1 hetes kontroll, infúzió

Zöldhajnal, kelés, többrendbeli f*sás, készülődés. Szívgyógyszerek nem, mert hányinger. Fogmosással is nagyon vigyázni kell ám!
Fél 8 előtt indultam a buszhoz. Mondom, van ott viszonylag egy frissen lerakott pad is, míg nem jön, azon eltanyázok. Hál' istennek, nem esett, nem volt dögmeleg sem, hűvöskés, nekem a rövidujjúhoz is pont jó idő volt. Átvánszorogtam, aztán mint gyengélkedő, leültem a padra és vártam...
Eltelt azért vagy 10 perc, de biztos, ami biztos.
22-es, 3 megálló. Nem tudom, a kemókendő tette-e vagy én néztem ki rászorulón, de egy 80 éves néni, mielőtt leült volna, rám nézett, és aszongya: üljön le, kedves! Mondtam neki, hogy tessék csak nyugodtan leülni, én a kórháznál úgyis leszállok...
Onnan még a Kenézyig ugyan jól el kell gyalogolni, de az már mindegy.
Nagyon instabilnak éreztem magam.
Felmásztam az 1. emeletre. A laborhoz épp 8-kor érve megnyomtam a sürgősségi számkiadót. Kb. fél perc múlva be is hívtak. Lepakoltam, a hölgy, aki szólt, hogy mehetek, szintén láthatott valamit, mert megkérdezte, rosszul vagyok-e, meg hogy nem akarok-e egy kicsit lepihenni. Mondtam, hogy á, nem, így megy ez már több napja... Úgyhogy szerencsére hamar meg tudott szúrni, levette a vért, és szerencsére, érdekes, ezeken a rosszullétes vérvételes napokon le is ragasztják azt a tampont, amit cseppet sem bánok.
Összeszedtem a cuccomat, gondoltam, kint azért még ott a félreeső székeken kicsit elüldögélek, mert tényleg szédelgős voltam.
Egyszer csak előttem termett Gabi, volt kolléganőm, és megdöbbenten nézett, őszinte együttérzéssel az arcán. Megölelt, mondta, hogy istenem... Magdi! Alig ismertelek meg!... Mire mondtam, hogy hát, nem csodálom... Aztán váltottunk pár mondatot, néhány dolgot fővonalakban, bár szerintem ő nyilván tudta már rólam a dolgot (közös ismerős), de most a látványtól, meg hogy bár látott, nem jött rá azonnal, ki vagyok, hát nagyon meglepődött. Megkérdezte, hogy "és most egyedül vagy itt, teljesen?" Mondtam, hogy igen, hát ez hosszadalmas cucc ilyenkor. Utána elbúcsúztunk, ő is valami vizsgálatra vagy eredményre várt.
És magam is csodálkoztam, miért jön olyan nehezen a hang a torkomon. Tényleg olyan furcsa volt, mintha mutálnék. Ezt mostanában többször észreveszem, nem tudom, allergia, vagy mifene ez. Telefonban is szinte kiabálnom kell, hogy kijöjjön a hang a torkomon, és majd' egy oktávval feljebb szól.
Összeszedtem magam és visszamásztam a földszintre. Az onkológia ambulanciáján a kartonozóban álltam egy sort, leadtam a zárójelentést, mondtam, hogy megvolt a labor. Foglaljak helyet.
No, ilyenkor következik az a bizonyos 2,5 óra.
Ebből nagyjából felét töltöttem egyedül, utána csatlakozott egy 63 éves, szintén mellműtött hölgy, akivel szintén minden alkalommal találkozunk, ugyanott tart, ahol én. Mostanra ő is turbánban jött.
Ő valahogy kedélyesebben viseli, nem ismeri a "nem tudok enni, inni, gyógyszert bevenni" érzést, és hányni sem hány, csak hányingere van néha. Na, hasmenése neki is van. Ő is kap fehérjevérsejt-termelő injekciót is. Lényeg, hogy nagyon jó beszélőkéje van, folyamatosan cseveg, és hát illik viszont csevegni, amit én nagyon szívesen teszek, csak mikor ilyen szarul vagyok, ez ám nem könnyű! Közben egyszer el is kellett rohannom vécére...
Olyan negyed 11 körül beszólított a főorvos, mondta, hogy jó a vérképem, a Nivestimet abbahagyhatom (háláááááá), a hányásra-f*sásra menjek az osztályra...
Ezután felmásztam megint az elsőre, kerülő az "osztályra" az épület másik oldalára, és jöttem mint ajándék, infúzióra. Most egy másik terembe kerültem, mint az eddigi alkalmakkor, az ablaksornál kaptam egy szabad helyet. Eddig csak látásból ismert nővér tartotta kézben az ittenieket.
Előbb vérnyomásmérés volt, az eredményen csak azért hüledeztem, mert a nővér nem tette szóvá, ugyanis 99/88 volt. Ez kerekítve 100/90. Úgy tudtam, a felső és alsó érték között ennél azért többnek kellene lennie. Ráadásul 115-ös pulzussal úgy, hogy nem heves szívveréssel, tehát nem lépcsőmászás után ültem be ide. Mindegy, ez nem akadálya semminek. Érdekes azért az én vérnyomásom is. Mindig ez volt, nem lehetett beállítani. Múltkor 140/90 volt, még annak is jobban örvendtem, mint e mostaninak. De a pulzus mindig 100 fölött játszik, azt se szeretem, mert szerintem ennek a mai vérnyomásnak köze van ahhoz, hogy napok óta ájulófélben vagyok időnként.
Féltem, de ahhoz képest könnyen be tudta rakni a branült, és megkaptam a kis kétórás adagomat. A vége felé már drukkoltam, mert csikarásfélét éreztem, megpróbáltam mindenféle erőltetett másra gondolással elfojtani... huh.
Mikor lejárt, a nővér kivette a branült, én pedig nagyon elégedetten azt gondoltam, mostantól minden megint jó lesz, mint a múltkor.
Kint a nővérpultnál ott volt a doktornő -- nála felvetettem, hogy van egy problémám, ami nemrég tudatosult: a csontizotóp napja épp egy napra esik a következő kemó utáni kemó napjával, most mifene legyen. Gondolkodott, a beutalót elkérte, majd próbálta hívni a csontizotópot, később meggondolta, és mondta, hogy mivel az többhetes előjegyzés és nagyon fontos, ezért a kemót fogjuk 1-2 nappal elhalasztani.
Mivel telefonja volt és a nővér is azt mondta, hogy nincs más tennivaló, eljöttem, pedig éreztem, hogy még valamit meg kéne kérdeznem. Ez már lent jutott eszembe... mégpedig az, hogy a Clexane-ből már csak 2 db van otthon -- eddig mindig ők írták a recepteket, soha nem nekem kellett figyelni ilyesmire, szóval hogy ez direkt van vagy sem, hát ezt ne én döntsem már el. De most menjek vissza... hova, le az ambulanciára, vagy fel az osztályra a dr.-nőhöz?
Mielőtt ebben a kérdésben döntésre juthattam volna, rohannom kellett vécére... Jaj, istenem.
Aztán visszamásztam az ambulanciára, ahol a kartonozóban lévő hölgynek mondtam a problémám, hogy Clexane kell-e vajon továbbra is vagy sem, vagy hogy lesz -- úgyhogy bevitte a főorvos úrhoz a papírom megint. Az 5 perc múlva szólított, hogy mi is a probléma. Mondtam. Ő azt mondta, hogy hát igen, előtte kellett volna már szólni... mondtam, hogy csak most jutottam idáig, hiszen infúzió, plusz a csontizotóp kemóval való egyezését is le kellett rendezni... Várjak. Megint elkezdtem csikaródni, de mondom, ki tudja, meddig tart egy recept kiírása, illetve mikor írják ki -- most nem tudok elszaladni! Így is behívtak vagy 4-5 embert, mire újra engem szólított, és akkor kiírt megint 30 adag Clexane-t.
Na, ügyes vagyok, hogy eszembe jutott egyáltalán, veregettem vállon magam -- majd újra megcéloztam a budit... valamennyi mindig zuttyan ilyenkor, és szerencsére nagyon gyorsan zajlik... csak legyen hol.
Közben kint elkezdett szakadni az eső -- illetve már infúzió alatt mondták többen, hogy esik az eső.
De most nagyon nekiindult, egy csomóan megálltak az előtér fedett részénél.
Elmentem a büfébe venni egy gépsonkás-sokmagos-zöldséges szendvicset, gondolván, hogy úgy, mint a múltkor, majd otthon megeszem. Mert hogy egyből tudok valamennyit enni. Ahogy Manóka elképzelte... de a szándék megvolt.
Kiváltottam a receptet, óvatosan megiszogattam egy krémkapucsínót. Ezt lehet, nem kellett volna, mert még szerencse, hogy 5-10 perccel utána még mindig a szakadó esőt nézegettem az üvegajtókon keresztül, mikor megint rámjött a hasmars... ááááááá...
Kiérve valamelyest csillapodott az eső, ernyővel elbandukoltam a Pesti utcáig, lerogytam a fedett megállóbeli padra. Egy hátránya van: innen nem mindegyik irányból forduló buszt lehet elég hamar észrevenni. De egy ott várakozó hölgy olyan rendes volt, hogy beszólt nekem, hogy "24-es!", ami pont kellett nekem is. Nagyon megköszöntem és loholtam előre.
Ezek után már csak haza kellett érnem...

Persze a szendvicset nem kívántam meg. Még két nap múlva is ott volt, mikor felkínáltam Szilvinek, hogy ha még jó (próbálja meg...), egye meg nyugodtan, mert úgy látszik, most ez nem jött be nekem.
Ezután telefonálás vonalason anyámmal, majd Danival, egész nap f*sás.
A Nivestimet még ma először, hogy nem kell nyomnom, úgyhogy arra fogtam azt, hogy nem javultam, hogy még nem vágja a szervezetem, hogy az elmaradt... (pedig előzőleg is úgy volt...).

Este Dani hozott almot, miután elintézte a telenort, mint előzőleg írtam. Remélem, tényleg sikerül a jóváírás! Adott Bencus részére az anyjának kétezer pízt gyermeknapra, vegyen vagy pótoljon ki, ami kell. Ezenkívül elvitte a jó nagy zsák behajtott tiszta ruhát.
Mivel Danival hozattam egy kókázusi fakírt, annak megittam estére felét. Ittam még egy pohár grépfrútlevet, hogy lé legyen bennem legalább.
Na, ez csak azért lényeges, hogy mikor elkövetkezett a fürdés órája, hát a kádban első teendőként fogat szoktam mosni. Innen finnyásabbak, elítélők vagy gyöngébb idegzetűek ne olvassanak.
Ez most óvatosság ide vagy oda, olyan jól sikerült, hogy öklendezés lett. Tudtam, hogy fele sem tréfa, és feltápászkodtam alkarom a kád szélére fektetve (műtét után ez az egyetlen könnyebb megoldás a kiszállásra) térdelésre, és aktív hányásba kezdtem a mosdót megtisztelve. Nem volt ám egyszerű abbahagyni, tekintettel a fent felsorolt rengeteg "bennemvalóra"! Ez egy dolog, aztán a haldoklós, heveny hányás közben alul is megindultak a dolgok...
Na, szűzmáriám, napi huszadik, nem sok, vízszerű, de akkor is. Szálljak ki. Leengedem a vizet, kitisztítom a kádat, fertőtlenítés... Majd kezdem elölről: vízengedés, belemászás, fürdés... ezúttal nem kezdtem fogmosással...