2017. január 11., szerda

Gyerekkori első kórházi emlékek -- vízlezárás

Délelőtt anyám telefonált, megint jól elbeszélgettünk, és mivel vele szólaltam meg először, dettó nem változott a helyzet. Már lassan kétségbeesik, hogy úristen, meg minden. Nem felejtette el, hogy őriztek mindig minden tüdőbetegség ellen, mikor már kettőnél többet köhögtem, vittek orvoshoz...
S mindez azért, mert négyéves koromban elkezelt az akkori gyerekorvosom.
Sok mindenre -- főleg a kórházra -- én is emlékszem.
Óvodás voltam, és heteken át folyamatosan köhögtem. Voltam közben lázas is, akkor nem kellett oviba menni, de utána "kiírtak", viszont a köhögés csak nem szűnt. Anyám már ki tudja, hányszor volt velem a dokinál, máig emlékszem az állatfigurás járólapokra a váróban, ami akkor nagynak tűnt.
Én nem nagyon vágtam a felnőttek beszédét, de tudom, hogy anyám sírva jött ki velem onnan.
Ugyanis az orvos nem volt hajlandó x-edik odamenés, másfél havi köhögés után sem mást adni, mint Fagifort. Az egy barna köptető volt, ártalmatlan (később lett Erigon szirup, majd már az én gyerekeim idején kutyulás volt, elix. thymi comp.-nak hívják, és Bencus is ezt szokta "enni".
A doki nem vágta, hogy ez olyan már nekem, hogy ennyi erővel fényt is ehetnék.
Anyám felvetette, hogy ő ha kérhetne egy röntgenbeutalót a gyereknek... mire az orvos nagy gúnyosan: "azt hiszi maga, asszonyom, hogy az a röntgen használ a gyereknek?"
És nem adott.
Na, ekkor volt elég.
Egyik osztálytársamhoz maszek gyerekorvos járt. Szabott árai voltak, de kifizethetőek.
Az osztálytársam anyja javasolta ezt az orvost, s ő minden alkalommal ki is járt hozzánk -- még emlékszem, mennyit, milyen sokszor vártuk... volt, hogy 10 óránál (este) előbb nem tudott jönni...
No, ő adott beutalót. A röntgen baromira nem volt felesleges, mert megállapították, hogy lényegében lábon és kezeletlenül kihordott tüdőgyulladásból visszamaradt, gyerektenyérnyi beszűrődésem van. Naná, hogy a Fagifor majd biztos használt már ennek...
Azonnal penicillin injekció és kórházi beutaló.
Akkor voltam először kórházban, mintegy három hétig.
Négyóránként hozták a penicillint, éjjel-nappal, s én blazírtan vágtam magam hasra, mikor megláttam az ajtóban a nővért az injekcióval. Tökre nem érdekelt, anyám szerint mindig én voltam a bátor gyerek, aki sose sírt az orvosnál, injekcióknál, oltásoknál... szerintem bírtam, hogy megdicsérnek utána.:)
Meg valahogy felfogtam, hogy úgysem kerülhetném ki, hiába hisztiznék.
A három hét végére olyan volt a fenekem két oldala, mint a szita. Tele volt apró, sűrű sebekkel.
Sokszor vettek vért, és érdekes módon, használ-e a röntgen vagy sem, többszöri röntgenre emlékszem; nyilván muszáj volt ellenőrizgetni, hogy oszlik-e már az a beszűrődés...
Innentől kezdve nagyon vigyáztak a köhögésemre. Ha lógós gyerek lettem volna a suliban, elég lett volna fél óra köhögést eljátszanom, már nem kellett volna mennem oskolába...
Akkoriban, jelzem, még nem ez volt, mint most, hogy sokkal idősebb gyerekeknél is, sőt már felnőtteknél is bent lehetnek a hozzátartozók akármikor.
Még az én gyerekeimnél is csak hároméves korukig fekhettem be a gyerekkel pl. mandulaműtétnél. Dani esetében, mert már 6 éves volt, már NEM fekhettem be...
Nyilván, hogy a hatvanas években megvolt a látogatás konkrétuma: szerda 16-18 és vasárnap 14-16 óra. Kész. Már a zárás előtt 10 perccel bemondták a hangosbemondóba, hogy rövidesen látogatás vége, kérik a látogatókat, húzzanak el.
És azért... egyedül egy négyéves gyerek... nyilván sok emlékem van.
Hatalmas kórterem, sokan vagyunk. A nagyobb gyerekek sokat macerálnak, "bántanak". Elveszik a játékaimat. Ha sírok, sosem amiatt, hogy fáj az injekció, szar íze van a gyógyszereknek, hanem mert "bántanak", és hát a honvágy... úgy sírtam (csendben, villanyoltás után) anyám után, hogy ihaj.
Az ápolónőknek anyám akkor még húszasokat-ötveneseket dugdosott, hogy fésüljenek meg (derékig érő két copfom volt). Egy ilyen alkalommal, kiállítva az ágy széléhez, fésültek, fésültek... Manóka előtt elsötétült a világ, s utána se kép, se hang. Természetesen elájultam. Nagy népsűrűség az ágyam körül, mikor feléledtem... megállapították, hogy vérszegény vagyok. Már rég ott voltam, mikor újra felszökött a lázam. Emlékszem, roppant magasra, mert lázálmokban fetrengtem és a hideg rázott, míg amúgy meg a Hófehérkét vetítették diavetítőn a teremben... amiből nem fogtam fel semmit, olyan lázas voltam.
Soron kívül orvos, konzultáció, egyebek: Manókának kanyarója is lett! Manóka még aznap éjjel egy nővérrel átgyalogolt a fertőző osztályra, egy másik pavilonra, télvíz idején.
Ott végképp nem volt látogatás! Amit beadtak az ablakon a szülők, meg lett mondva, hogy nem vihetik utána haza. Nyilván nem értékes holmikat adtak be... keresztanyám papírból csipkézett terítőket csinált, nagyon szépek voltak, azt adta be... anyám egy csomag fűzhető gyöngyöt, amiből én fűztem a legkevesebbet, mert azt is elvették tőlem a többi, nagyobb lányok...
Közben ugyanúgy kaptam négyóránként a penicillin injekciót.
Na, erre emlékszem, hogy itt, a fertőző osztályon hangosan sírtam, mert anyám csak a rácsos ablakon kívül állhatott kint a parkban, én meg nem szállhattam ki az ágyból. Ordítottam, annyira akartam anyámat. Ő is pityogott, de nem tudott mit csinálni...
Hú, nagyon hosszú volt ez az idő... Ha ennyi idős koromra nem felejtettem el részleteket, még olyat sem, hogy tízforintosnyi Germicid tablettát hoztak és simán levágták az éjjeliszekrényre, hogy "Ezt vedd be!", majd otthagytak... A legtöbb gyerek nem vette volna be egyszerűen azért, mert nem tudja. Se egy kanál, se egy kis feloldó víz, utána egy kis méz vagy valami -- aki nem túl fiatal, az ismeri a Germicidet. Olyan keserű, mint az epe. De Manókának azt mondták, hogy be kell venni, akkor nincs mese. Odamásztam a csaphoz, engedtem egy pohár vizet, és összerágtam azt a nagy bazi, epekeserű Germicidet. Úgy emlékszem, onnantól kezdve megnőtt a "kis szaros" tekintélye a nagyobb lányok előtt. Mélyen elcsodálkozva rémüldöztek: te összerágod????
Borzalmas volt, de úgy látszik, mi sem volt természetesebb akkoriban, mint hogy egy négyéves gyerek magas lázát Germicid tablettával kell levinni. Oldja meg.
Ezek után én állítólag sok szempontból olyan lettem, mint egy felnőtt. Nem úgy gondolkoztam, mint a többi velem egykorú gyerek. Valahogy kívülről láttam mindent, és sok mindent előre tudtam, megmondtam. Azt mondják, hónapokig elfelejtettem mosolyogni.
Ez egész életemre kihatott egyébként, és sajnos, sokan ezt a komolyságot, sok szerzett emberismeretet, tapasztaltságot beképzeltségnek vélték; főleg, hogy jó tanuló is voltam, meg sok egyéb más dologban is jobb az átlagnál. Na mindegy. Szívtam sokat, az biztos. Holott azt csak én tudtam, mennyire nem vagyok beképzelt. Sőt, tudom, hogy mindig is önbizalomhiányom volt, nem éreztem magam képesnek sok mindenre, amiről mások azt hitték, az vagyok. Tesztek kimutatták, még fiatal felnőtt koromban is, hogy lebecsülöm magam, maximalista vagyok, egy négyestől majdnem harakirit követek el és úgy érzem, semmit nem érek, a csúnyábbakat is sokkal szebbnek láttam, soha nem voltam magammal semmiben megelégedve és még sorolhatnám. Ma már, felnőtt fejjel tudom, hogy nagyon sok ember van, aki feleennyi infóval, tudással, ismerettel, műveltséggel, mondhatnék akár IQ-t is, sokkal, de sokkal többre jutott és jut, csupán azért, mert jó a fellépése, el tudja magát adni, jókor tud lenni jó helyen, mer érvényesülni... és egészen biztosan nekik van igazuk. Sokan mondták már ezt nekem, de magamtól is tudom.
Viszont nem tehetek róla, a vér nem válik vízzé, kutyából nem lesz szalonna, sem fából vaskarika -- hogy hasonló bölcsességekkel folytassam. Én ez vagyok. Erre a hátralévő kis időre meg már tutira nem leszek más.

Amúgy összepakoltam, -hajtogattam a Dani cuccait, megvarrtam, amiket kellett.
Este 20:10 körül nagy csengetés, többször is. Úristen, mondom, mi van???
Természetes, Szilvi soha nem megy ki. Mindig nekem kell eldönteni, kinyitom-e vagy sem.
De mivel kintről is beszédeket hallottam, hát kinyitottam, mondom, hátha baj van.
A ház takarítógondnoka volt, hogy fél óra múlva neki el kell zárnia a meleg vizet, úgyhogy vegyünk vizet.
Atyám, mondom, nekem holnap jönnek vízórát cserélni, mennyiben fogja ez azt befolyásolni?
Hát, ő erről nem tehet, ki van adva, hogy le kell zárni a vizet. Talán mondta is az okát, de nem tudtam figyelni erre, mert már napok óta a vízóracserék miatt parázok, és hirtelen nem tudtam, most vajon van-e, lesz-e összefüggés, vagy mégis, mi van? Oda kellett volna figyelni, mit mond, miért is zárják le...
Na mindegy.
Szóltam Szilviéknek, hogy félórájuk van, fürödjenek meg. Szilvi nem örült nekem, mert még lázasan tanultak Bencével... pedig tehette volna, mert így legalább ők meg tudtak fürödni ebben a rohadt hidegben! Mire én fürödtem volna, már sötétbarna langyos lé jött a melegvizes csapból, úgyhogy viszon'látás.
No, itt tudtam megtapasztalni azt, hogy így lázasféle betegen, hideg lakásban milyen úgy lefeküdni, hogy az ember nem melegíti fel magát egy kád vízben! Iszonyú volt.
Nyilván amit meg kellett, megmostam hideg vízben, plusz használtam a higikendőket. Ki nem állok és soha nem is szoktam fürdés nélkül lefeküdni. Mindenképpen kell valami, ha más nem, egy lavórnyi víz, amiben végigmosom magam, de most nem volt kedvem melegíteni éjféltájban a 16 fokos konyhában...
Miután ezeket megcsináltam, lefeküdtem, és egy órát nem tudtam elaludni -- még fél 2-kor néztem az órát --, annyira rázott a hideg. Akkor tudtam elaludni, mikor még a paplanra terítettem megint (mint mikor 39,2 volt szilveszter előtt) két plédet, és valamelyest felmelegedtem...
Szívből reméltem, hogy majd másnap meg tudok fürdeni!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése