2017. február 11., szombat

Másféle ritmuszavar

Szilvi tegnap délelőtt a gyerekvitel után vásárolt maguknak, majd hazajött és készült a tüdőgondozói kontrolljára, ahova 11-re kapott időpontot.
Egyszerűbb lenne, ha sűrűbben megcsinálná a nála lévő s. pénzemből való elszámolást, mert tudnám, hol tartunk -- így mindig csak akkor lesz gyanús, mikor már nekem nem vásárol vagy csak -- mondjuk, 1 dolgot -- de magamtól nem tudom kitalálni, hol tart. Sokszor mondtam már neki, hogy szóljon. Tudom, hogy nem a kommunikáció nagymestere, de ha valahol bármilyen közösségi szinten valakik együttlaknak, azért mégiscsak kell hogy legyen megbeszélnivaló.
Mivel nem egyeztettünk vásárlás szempontjából és hétvége jön, később a telefont sem vette fel, így aztán megint csak összeszedtem magam és lementem vásárolni, mert főznivalótól kezdve elég sok minden kifogyott. De amúgy is érdemes volt nekem lemennem, hiszen sok nehéz is volt benne, és mindenképpen drágább volt a cucc, mint amennyi esetleges pénzem őnála még lehetett.
Most olvad, egyébként sem árt levegőzni, csak hát kerülni kell az olvadt havas részeket is.
Annyira idegesít, hogy még gyakorlatilag alig kelek fel, már fáj a hátam, sőt, még éjjel is. Sokszor emiatt nem tudok visszaaludni. Mi a fene lehet ott, tényleg csak reumás hátfájás ez?
Anyám "megnyugtatott", hogy egy lábon kihordott tüdőgyulladás után vagy fél évig fájt a háta, nem reumásan. (Ő most sem hátfájós egyébként, 85,5 évesen!) Természetesen, ismerve őt, miért is ment volna orvoshoz. És aztán elmúlt...
Így nyilván a cipelés után felérve lifttel (!!!) még félóráig fújtatok általában fent pakolás közben. Nem tudom, mi lenne, ha mint régen, kétnaponta rossz lenne a lift és gyalog kéne felcipekednem... estére majd csak felérnék.
Mint kiderült, Szilvi előttem ért haza. Nyilván rezgőn volt és nem vette észre a telefont, de még a boltból küldtem neki sms-t, hogy ne vegyen semmit, mert intézem a vásárlást. De amúgy sem vett volna, azt mondta, hogy lement volna újra, miután megbeszéljük.
Most, hogy van Betaloc megint, a ritmuszavar hála a nagyon jó istennek, nem jött elő, de a szapora szívverés igen nehezen szokott visszahúzódni. Ahhoz képest, hogy negyedszázada kínlódom szívgondokkal és úgy éltem vele -- igyekeztem --, mintha mi sem történne; emlékszem, munkahelyen is voltak anginás mellkasi rohamaim, és a kutya nem vette észre. Egy fél, egy óra múlva, ha még mindig szenvedtem, egy nyelvalávaló cucc és kész; várunk a túlélésre, miközben dolgozunk. Szóval nem vagyok a kiteregetés és panaszkodás nagymestere amúgy (kivéve itt merem elmesélni; vagy kénytelen-kelletlen esetekben szükséges néha ezekre hivatkozni, mert ugyan ki honnan találná ki, mi bajom van?), mostanában kicsit szarabb a dolog. Ehhez nem járul pozitívumként a többi bajom sem. Számtalan dolog egyszerűen hátráltat az ÉLÉS-ben, na.
Figyelnem kéne rá, hogy ne halmozzam a rizikófaktorokat, de ez nem mindig rajtam múlik!
Ha valamin pörgök, sokkolok vagy bárki-bármi felidegesít, akkor idő kell, míg visszaállok alapra.
Legtöbbször akkor rázós a dolog, ha úgy érzem, nem adok okot és mégis...
Mindig mindenképp igyekszem magamat és ha egy mód van rá, higgadtságomat, lelki békémet őrizni és ha lehet, csak pozitívumot nyújtani; nem venni magamra sértő dolgokat és nem venni tudomást megalázó, lekezelő vagy lecsesző szitukról, de az mondjuk, kínos, hogy mindig mindenki zászlókkal és melldöngetve lengeti az igazmondást, és én hiába igyekszem maximálisan diplomatikus, toleráns lenni véleményeimben vagy gondolataimban, mégis van, hogy kiborul a bili.
Ezekből mindig azt szűröm le, hogy igen. Én is igazmondó vagyok, csak empatikus és toleráns, mert nem áll szándékomban megbántani másokat. Ettől függetlenül mint senki, én sem lehetek tökéletes, lehetnek mulasztásaim, elnézéseim, bármennyire igyekszem.
Valamint én komolyan veszem, hogy igen, igazak akkor is lehetünk, ha nem mindig mondjuk a pofájába a másiknak azt a nagy rohadt igazságot -- mert mi lenne ebből az amúgy is elcseszett világból? Csak bele kell gondolni! Minden menyasszony vagy újszülött gyönyörű? Francokat. Mégsem mondják meg még a nagypofájúak sem... De ez mondjuk a legalapvetőbb példa, csak hasonlításképpen. Belevághatunk másokba ennél finomabb fajsúlyú problémák igazmondásával is a képébe -- esküszöm, nem díjaznák. Soha nem tettem, ösztönösen. Ezer módja van a finomításoknak. Mégis, mégis, mégis... Bárki más, ha óhajt vagy ha természete úgy kívánja, lehet baromi nagy igazmondó, csak én nem.
Nem új tapasztalat, hanem 60 évé.
Kiszolgáltatott sem szeretek lenni. Inkább ezer dologról lemondok. Ezt is néha félreértelmezik, hogy kihúzom magam ebből-abból. Pedig rohadtul nem. Mindig, mindennek megvan nálam a maga oka, csak legfeljebb nem akarom reklámozni a nyomoromat, nem nagyon tudok viszonzás nélkül elfogadni bármit is --  főleg, ha esetleg nincs is mit... de kilógni a sorból sem azáltal, hogy mindenki úgy tesz, ahogy kell, csak én nem, mert rajtam kívülálló okok miatt nem tudok. Én viszont, főleg, míg tudtam, számtalanszor adakoztam-ajándékoztam elvárások nélkül, sőt, viszonzás tiltásával. Nem mindig pénzről szóltak ezek a dolgok, az ember számtalan más módon is okozhat örömet, segíthet, ajándékozhat. Vagy jön az emberből ez a dolog, vagy nem.

Anyám mesélte, hogy páréves koromban is én mindig megsajnáltam másokat. Odamentem idős nénikhez, bácsikhoz és megsimogattam a karjukat, mondván: "szedén mamamám", de főleg a nagyapámhoz hasonlító bácsikat szerettem sajnálni: "szedén papapám!" Azt mondja anyám, hogy néha meg is ríkattam ezeket az idős embereket, sírva rebegték, hogy "egyem meg a drága kis szívedet!". Gondolom, nyomokban sem rémlett már nekik, hogy bárki is sajnálgatta volna őket.
Ha szenvedni vagy betegen láttam embert, állatot -- mondták, hetekig képes voltam siratni és nem aludni.
Egyszer tízéves koromban nem mehettem iskolába úgy 1 hétig. Nem mondták meg, miért.
Csak később egyszer, nagyanyám árulta el, hogy elájultam, s kihívták az orvost. Nagyon magas volt a vérnyomásom gyerek létemre. Az előzmény az volt, hogy láttam egy nénit elájulni az utcán, s végigéltem, hogy mindenhova képes vagyok becsengetni (holott utálok, de akkor is élt bennem a segítőkészség és a lelkiismeret), és hát ugye, telefon még nem lévén, elég sokára tudta a mentő elvinni. Azt sem tudtam, mi az a vérnyomás... Csak az volt a furcsa, hogy mindenki olyan... kedves és finom velem. Nagyanyám azt mondta, hogy az orvos szerint óvakodni kell mindentől, ami felizgathatja a gyereket...

Anyám mesélte azt is, hogy az óvónők szerint is nagyon jó szívem volt. Én már nem emlékszem azokra a konkrétumokra, de állítólag mindig odaadtam minden játékot, ha valaki más kérte. Önként, sírás nélkül le tudtam mondani. Állítólag ez egy ovis gyerektől azért nem akármi. Nem volt szükséges, hogy megverjen miatta, pedig esetleg én is szerettem volna vele játszani. Volt olyan játék, amivel évek alatt soha nem játszottam, mert mindig volt más, aki játszani akart vele.
És a kajáimat is mindig odaadtam, ez rémlik is, hogy volt, hogy korgott a gyomrom, annyira éhes voltam, de valaki éhes volt és már húzta is a tányérom -- én meg odaadtam. Én ezt akkor úgy tisztáztam le magamban, hogy biztos azért van, mert félek, hogy bántanak. Azért sántított ez a dolog, mert leginkább nem azok a gyerekek vették el a kajámat, akiktől félni lehetett... szóval megsajnáltam őket, hogy ők biztos éhesebbek.
Mikor öcséméknél nagy baj volt, s a gyerekeik kicsik voltak, én albérletekben laktam az én két gyerekemmel. Ez azt jelenti, hogy már harmincon felül voltam. De! Már akkor azon járt az eszem, hogy ahhoz, hogy öcsém, ha netán egyedül marad, hogy három műszakban továbbra is dolgozni tudjon, én magamhoz kell vegyem a gyerekeit, és felnevelem anyaként az enyémekkel együtt. Ezt halál komolyan gondoltam -- persze máig sem tudják. Azt hiszem, keresztanyámnak és anyámnak mondtam is, és csak néztek rám... hogy nincs neked a sajátjaiddal, egyik albérletből a másikba, 8 évig tartó válás közben... elég bajod? Szerencsére a vissza-visszatérő nagy bajokon túllettek, felnőttek a gyerekek, nem került sor erre.

Kicsit szarul aludtam elmúlt éjszaka. Nagyon rosszakat álmodtam, olyan emberekkel, akik régesrég nincsenek előtérben, voltak visszatérő lidércálmok, menekülések meg minden baromság. Utána meg a hátam miatt nem tudok visszaaludni, egy fél éjszaka alatt 10-szer is akár.
Nem nagyon szeretném, ha ezentúl mindig így lenne...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése