2017. március 26., vasárnap

Kórház 3. nap -- vasárnap

Eljött a vasárnap, igen korán, ezen a hajnalon álltunk át nyári időszámításra. Jó, hogy korán bealudtam, még jobb, hogy egyedül voltam és senki nem horkolt, nem volt jövés-menés, plusz nyitva lehetett kicsit az ablak, úgyhogy azt mondhatnám, hogy amikor régi idő szerint 4-kor jó reggelt kívántak, kialudtam magam. Néztem a napfelkeltét az ablakon át a templomtorony körül, és most először nyugodt voltam és békét éreztem.
Lassacskán rendbetettem magam, megmosdottam, fogmosás, fésülködés, arcomat is kicsit hullátlanítottam. Egy szem alatti vonal és egy kis púder is sokat jelent.
Jöttek ágyat rendezni, később felmosott a takarítónő.
Egyetlen orvos és egyetlen nővér kb. 5 másodperc alatt végzett a vizitemmel.:)
Bevallom, mióta itt vagyok, még nem ment a nagydolog. Ennek nagyrészt az itteni vécéhelyzetek az okai, valamint az én szoruláshajlamom, meg hát nem vitás, hogy két napig nem igazán ettem. De érdekes, hogy emlékszem, mikor ez téma volt minden vizitnél, most már kutyát nem érdekli, hogy volt-e széklet vagy sem, mint ahogy meglepődve észleltem, hogy a lázmérőtéma sem jellemző már.
A vécéhelyzettel az a gond, hogy folyosóról nyílik, és 2x2 vécé található a helyiségben, de pl. nincs villany. A hátsó kettőt dohányzásra használják, ez az első kettőbe is ugyanúgy átérződik... Jelzem, nem betegeket láttam ilyen célból, bár tőlem bárki lehet, tény, hogy minden alkalommal viszem magammal a bagószagot, amint megpróbálkozom némi ücsörgéssel.
De az ajtót nemcsak a villany hiánya miatt nem tanácsos becsukni, hanem amiatt sem, hogy annyira, de annyira szűk a tér, hogy ha az ember letelepedik -- miután persze letörölte nedves kendővel a cuccot és maga alá tett egy szárazat --, a fejének már lyuk kellene az ajtóba, hogy elférjen. Nincs egy fogas, egy rozzant Pille szék vagy BÁRMI, hogy lepakolja az ember a budipapírt, nedves törlőt, netán törülközőt, ha netán utána kezet szeretne itt mosni -- erről leszoktam, mert a szobában azt végül is meg lehet. Pár szeg is jó lett volna olykor, hogy az ember a köntöst felaggassa, netán a budipapírt ráhúzza vagy ilyenek. Közben elsősorban nyilván bíbelődni a kettő darab drénnel és flakonokkal -- ez a legfontosabb. Tehát nyitott ajtónál, bagófüstben tojni, úgy, hogy esetleg az öledben az összes cuccod -- szerintem csak az tud produkálni, akinek amúgy is hasmarsa van.

Hívtak bennünket enni, ahol megint köménymaglevest kaptam fél szelet (úgymond) pirítóssal, és két fél szelet kenyeret két Mackó sajttal és teát csapoltam magamnak.
A levesből is hagytam szokásomhoz híven, bár jólesett. Az egyik fél szeletre rákentem az egyik Mackó sajtot, és ennyit ettem, szerintem hozzám képest ez is príma, a forró teáról nem is beszélve.
Délelőtt jött egy nővér, kiszedte a branült, innen következtettem, hogy ma már nem kapok infúziót. Ugyanakkor szólt, hogy letekerhetem a patáimról a fáslit. Mondta, hogy azt csinálok vele, amit akarok, "szuvenír".:)))) Egész megkönnyebbültem, hogy ebben a melegben nem kell tovább csizmában lennem!
Ebédre, mikor szóltak, hogy vályúhoz, megint kétszer mentem ki, mert immár megszokás, hogy nem viszem magammal az evőeszközeimet. Szilvaleves, gombás rizses csirkehús és -máj volt, valamint savanyúság: paprikába töltött édeskáposzta. Nagyon finom volt, jólesett, csak szokás szerint felét nem bírtam megenni egyiknek sem.
Mostanra érkezett el az időszak, hogy már beszélgettem is asztaltársakkal, nem voltam olyan agyonvert.
Mivel tegnap pont ebéd után csípett galléron az orvosom, ezért most is onnantól kezdve már vártam, nem tudtam pontosan, mikor is jön; neki most tulajdonképpen csak a saját betegei miatt szükséges bejönnie, vasárnap van, óraátállítás... lehet, hogy most nem fog délben berohanni.
Mindenesetre ittam, fogat mostam, olvastam. Pár órát élveztem még az egyedüllétet, utána behozták Gizi nénit, aki 71 éves és nagyon beteg. Innentől kezdve nem igazán voltam "szabad", de a kórházat nem az én számomra építették.:)) Gizi néni keresztfia és annak felesége bent voltak 1-2 órát vele, majd mikor elmentek, nyilván elkezdtünk beszélgetni.
Szegénykém, azóta is sokat gondolok rá. Igen súlyos vastagbéldaganata volt, kétoldalt már összenyomta a végbél fölötti részt, így bélelzáródás jött létre... és bizony, ezenfelül már áttétes volt a mája.:( Most sztómaműtétre jött, mert már nem volt más megoldás.
De folyamatosan hányt, savat, mert már nem tudott sehol belőle távozni semerre a cucc, nem tudott feküdni, mert a sav állandóan jött fel. Beöntést sem tudtak neki adni, mert ilyen elzáródásnál felesleges kínozni. Bár az elején kapott folyadék hashajtót, de azonnal ki is hányta.
Nagyon kivolt szegény, lényegében végigsiránkozta, jajgatta, imádkozta az egész időt. Hithű református asszony egyébként, többször felhívta a lelkipásztornője is, tartva benne az erőt...
Kapta az infúziót, de közben is állandóan hányt.
Böszörményi gimnáziumban volt kémia-biológia szakos tanárnő, és egy volt tanítványa volt az orvosa! Csakhogy az orvosa ma nem volt itt. Reménykedtünk, hogy ha_ már_ van_ orvosa, akkor legalább reggel elsőként teszik be műtöttként... (mint később kiderült: NEM. Délután került sorra...)
Rengeteget hányt, és rémülten sikoltozva kérdezte, hogy "uramisten, mit hányok én? Két napja már csak vizet iszom..." Hát, mi tagadás, én mondtam neki, hogy mit hány. Anyukám is ezt hányta, mikor bélelzáródása volt: a vékonybél tartalmát. Le akartak neki dugni egy gyomorszondát, de nem engedte, esküdözött, hogy ülni fog és nem kell a szonda. Hoztak neki estére vért is, véradás közben is folyton hányt. Lényegében egész éjjel ez ment... szegény asszony.
Később behoztak egy negyvenes asszonyt a sürgősségi ambulanciáról, és csak úgy ruhában le kellett feküdnie az ágyra, ahol két zacskó infúziót is kapott -- neki epegörcse volt, nagyon makacs, ami semmiféle gyógyszerre, injekcióra nem múlt el. A második infúzióra igen, így ő csendben volt és aludt.
Közben megérkeztek a gyerekeim is, némi eltéréssel. Dani biciklivel jön, Szilvi gyalog, de közben valami félreértés következtében Dani félretájékoztatta Szilvit, mintha engem átvittek volna valahova, így Szilvi, ahelyett, hogy az ösztöneire hallgatott volna és jön oda, ahova tegnap is jött, Dani szavai után máshol kóborolt. Így Dani, mikor megtudta, hogy Szilvi még nem jött, elébe ment, megkereste. Így aztán az első negyedórában Szilvi dúlt-fúlt, és végig alig tudta összeszedni magát. Én nem tudtam még akkor ezt a félretájékoztatást, és igazándiból nem is értem azóta sem, hogy Dani miből kifolyólag gondolta azt, hogy átvittek, mikor tegnap is itt voltam műtét után... ez nem világos.
Mielőtt elmentek, Dani kiment megkérdezni (mögötte osontam én is) a nővérektől, hogy ihatok-e már kávét. Mondták, hogy igen, persze. Gondoltam, ez nagyon jó lesz, hátha segít majd bizonyos élettani dolgokon... Úgyhogy a nem messze lévő automatából vett Dani nekem egy kávét tejjel, cukorral, és megittam -- hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt mennyei.:)
Közben rájöttünk egy falon kiakasztott tájékoztató tábla által, hogy én most itt a szürke szektorban vagyok. Itt minden épületet, szárnyat, szintet más színnel jelölnek. Naná, hogy én a szürkében vagyok -- gondoltam egyből a macskáimra... --, mi másban is lehetnék?
Mondta Szilvi, hogy az almozáson, etetésen kívül Honesty szeretetigényével is foglalkozik. Bencust elvitték tegnap délben, és majd ma este hozzák haza, ez idő alatt nálam nézett tévét úgy, hogy közben Honestyt dédelgette.
Később elmentek a kölkök, én pedig még olvasgattam kicsit, a Gizi nénivel való beszélgetéseket leszámítva. Popika hívott telefonon, elbeszélgettünk kicsinyég, örültem neki.
Mindenkinek köszönöm, aki akart, mert, tudott hívni. Anyámon, Istvánon és a gyerekeimen (velük inkább úgy beszéltem, hogy én hívtam őket, de volt, hogy ők hívtak, csak azt néha le kellett tenni és visszahívni őket) kívül Katám, Magdika és Popika -- nagyon kedvesek.
Fél 8 volt, amikor jött az orvosom, és hívott magával a kezelőbe.
Erre készültem egész nap, tényleg, hogy minden rendben legyen, de már hogy ilyen későn volt, kezdtem aggódni. Mondtam is neki, hogy jaj, már azt gondoltam, nem tudott jönni. "Hát mondtam, hogy jövök, nem?" -- kérdezte.
Az az igazság, hogy azért is készültem erre annyira, mivel ő holnaptól már nem lesz itt, nem szerettem volna úgy hazalépni a kórházból, hogy nem "rendezem" az ügyet. A támogatásoknak köszönhetően tudtam adni egy kis hálapénzt -- tudom, tudom... mindenkinek más a véleménye, de én nem tehetek róla, mindenünnen ezt látom, ezt hallom, és az az igazság: én is így vagyok nyugodt. Az a helyzet, hogy kerülhetek még ide... ezt mutatják a tapasztalatok, akinek ilyen nagy műtétje volt az egyik mellével, elég sokan visszakerültek pár év múlva a másikkal, mindenféle kezelések ellenére is...:( NEM akarom, de sajnos, ez van. És ráadásul gondoskodtak arról jószándékú emberek, hogy legyen meg a megnyugvásom ebből a szempontból. Szóval erre készültem. A köpenyemnek kis és ferde zsebe volt, félbehajtva fért bele a boríték. Egész nap úgy helyeztem el az ágyam támláján, hogy nehogy felfordítva vegyem fel, nehogy kifordítva legyen -- ergo ki ne essen belőle!
Szóval ahogy bementünk a kezelőbe, én megköszöntem szépen a velem való összes munkáját és a törődését -- ódzkodott meg ilyesmi, de letettem az asztalára és ott is maradt. Túlestem rajta. Ehhez képest már a kezelés minden fájdalmassága ellenére szinte semmiség volt, és hihetetlen, de megszabadított az egyik dréncsövemtől is. Átkötöztek, átragasztottak egy nővérrel; és innentől kezdve egy retikülöm lesz! Mondta, hogy ezt viszont haza kell vinnem magammal! Ha belázasodnék vagy bármi rendellenességet észlelnék, lehet jelentkezni bármikor, de holnap délelőtt akkor haza lehet menni.
Na, ezt elmeséltem utána Istvánnak, anyámnak, Daninak, hogy még 10 előtt meglesz a zárójelentés (és tapasztalatom szerint itt tényleg megvolt még eddig mindenkinek már a reggeli vizitek után).
Megvacsoráztam a délben szintén ideadott csomagolt vacsorámból: két fél szelet kenyér, egy kis dobozka margarin, két szelet felvágott, és egy jó darabnyi fehér retek! Az egyik kenyeret már nem bírtam megenni, a retek felét elpakoltam hazára. Finom volt egyébként.
Éjjel keveset aludtunk, de Gizi néni még kevesebbet.
Szegénynek mégiscsak le kellett dugni a gyomorszondát, annyira hányt, és a villanya az ágya felett pár percenként felgyulladt -- hányt, jajgatott, szegénykét nagyon sajnáltuk, de nem tudtunk rajta segíteni...:( Csak reménykedni tudtunk, hogy korán lesz másnap műtve.
Nem kértem éjjelre semmilyen gyógyszert; ezt kissé meg is bántam reggelre, mert meglehetősen kialvatlan voltam (meg az epegörcsös szobatársunk is), de hát ez van...




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése