behívott nő helyére, a ventilátor elé, és most már rábíztam magam a sorsra.
Mivel mondta a nő a doktornőnek, hogy rosszulléttel jöttem, a doktornő viszonylag hamar behívott.
Elmondtam, hogy mi a bajom, hogy a múlt csütörtök óta is változatlan, és egyre gyengébb, labilisabb vagyok, a szívgyógyszereimet sem tudom szedni a hányás miatt, emiatt a szívpanaszaim is erősödtek, és hogy hát tudom, hogy a doktornő múlt csütörtökön is javasolta az infúziót és én nem fogadtam el... de már tudom, hogy helytelen volt. Mondta a doktornő, hogy igen, emlékszik.
Kapásból írta ki nekem az infúziót, és mondta, hogy jöjjek holnap is, ha a múltkor egy nem segített. Most nem tiltakoztam... Ja, és előtte elrendelt egy sürgős vérvételt! Én azt hittem, mennem kell a laborba, még jó, hogy rákérdeztem, mert mondta, hogy nem, ezt az osztályon leveszik az infúzió előtt! És mivel sürgősségi, mire végzek az infúzióval, készen lesz az eredmény. Valamint, hogy holnap reggel, ha a mai után úgy döntök, hogy nem vagyok még jól és jövök, akkor branüllel fogok hazamenni, és holnap reggel itt jelentkezem nála, hogy rám tudjon nézni.
Odacsúsztattam egy kis fehér borítékot, még soha nem adtam itt, nem is tudtam, hogy szoktak-e, de tájékozódtam előzőleg a sorstársaimtól a múlt hetekben. Igen, szoktak, nem minden alkalommal, de időnként. 5-10 ezret a hasonló kaliberűek, de van, aki iszonyat nagyságrendű pénzeket osztogat. Mivel én már jó ideje idejárok, a doktornő tényleg rendes, és még soha nem adtam, így egy tízest tettem el erre a célra. Megköszönte és mondta, hogy nagyon kedves vagyok.:)
Tényleg szívesen.
Ezek után (megkönnyebbülve, hogy ezen is túlvagyok), felmásztam az "Osztályra".
Ott jeleztem, hogy infúzióra jöttem, előtte egy sürgős labor, és odaadtam a "rendelést".
Beültem a "szokott" székembe (ebben ültem már a legtöbbször), és mivel személyzetileg itt is elég kevesen voltak, vártam türelmesen, míg sort tudnak rám keríteni. Mint kiderült, a beszúrt branülből előzőleg levették a vért, majd ugyanoda bekötötték az infúziót. Frappáns megoldás! Én meg még meg akartam magam kétszer is szúratni azzal, hogy előtte megyek a laborba...
Tudtam, hogy most ártalmatlan anyagokat kapok (hányinger ellenit, gyomorvédőt, illetve 2 palack sima sós vizet), de azért ezek itt négyen, míg lejönnek, az is 2,5 óra. A szokásos belső idegesség most is ott toporzékolt bennem: alig vártam, hogy vége legyen!
Közben telefon a doktornőtől a pulthoz, s az ottani nővér bejött tolmácsolni: hogy érzem magam, és ha nem jól, akkor jövök-e holnap, mert akkor úgy írja az ambulánslapot. Eldöntöttem, hogy igen, jövök holnap. Egy ízemnek nem hiányzott, de nehogy ugyanígy folytatódjon minden!
Egy kis idő múlva fel is jött a doktornő, kész ambulánslappal, kinyomtatott hasi UH lelettel, valamint egy beutalóval MRI-re. Mondta, hogy ez a cucc a májamon haemangioma valószínűséggel és mint ilyen, nem jelent teendőt, ám azért kell MRI-re menni mégis, merthogy a múltkori leleten ez nem volt ott! Hát igen...:( És még jelezte, hogy most, ha ennek vége, menjek át az MRI-re időpont-egyeztetés miatt; és azt is közölte, hogy egyébként a laborom teljesen rendben van! Na legalább...!
Mikor lefolyt az infúzió, a kedvenc nővérem intézte a branült: benyomott valami beszáradásgátlós fecskendőt, rácsavarta a kupakot, majd befáslizta a karomat. Közben megérdeklődtem tőle, amit nem értettem a beutalón, ott ugyanis mai dátum szerepelt, hát mára nem tudok időpontot kérni már... de a nővér élesebb aggyal meglátta a kézírást is az oldalán, hogy a nap már egyeztetve van: 25-e. Tehát ez rendben van. Gyorsan megkérdeztem még, hogy hol van az MRI. A nővér mondta, hogy ki kell menni az épület hátulján, és nem messze van egy kis alacsony épület, ki lesz írva, hogy MRI.
Még jó, hogy megkérdeztem, mert különben bóklászhattam volna itt a "nagykórházban", míg ez kiderül!
Kicsit kellemetlen volt a branül, mert elég rossz helyen volt. Nem pont a könyök feletti vénában, hanem attól magamfelé, egy kis oldalvénában. Nem esett jól, ráadásul meg hogy ne hajlítsam! Hát a legtöbb dolgot nem lehet egy kézzel megcsinálni úgy, hogy a jobb karom egyenesen marad...
Mindenesetre igyekeztem, de lépten-nyomon minimum 90 fokban hajlítottam, vagy csak vegyük a fogmosást, hát egészen hegyesszögben kell tartani az embernek a karját.
Miután nagy keservesen kitaláltam az épületből az udvar felé, tényleg hamar megtaláltam az alacsony MRI-épületet. Látszik, hogy új építmény, mert ez is modern, klímás, tágas váróval.
Időpont-egyeztetésre jöttem, mondom. Először is kérdezgettek, van-e valami fém bennem akárhol, mert akkor nem lehet megcsinálni a vizsgálatot; valamint sorolták, hogy minden ékszert le kell tenni, és hogy a vizsgálat mennyi ideig tart, zajos, sötét, akinek klausztrofóbiája van, előre jelezze stb. Alá kellett írnom egy papírt, hogy bevállalom. Mondták, hogy rögtön kapom az időpontot, és hogy majd minden hasi műtétemről hozzam a papírjaimat. Tehát 25-ére megkaptam 12.50-re az időpontot, fél órával előbb meg kell jelenni. Ugyanaznap reggel 8-kor sürgős laborbeutalóm is volt. Ez már a kemó előtti lesz, és gondolom, azért sürgős, hogy ha mondjuk, MRI-re 9-re kaptam volna itt időpontot, akkor odaérjek. Így ez nem lesz probléma, esetleg az, hogy mit fogok 3-4 óra hosszat csinálni a kettő között! Lehetett volna legalább 10-11 óra...

No, ez jó hosszadalmas nap volt idáig! Nem éreztem, hogy a keserűség elmúlt volna, vagy hogy étvágyam lenne az éhség ellenére sem, ellenben erősített rajtam, ez biztos. Már nem vánszorogtam úgy, mint a tetű, bár megbillentem néha...
Elkóvályogtam, amerre sejtettem a Dorottya utcai kijáratot (naná, hogy nem az volt, amelyiken végül is kijöttem a kórházból!) -- és kissé felszabadultabban a nem hajlítható karom ellenére csináltam pár életmentő fotót kissé szokatlanabb civil épületek mellett a kórházudvaron, majd kikeveredve a járda mellett, a kórház előtt.








Kint, ha már nem a Dorottyára bukkantam ki, gondoltam, nem megyek akkor visszafelé, hanem megyek a buszmegállóhoz inkább. Szokásos "éberségemmel" vaksizva kutyagoltam, mikor régi kolléganőm, Éva oldotta ki éppen a biciklijét, és rám köszönt.
Biciklijét tolva elkísért a Pesti utcai megállóhoz, ahol megvárta velem a buszomat, közben sokat beszélgettünk, majd minden jót kívánva elköszöntünk egymástól.

Otthon némi vízszintes volt, de nem alvás, csak lazulás.
Nehezen fürödtem a befáslizott branülöm miatt, aztán pedig éjjel alig aludtam valamit, folyton bennem volt, hogy a karomra vigyázzak, meg hogy mindjárt megint kelnem kell... Pedig nagyon nem jó, ha infúzió vagy pláne kemó előtt az ember nem alussza ki magát!

Ma esti részlet a naplementéből:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése