2017. július 31., hétfő

Agónia

Ismét a hétvégi történet: kelés, rendbetétel után nem bírom tovább, gyengeség, elfeketedés, ájulófél -- le kell feküdni. Most már folyton ez lesz?
Most csak 11-ig haldokoltam vízszintben, utána óvatosan cirkuláltam akárhova, kivéve ha rajtaütésszerűen csapott le a hasmars.
Anyám azt javasolta, hogy menjek be a kórházba. De el sem tudtam képzelni, hogy én itt most 36 fokban nekiindulok, amikor egyébként szerdán amúgy is fel lesz adva a lecke az egyhetes labor-onkológiai kontrollra. Hogy hogy is fogok talpon maradni egy fél napig, az rejtély. Úgyhogy ne kombináljuk azt még plusz menésekkel, mikor alig bír el a lábam. Már a székről, ágyról sem tudok csak úgy felülni, muszáj a kezemet is használni.
Elnézegettem, hogy elvékonyodott a kezem-lábam, a vállam csontos lett, de jócskán lement comb-has-fenék tájakról is. Már régen a 3-mal ezelőtti nadrágméretemet kellett megkeresni. A nyári bő gatyámban úgy nézek ki, mintha plusz egy sátor lenne rajtam. Látszik, hogy több számmal nagyobb, de ez van. Most ezért nem fogok nyári nadrágot kajtatni, szívem szerint farmerben járnék, abból van csííííínos is, de hát ebben a rohadt melegben nem lehet. Meg mi az, hogy JÁRNÉK? Nem járok sehova, legszívesebben elásnám magam. A kórházba meg nem mindegy, hány sátor lóg rajtam?
Megmértem magam, hát elég szörnyű, mínusz 12 kg az eredmény. Mitől is lenne kevesebb?

Szilvi befizette a csekkjeim egy részét meg az anyáméit, aztán kiporszívózott, aminek nagyon örvendtem, mert már botrányos volt a padlószőnyeg.
István elküldte a Négyen egy gatyában 1. és egyúttal a 2.-t is, mert az 1.-nek tegnap nem láttam a végét; így megnéztem, meg akkor már a második részt is. Tetszett, aranyos film.
Délután Dani jelentkezett. Sárospatakra érkezés után egyből strandra mentek, és utána keresték meg a szállást egy vendégházban. Elég jó hely, de volt 1-2 nem működő dolog... pl. klíma, főzőlap, ilyesmi...

2017. július 30., vasárnap

Ájulófélben, gyengeség

Két kemó sem egyforma ugyanannál az embernél.
Míg az első pár alkalommal az erős hányás elleni szer miatt csak az 5. napon jelentkezett a rosszullét, lám, most már csak két nap szünetem volt.:( Harmadik nap már levert, mint Lajos a jancsiszöget.
És most már tudom a múltkori két hét rosszullét kivárásából, hogy ennek magától sose lesz vége, muszáj eljutni az infúzióig. Különben a végén már összeér a kettő! Az mégsem lehet, hogy folyamatosan rosszul legyek, egy falat, egy korty nélkül, sőt, a szívgyógyszereimet sem tudom így bevenni, hát akkor a Medrolt és kísérőit?
Teljesen felfordítja az egész belső berendezésemet az a terápia. Ilyenkor hamar mélypontra kerülök lelkileg is, úgy érzem, nincs kiút, én már mindig a gödör mélyén fogok agonizálni.
Szenvedés a telefon is, mikor muszáj beszélni, holott egy ízem nem kívánja. Mindig az az érzésem van, hogy belebroáááázok a telefonba. A szám önkéntelenül elég erősen van összezárva, szorosan, foggal. Ez nem direkt, hanem gondolom, a hányinger miatt. Bent tartani a keserű poklot. Pedig ettől még nem marad csukva, ha jön valami... Így aztán megvisel, mikor kedélyesen társalogni illene.

Ma is ugyanaz volt, mint tegnap. Felkeltem, elrendeztem magam körül mindent, de szinte még a legvége előtt éreztem, nem fogom bírni, most is vissza kell dőlnöm vízszintre. Mire úgy-ahogy valameddig stabilnak érezhettem magam, megint bőven elmúlt dél, mire szédülés nélkül, két kézzel támaszkodva mindenben, fel tudtam tápászkodni.
Éhes voltam, de nem tudtam, mit is tudnék magamba rakni.
A végén egy tyúkhúsleveskockát forraltam fel, beleszórtam egy marék laskát, mondván, hogy az legalább valami szilárd, hátha átvágom egy kicsit a gyomromat. És hátha le is megy.
Na, ez úgy feladta a feladatot, mintha ünnepi ebédet készítenék: ez alatt a 10 perc alatt összesen háromszor feküdtem le, mert éreztem az ájulás előjeleit. Kicsit érdekes volt a rohangálás a konyha és a szobám között, hogy minél hamarabb ágyat érjek, közben meg nehogy túl későn menjek már ki, hogy elforrjon a víz vagy szétfőjön a laska... Alig vártam, hogy vége legyen, már félúton megbántam, hogy hozzákezdtem. Tényleg úgy éreztem, nincs értelme semminek, ezt nem lehet kibírni, túlélni, hogy nem életképes az ember.
Szilvi kinézett két filmet nekem a délutáni dögléshez: Négyen egy gatyában 1. és Kutyátlanok kíméljenek! címmel. A kettő között jött Dani Renivel, hoztak nekem 4 gömb kézműves-cukormentes fagyit és dinnyét. Nem maradtak sokáig, szerencsére kibírtam ájulófél nélkül, míg itt voltak, és Reni megnézte Honestyt. Holnap mennek egyébként Sárospatakra, csak két napra, Dani szabin lesz a héten. Igazán mehettek volna több napra, így a vonatos utazások átszállással miatt mindkét nap egy-egy része odavan, szóval szerintem Sárospatakra kevés a maradék idő.
Telefonált anyám és István is. Tény, hogy csapnivaló társalgási alany vagyok most...:(
A fagyit befaltam, később dinnyét is ettem. Hiába, csak némi folyékony megy belém, ha rászánom magam a kacsatömésre.

2017. július 29., szombat

Kezdődik

Két rossz dolog: megérkezett a hőség, ugyanakkor a rosszullét. Külön is nehezen viselném, így együtt meg pláne kiborító.
A reggeli teendők, macskák etetése, almozása, magam és környezetem rendbetétele, miután az ágyazással is végeztem, azzal végződött, hogy elkezdett sötétedni a világ, zúgni a fülem, torokszorító rossz közérzet -- s ezeket már tudom gyerekkor óta, hogy ájulás előtti állapot.
Egyszerűen olyan gyengeség fogott el, hogy muszáj volt magam vízszintesre ereszteni, hogy ne ájuljak el. Úgy jobb lett, de valahányszor fel akartam tápászkodni, a gyengeség egy percre sem engedett. Így fél 2-kor tértem magamhoz, sokszori belealvással díszítve a fekvést.
Délután már nem taglózódtam le, de szinte egész nap nem ettem semmit, a gyomrom tótágast állt, inkább nem kockáztattam. Erőltetni ilyenkor bármit szigorúan tilos, úgyis hányás lesz a vége...:(
Csak hasmarsokra rohantam ki, örültem, hogy célt érek, mielőtt baj lenne.
Estefelé Dani hozott almot és dinnyét. Kivártam, míg kicsit hűl a dinnye, aztán azt ettem. Még szerencse, hogy dinnyeszezon van ezen kemós időszakban, különben valószínűleg éhen pusztulnék.
A Kaqun vizet iszom még, de nem eleget, mert mindent keserűnek érzek.
Pedig amúgy a Kaqun víz nagyon élvezetes, üde. De a keserűség mindent felülbírál bennem.
Este A mi kis falunkkal próbáltam elterelni a figyelmem, ezt a Nivestim ellensúlyozta... ami mint tudjuk, nem fogja jó irányba befolyásolni a közérzetemet.
Istenem, megint kezdődik...:((((

2017. július 28., péntek

Anyámnál

Anyámhoz mentem ma.
Azt vontam le az égető napsütésből, hogy kezdődik a ki tudja, meddig tartó, beharangozott nagy hőség. Tegnap még milyen jó idő volt...
Odafele nem volt nehéz a cuccom, köszönhetően Daninak, aki nemrég elvitte a göngyöleget, de hogy haladjak, nem álltam meg, így is többször meg kellett az el-elcseppenni akaró orrom miatt. De egyébként most nem is láttam különösebben új virágokat, nem jött elém érdekesség.
Anyámnál először is lehűltem, kipakoltam, miközben konstatáltam, micsoda lakomát csinált csupán az én kedvemért megint.
Ez volt az utolsó evésem egyébként elég sokáig, de ezt akkor még nem gondoltam, mondjuk...
Volt gulyásleves (nekem természetesen meg kellett sóznom, mint mostanában -- ha egyáltalán bármikor valamit tudok enni -- mindent), aztán rántott csirkecomb, rántott cukkini, petrezselymes krumpli és uborkasaláta.

 
De érdekes módon kávét nem tudtam elképzelni (bár nekem ez már nem újdonság), és szóltam is előre, hogy nem tudok.
Aztán kint a kertben csináltam néhány fotót.








Jókat beszélgettünk.
Kaptam névnapi ajándékot, kiszámoltuk a csekkekre valót, azokat elvittem befizetésre; meg küldött Szilvinek vennivalókra némi pénzt, valamint kaptam támogatásként is.
Később jónak láttam indulást kezdeményezni, mert sejtettem, hogy anyám "órákig" pakolni fog, bár most tudja, hogy nem vihetek kétszer annyit, mint amennyit elbírok.
Egy kosár lett tele, de így is elég volt, mert mindenből pakolt szegénykém.
Az utcán még fotóztam a ház előtt:


Majd érzékeny búcsút vettünk, és húztam hazafelé a csíkot. Nem is volt gond, csak a hátfájással, és az a kosárral a probléma, hogy el kell tartani, és nem megy a műtött oldalammal a féloldalas terhelés, úgyhogy végig a jobb kezemben kellett tartani a kosarat.
Ezt a szépséget a Gyepűsoron találtam hazafelé, itt nem látszik, de tenyérnyi a virága!














Otthon a naplemente előtt-alatt még fotózgattam az ablakból:


Szilvi délután a Tecsóba ment, mert végre akciós lett a Félix. Hozott 6 dobozzal.
A Pennyben meg a Friskies volt akcióban, Haramia számára hozott még tegnap egy 12 tasakos dobozt, meg a DM-ből úgy 16 tálkásat. Utána el is pakolgatta ezeket, mely szintén nem egyszerű feladat...

Anyám ajándéka egy pléd és egy könnyű halászgatya otthonra.

2017. július 27., csütörtök

Temetőjárás Szilvivel

Nem tudom, hány napom lesz, de ilyenkor megpróbálok a lehető legtöbb fontos dolgot vagy elmaradást beilleszteni a programokba, amíg még ki tudok járni.
Most a temetővel és anyámmal vagyok restanciában, úgyhogy ezeket haladéktalanul be kell iktatni. A temető fontos, mert több évfordulónk is erre a két nyári hónapra esik; mindig ki szoktam jönni legalább 1-szer, de több alkalommal 2-szer is. Most persze örülök, ha egyszer sikerül.
Az időjárás kedvező volt, enyhén hűvös, enyhén szeles langymeleg. Pont jó a temetőjárásra.
Reggel összepakolgattam a legszükségesebbeket, és olyan mázlim volt, hogy Szilvinek, mivel 1-kor elvitték a gyereket, lett kedve velem jönni! Azért így már mindjárt másabb, mint tök egyedül. Segítség is, meg hát mégsem vagyok egyedül így, kemó után 1 nappal.
Ha nem jelentkezik, hogy jön, már elindultam volna korábban, de így inkább kivártam az 1 órát. Utána ő is összepakolt, és elhúztunk. Bement a Coopba buszjegyekért, és 22-esen kényelmesen ülve elkirándulgattunk a temetőbe.
Ott vettem 4 db hármas díszített csokrot (1 kardvirág 2 gerberával), valamint 3 szóló kardvirágot mintegy 2600-ért, most nem a sírok megrakása volt a cél.
Apám sírja mindig az első és a legmunkaigényesebb. Ott töltünk a legtöbb időt. Mi tagadás, most is elég gazos volt, és nem maradt meg rajta semmi az ültetésekből. Nagyon rossz fekvésű, tűzi a nap folyton. De hiába próbálkozunk igénytelen, tűrőképes növényekkel is, azok sem maradnak meg...
Úgyhogy jobb híján csak kigazoltunk. Szilvi hozott szemeteszsákot, kétszer vitt el 60 liternyi gazt és hulladékot. Én vizet hordtam; szerencsére visszakerültek a nagy flakonok a sövénybe, amiket kölcsön szoktam venni ilyenkor. Elhordtam a elrothadt barna virágmaradványokat, kicseréltem a vizeket, középre raktam egy hármas csokrot. A vízcserénél nem kis gondot okoztak a kupákon lévő csigák. Jó sokan voltak, és így valahogy nem esik jól csigákkal foglalkozni. Én nem szedegettem le egyenként szerencsétleneket, hanem lemostam a kút vizében. Nem nagyon lett semmi bajuk, mire befejeztem a vizezést, már ott araszolgattak a kútkáván...
Szilvi közben gereblyélte a kigazolt (már amennyire tudtuk) sírt, sepregetett körülötte, aztán úgy döntöttünk: megtettük, amit tudtunk.


























Átmentünk az út túloldalára, a nagyanyám sírjához. Kedveljük, jó árnyékos, ráadásul mivel fedett, nem sok gond van vele. Lesepregettük, mert a fölötte lévő nagy fenyőből aztán van tűlevél rendesen. Szilvi lemetszette a fölé mélyebben lógó fenyőágakat, én elhordtam a barna, rothadt maradványokat és vizet cseréltem. Kidobtam egy lyukas kupát, és megjegyeztük, hogy okvetlen venni kell majd néhányat, apámnál is eltört már egy-két darab.
De az egy csokornak most azért bőven elég volt a maradék kupa.:)














Innen kutyagoltunk tovább keresztanyám sírja felé vezető úton, ahol közbeesik Jucika barátnőm sírja.
Itt vizet cseréltem a jelenleg csak művirágcsokrok alatt, hogy berakjam a szál kardvirágomat, és lesepregettem a sírt.














Keresztanyám szép, új sírjánál valaki elég gondosan igyekezett keresztbe tenni nekünk. Szó szerint. Nem restellte kiszedni a vázákból az elrothadt barna maradványokat; de nem ám, hogy mellé dobja a földre, á, nem. Az irigység vagy rosszindulat... tény, hogy keresztbe tette a síron a két maroknyi vizes korhadványt. Ki tudja, mióta égeti a nap és áztatja az eső a sírkő felületén! Mindenesetre nem tett neki jót, szerintem beszívódott a gránit anyagába, mert a cucc alatt sötétebb maradt a kő, hiába mostuk le az egészet. Ezeken a helyeken meg erősebben is súroltuk és többször, mégis látszik, hogy sötétebb!
Hihetetlen, micsoda parasztok vannak!
A sírkő lemosásán kívül itt is sepregettünk, vizeket cseréltem és itt két csokrot raktunk a vázákba. Csak reményleni tudom, hogy ez a szemétkedés nem lesz rendszeres a virágaink maradványaival a sírkő ellen. Még így, fotón át is látszik a hosszas súrolás után az eredménytelenség.:(














Ezután visszamentünk a krematóriumig, és megpróbáltam belőni, melyik úton is kell bemenni Ervinhez. Természetesen nem jó helyen mentünk be, mert mikor kb. odaértünk, ahol a 21. ligetnek kellett volna lennie, tizenvalahány-1 vagy -2 vagy -A vagy -B (?) volt kiírva, plusz a NOSZF hatalmas síremléke, ami ismeretlen volt. Nem jött össze, de nem adtuk fel. Mivel ott egyvonalban lehettünk a keresettel, logikusan elindultunk abban a vonalban lejjebb, hogy hátha 1 vagy 2 úttal később jöttünk le eddig... Hát hiába, most sem csalódtam a tájékozódási képtelenségemben.
Mindenesetre jó volt az elképzelés. Igaz, hogy merő képtelenség, de mintha három utat is elhagytunk volna, ami egyébként lehetetlen, hacsak beljebb is nincsenek útelágazások... de egyszer csak mintha ismerős lett volna a környék, és ott volt a 21. liget. Természetesen... NEM az volt. 50 méterrel kifelé menve ott volt egy másik ugyanolyan útjelző! Hogy miért van kettő? Könnyebbet. Amúgy sem fogom fel ezeket a különböző "szerkezetű" útjelzéseket. Mitől pucér szám, mitől A-B-C vagy mitől -1-2-3?

Innen még volt egy nehézség: megint nem találtuk, hol kell rögtön az elején a jobbra-út jobb oldalán bemenni. Kóvályogtam megint egy sort a sírok között, s mikor már tényleg majdnem feladásra kényszerültem, meglett. Most megint megpróbáltuk kijövetelnél megjegyezni... két nagy, jelzésekkel ellátott fánál kell bemenni a sírhoz. Itt vizet cseréltem egy elhervadt virágos tartóban, egy kutat keresve természetesen megint bóklásztam egy sort. Beleraktam a kardvirágomat, lesepregettem a sírt, és üdvözöltem Ervint, aki halálának egyéves évfordulója 18-án volt...:( Szinte hihetetlen. Egy év eltelt! És közben én is mivé lettem... sokszor eszembe jut, mikor ülök a kemós székekben... vajon ebben is ült Ervin? :((((


Még bírtuk a strapát, köszönhetően a nekünk tetsző időnek.
Közben míg tévelyegtünk, néha elsütöttem a gépet.
Így találtam rá erre a kis ékszerre, szerintem nagyon különleges. És annál is remekebb, hogy a versike francia. Itt is lefordítottam a nagyját, de otthon még utánanéztem 1-2 dolognak, és rímelnie is kellett.


Annyit tesz, mint:

                "Bármit teszek,
                Bárhol vagyok,
                Semmi nem töröl el.
                Rád gondolok.

         A mi Barátunk"

Meg fotóztam már akkor a NOSZF emlékművét...














...virágot...














...felújított '56-os emlékművet...






Ez már persze a visszaút után volt a krematórium túlsó oldalán.
Már csak egy kardvirágunk maradt, Zoli barátunk és kollégánk számára.
Őt szerencsére könnyen meg lehet találni. Útközben már gondoskodtam nehezékről, neki hoztam egyedül levágott flakont, mert a lábnál lévő síremléke miatt neki nem lehet máshova tenni vagy a fejnél levő vázákba beszúrni a virágot, hiszen akkor olyan, mintha nem neki hoztam volna. Így mindig külön a lábhoz rakom, okvetlen nehezékkel, különben simán felborítja egy szellőnél erősebb légmozgás. A flakont legközelebbi jövetelnél soha nem találom a környező bozótokban legalább, se egyetlen darab nehezéket, így mindig újat kell hozni.
Itt is lesepregettem a sírt, de megállapítottuk, hogy igazából régen hiányzik már rá egy jó nagy lemosás. De hát ez nem az én reszortom, még rossz néven vennének ekkora beavatkozást.


Ezek után elmondhattuk, hogy jól végeztük dolgunkat, és jóleső fáradtsággal vártuk a negyedóra múlva érkező buszt a megállói padon. Csend és nyugalom. Nincs tömeg, a virágosbódék többsége már bezárt, már csak itt, a buszmegálló oldalában lévők üzemeltek. Ezek voltak árnyékban.
A buszon kondi volt és sikerült ülnünk.
A Derék útról kellett hazamásznunk, de azt mondom, ennél jobb nem is történhetett volna, mert felfedeztük, hogy az Angyalföld tér patikája környékén nyílt egy Angyal Cukrászda -- itt egyébként 20 éve is volt egy elég sikeres fagyizó, sokan nagyon sajnáltuk, hogy bezárt! Ez most, csodák csodája, 160-ért árulja a kézműves fagyit, ami majdnem mindenütt 190-200 Ft. És cukormentes, ráadásul általában vizes. Mivel nem sok minden volt még bennem ma, és bizony 6 óra körül járt az idő, ész nélkül vettem egy kétgömbös narancs-pisztáciát. Ilyen jól rég nem esett már fagyi! Szenzációs volt. El is nyomta az éhségemet mára.
5 órás volt a kiruccanásunk.
Otthon felhívtam anyámat és elmeséltem neki a napot. Örült, hogy megejtettük, ugyanakkor aggódott is, hogy biztos, hogy jól bírtam-e. Mondtam, hogy most még nem kell aggódni. Érzem én azt, amikor már nem szabad elindulnom.
Még ma kell nyomnom az első Nivestimet, innentől kezd romlani a közérzet.
Kellemes és hasznos nap volt.

2017. július 26., szerda

5. kemó

Kemó napja, az ötödiké.
Még múlt héten borzasztóan fokozódott bennem az ideg, ha belegondoltam, hogy megint ki kell bírni órákat a kőkemény, kényelmetlen székben; olyan türelmetlenség fogott el, hogy el sem tudtam képzelni, hogy leszek túl még kettőn. Aztán az utolsó pár napban ennek tajtékja lecsengett: a csendes beletörődés és a túlélés igénye határozta meg a hangulatomat.
Lehet, hogy a tegnapi popikás kórházi nap is befolyásolta ezt, hogy szerencsére így alakult. Elvégre a kétharmadán túlvagyok... igaz, egyre nehezebb, egyre intenzívebbek a rosszullétes időszakok és egyre jobban összeérnének a következő kemóval, ha nem szenvednék ki még közte két infúziót, de ha ennek ez az ára, akkor nem tudok mit csinálni, nem tudom mivel helyettesíteni.
Úgyhogy mentem reggel 8 körül, ahogy szoktam.
Hiába volt már kész tegnap sürgősen a laborleletem, hiába a korai jelentkezés a kartonozóban, majd csak negyed 11-kor hívtak be. Borzasztó itt mindig ez a várakozás, ebben az ablaktalan, klímátlan ambulanciai váróban. Ezalatt már fele kemó lement volna. De meg kell várni az orvosi véleményezést, mehet-e az ember kemóra.
Mehettem, jó lett a labor.
Szokásos 6 konkrétum, a szokásos piros utáni leszedáltsággal és az azt követő álmosító Suprastynnal, meg az utolsó nagy átlátszóval. Tény, hogy komoly türelem és önnyugtatás kellett hozzá, már azt hittem, sosem lesz vége.
Hazafelé gyalogoltam a Tecsóig, ott pénzt vettem fel, vettem egy kaját és egy kétgömbös gyümölcsfagyit, ami most gyakorlatilag az életemet mentette meg. Nekem ez ilyenkor reggeli és ebéd egyaránt, és nem is vagyok éhes alkonyatig. Amikor is megeszem a hozott főtt kaja felét, mert ennyi fér. És kész is a nap, mely ennyi kajálással nálam maga a túltáplálás; a többi napokon nem szoktam ennyit sem enni. Nem beszélve a pokol napjai alatt, amikor is szinte semmit.
De legalább megkönnyebbültem, s egy hétig, akármilyen állapotban leszek, nem kell menni sehova.
Már tudom, hogy szinte hetente adódik, hogy nehéz szerdák estéjén BK és Szulejmán előtt fogom megpróbálni kiheverni a nap fáradalmait.

2017. július 25., kedd

Labor és MRI

Mára kettős program volt, mi más, mint kórházi.
Reggel 8 órára sürgősségi laborbeutalóm volt, és értelemszerűen 12.50-re pedig MRI.
Elgondolkodtam, mit is fogok a kettő között csinálni, mert hogy hazajönni nem fogok, aztán meg újra elindulni, az biztos! A labor azért lett sürgősségi, mert a doktornő erre a napra kérte eleve az MRI-t, de a pontos időt (óra, perc) nekem kellett személyesen megkérni aznapra, mivelhogy ott kérdéseket tesznek fel előbb, hiszen vannak olyan esetek, hogy nem is lehet megcsinálni a vizsgálatot valakinél -- pacemaker, beépített fém stb. --, és hát hogy ha pl. 9-re kapok időpontot, ne kavarjon be egy normál labor.
Az a helyzet, hogy Popika már akkor jelezte, hogy el fog jönni velem ezen a napon, de azt gondoltam, biztosan dolga akad, mert az van neki rendesen; és hát nem vagyok most rosszul, hogy okvetlen hagyja ott miattam. De előző este elcsípett a neten, és hát egyáltalán nem felejtette el, megbeszéltük: jönni fog ma, a kórházban fogunk találkozni reggel 8-kor. Mert hát megígérte, és igyekezett úgy csinálni a dolgait, hogy ráérjen.
Én eléggé meghatódtam e nemes gesztustól, tényleg...
Reggel elkészültem, busszal mentem szokásosan a Pesti utcára, onnan pedig elbandukoltam a kórházba. Ekkor hallottam meg a telefont, azt hittem, Popika. Merthogy úgy beszéltük meg, hogy ha az ő busza ideér a Böszörményire, felhív, hogy tudjuk mindketten, ki hol van.
Hát nem ő volt, hanem az MRI-től hívtak, miszerint -- az utcai zajtól felét sem hallottam, így gyakran újrakérdeztem... -- mehetek hamarabb a délelőtt folyamán vagy akár máris, meg tudják a vizsgálatot csinálni. Nem akartam hinni a fülemnek, de újra visszamondtam a lényeget, és tényleg.
Hát ez nagyon jó, máris meg van oldva egy probléma. Utólag láttam, hogy már akkor is hívtak, mikor még a buszon voltam.
A bejárat elé érve leültem a feljáró betonjára és vártam pár percet, hátha felbukkan Popika. De mikor 8 óra lett, mégiscsak bementem. Jól tettem, mert a labornál eddig soha nem látott tömeg volt. Hihetetlen, de mikor kihúztam a sürgős sorszámomat, láttam, hogy még 9-en vannak előttem, ilyen még sosem volt. És ez csak a sürgősek között. Akkor a többi normál, illetve van mentők, betegszállítók, ápolók által hozott sos betegek.
Ekkor telefonált Popika, hogy most szállt le a buszról, de ő is alig hallott valamit a forgalmi zajtól, még én is hallottam a mentő szirénáját a telefonjából; nem csoda, ha semmit nem hallott. Mindenesetre elismételtem neki utána, hogy itt vagyok az elsőn a labornál, rengetegen vannak, 9-en vannak előttem csak a sürgősek. Meg elmondtam azt is, hogy nem kell délutánig várni az MRI-ig, hanem mehetünk a labor után! Ő is örült. Kiálltam a lépcső utáni bejárathoz, hogy lássam, ha jön, el ne menjen rossz irányba.
Így is lett, így hamar összefutottunk. Ezek után együtt szobroztunk, míg behívtak. Popika fogta a szatyromat, már ez is segítség ám, hogy nem kell magammal becipelnem.
Én csak a táskámat és a beutalót vittem a sorszámmal. Bent a szokásos egy normál vénámon szakszerűen eltaláltak, utána szokás szerint ragasztást kértem, mondván, hogy még megyek vizsgálatra. Elég nehezen áll el vagy újrakezdi, ne kínlódjak már épp most.
Lementünk a földszintre, ahol elöl leültünk és beszélgettünk, míg fogom a vénám.
Később Popika elment a büfébe, hozott ásványvizet és pogit nekem is, mint ez utóbbi később kiderült. Még kicsit beszélgettünk, aztán visszamentünk a folyosó végére és kimentünk az udvarra, ahol pár méter után ott volt az MRI épülete.
Beérve jelentkeztem, iratok, kitöltött és aláírt beleegyező nyilatkozat, minden.
Jópár kérdés, köztük sok olyan, amit már az időpontkéréskor beszéltünk. Aztán tessék helyet foglalni, majd szólítanak.
Hát, eltelt vagy háromnegyed óra egyébként, mire ez megtörtént, de sebaj, legalább beszélgettünk kedvünkre.
Ekkor eszembe jutott az is, ami később okozott némi lelkifurdalást, hogy az időpontkéréskor néhány gyors szó elhangzott arról is, hogy az előző hasi műtétek iratait, ha nem itt a kórházban történtek, hozzam magammal. Hát ezt jól elfelejtettem. De mivel most is elkövettem egy-két bakit, hogy "hasi előzmények" műtétei itt történtek-e, erre igennel válaszoltam (az járt a fejemben, hogy most minden Kenézy; igen ám, de akkor nem az volt!) -- hát ez helytelen volt ugyan, de legalább nem küldhettek emiatt haza és forszírozás sem történt így, hogy nem derült ki. Azért is voltam zavarban, mert az előző baki az volt, hogy megkérdezték tőlem, éhgyomorra jöttem-e. Hát elmondtam, hogy két háztartási keksz és egy kávé van bennem. Nem tettem hozzá, hogy mivel azt hittem, 1 órakor lesz az MRI, nem gondoltam volna, hogy ez nyomós éhgyomortalanság, hiszen azért vért vesznek tőlem, nem vagyok erőm teljében, ebben az állapotban miből gondolják, hogy gáz nélkül kibírom 1 óráig, plusz vizsgálat és hazamenés?
Azért elgondolkoztam rajta, hogy mit mondok, ha mégis szóvá teszik a hiányzó papírokat. Popikával megbeszéltük, hogy ez úgysem most lesz, legyen meg a vizsgálat, legfeljebb utólag hozom a papírokat. Ha keresgélnek a Kenézyben előzményeket velem kapcsolatban, hát csak gyerekkoriakat találnak az irattárban, ahová úgysem mennek. És csak csodálkoznak, hogy ez meg az a hiányzó részem akkor mégsem itt lett kiszedve, tehát rosszul mondtam és le se tolhattak a hiányzó iratokért... No, félre a merengéssel.
Aztán egyszer csak behívtak. Popika utólag mondta, hogy 35 percet voltam bent.
Két pasi csinálta az egészet. Egy a számítógépnél ült és nyomta az utasításokat, meg nyilván, gondolom, csinálta a felvételeket vagy miket.
A másik pedig velem foglalkozott. Elmondta, mit, miként, hogyan, milyen sorrendben fognak csinálni, ezenközben adott egy zöld köpenyt és egy műanyag lábbelit, a papucsom és farmerem le kellett vetni egy öltözőben, a többi maradhatott. Felöltöttem a díszruhát, majd fel kellett feküdni egy ágyra, hogy keressünk egy vénát... Itt is csak a jobbat használhatták, ott meg már volt egy ragasztás máról. Sebaj, letépte, és ugyanoda szúrva berakott egy branült! Mondta, hogy majd ha befekszem a gépbe, hozzákötnek egy csövet, azon fog a vizsgálat utolsó 10 percében érkezni a kontrasztanyag. Kérdezte, hogy vérhígítót szedek-e, mert ez a véna még mindig szivárog... mondtam, hogy persze, napi 1 Clexane injekció...
No, akkor át kellett menni a géphez, befeküdni egy keskeny, gurulós fémasztalra.
A pasi a branülhöz rögzítette a csövet, a másik kezembe adott egy pumpaszerűséget, hogy nyomjam meg, bármi kellemetlent érzek, vagy ha nem bírom, ilyesmi. Az egyben a vizsgálat végét is jelenti...
Reméltem, nem kerül rá sor.
Ide-oda csusszantam az ággyal a gépbe, elég magasan állt a teteje azért, hogy ne érezzem beszorítottnak magam, de nem volt túl világos, és mi tagadás, iszonyat hangos volt.
Hangszórón jöttek az utasítások, úgy percenként, hogy "mély levegő... kifúj... nem lélegzik". Ez ment végig. Amíg nem lélegeztem, addig voltak a különböző ritmusú, szinte zenei ütemek, vagy sziréna, kopácsolás jellegű, kalapálás-, üstdobszerű hangok. Mindig úgy éreztem, hogy túl soká érkezik a "lehet lélegezni" parancs, majd' megfulladtam a nem lélegzés végére. Tudom, hogy kicsi a kapacitása a tüdőmnek, úszni sem tudok, kevés ideig bírom levegő nélkül. Nagy kihívás volt ez a rengeteg odakoncentrálás, hogy jól csináljam.
Félúton mondta a nem utasítást adó ember, hogy jól csinálom, és elmondta, hogy nemsokára kapom a kontrasztanyagot, és azzal is ugyanúgy hajtsam végre az utasításokat.
Így is lett, azt hiszem, minden ritmushoz és hangsorhoz valót végigcsináltunk még egyszer -- az előző rész alatt többször is, ritmussoronként és motívumonként váltva --, majd a legvégén pár perc váltott ütemű és irányú, sebességű rázásom következett, amikor már nyugodtan lehetett lélegezni; az egész vizsgálatnak ez volt a legkellemesebb része, olyan volt, mint egy masszírozógép.
Ezek után fel lehetett öltözni bal kézzel, mivel a másik könyökhajlatában ott volt a branül, nem lehetett behajlítani. Ez a farmerrel, övvel elég kínos volt, de szerencsére valahogy összejött.
Mondta a pasi, hogy negyedórát kint pihenjek, majd kopogjak be és kiveszi a branült.
Az eredmény 1 hét múlva lesz kész, nekem kell majd értejönnöm.
Huh! Ez izgalmas volt!
Kint Popikával megosztottam az "élményt", majd mikor letelt a negyedóra, bekopogtam, kiszedték a branült, leragasztva a helyét. Még ott ültünk egy ideig, mert jó klíma volt, aztán eljöttünk.
Immár felszabadultan, hogy túlvagyok, mindketten örültünk, hogy nem kell kora délutánig erre várnunk, mondtam Popikának, hogy tudom, hogy van itt egy ún. teknősbékás tó, csak nem tudom, merre kell kimenni, hogy megtaláljuk. Hihetetlen volt számomra, hogy bezzeg Popika tudta. Visszamentünk az épületbe, és kimentünk egy másik irányban lévő kijáraton...
Rájöttem, hogy ez az a rész, amit a műtétkor a kórházi szobámból, a 4.-ről láttam. Csak akkor üres volt a tó, és sokkal kopárabb még minden.





Miután szeretettel üdvözöltem néhány csinos Kleofást, leültünk a környező padsorok egyik részére, és folytattuk a számunkra akár abbahagyhatatlan beszélgetést.
A végén fel is köszöntött Popika névnapom alkalmából egy blúzzal. Utólag be fogom rakni a fotót majd. Kecsegtet még valami cicás valamivel, nem árulta el, mi; csak hogy az még nem érkezett meg...
Ezek után a régi bejáraton jöttünk ki, át az udvaron. Közben különleges virágzó fát fotózhattam. Rákerestem a guglén, perzsa selyemakác néven bukkantam rá. Azt hittem, japán valami.





A Pesti utca sarkáig beszélgettünk, majd elbúcsúzkodtunk, miután hálálkodtam egy sort Popikának a mai napért, a társaságért, a segítségért, az ajándékért. Tényleg nagyon jólesett.

Este Dani jött egy darab dinnyével, beszélgettünk.
Ezután már a holnap miatt majréztam.

Popika ajándéka: