2016. október 31., hétfő

Virágokért anyámhoz

Elég keményen tartotta magát a derekamban a lumbágó, de folyamatosan kezelgettem és nagyon óvatos voltam, tudtam, hogy két húzós napom lesz, addigra helyre kell jöjjek.
Egyik az volt, hogy hétfőn újra elmenjek anyámhoz, ez tulajdonképp a negyednapja lesz, hogy kitört rajtam a lumbágó, de muszáj elmenjek, mert anyámnak rosszulesne, ha feleslegesen díszítenék a kertjét a krizantémok, hiszen legalább annyi hasznuk legyen, hogy a temetői kiadások ennyivel is kevesebbek lesznek... valamint elsősorban persze az, hogy szépítsék a szeretteink sírjait!
Bizony, láttam, hogy egy-egy ilyen kiscsokor is már 300 Ft körül jár a temetői virágárusoknál...
Még így is, hogy előre vesszük, ahol olcsóbban beszerezhetők, a mécsesek -- Szilvire bízva nyugodtan az ilyesmit, hogy hol, mi az olcsóbb --, így is legalább 3000 elment mécsesekre. Pedig ezekből a legflancosabb is az a kisfajta üveges, fémtetejű mécses volt, melyből vettünk fehéret és pirosat, aztán vettünk műanyag falú szintén tetőset, mécsesnél magasabb műanyag falút, mely tető nélküli, és hát a teamécsesek.
Ezentúl még kint a temetőben a csokrok mellé hosszú szárú, szép nagyfejű krizantémokat is szoktam venni. A kiscsokrokat meg azzal fizetjük meg, hogy anyámnak le kell szednie, csokrokba kötnie, nekem meg elgyalogolni és hazagyalogolni két óriás szatyorral (plusz a magam nem könnyű táskája).
Mert ugye, testvéri népeknél három kocsi is van a családjukban, de... ami nem műxik, az nem műxik.
Öcsémnek nem mániája a temető. Sógornőm kimegy természetesen saját autóval, és letudja 1-1 szál virággal azt a két sírt: a szüleiét és apámét már "múlt hét végén" -- ennyi neki a temető. A gyerekeik meg szerintem szintén baromira odafigyelnek az ilyesmire.
Ezért ÉN másztam el újra anyámhoz. Vittem a befizetett csekkeket és a közben "termett" száraz kenyérhéjakat, hogy ne menjek üresjáratban.
Anyám már százon felül van az elrakott befőttekben, most is csinált vagy húszat azóta, mióta 4 napja itt voltam... valamint, ugye, hetekig több mázsa almát reszelt le öcsém cefréjének... (aki legalább hálából kivihette volna őt a temetőbe!, vagy egyszerűbbet mondok: netán elhozhatta volna hozzám az anyám által kicsokrozott virágokat! EGY lépcsőházban lakunk, nem mintha ennek látszata lenne...).
Nem tudok abba beleszólni, hogy mondjuk, anyám ne féljen szólni! Nem tudok, mert én sem merek. Olyan hamar plafonon van, hogy nehogy miattunk kapjon már valami gutaütést! Ő csak akkor segít, ha magától támad fel benne a lelkiismeret. Felszólításra -- ugyan, mit felszólítás!, alázatos kérésre -- más a reakció.
Rideg, hideg, szeretetlen, igazságtalan és barátságtalan arrafelé minden.

Anyám sült almát is csinált, de azt nem tudtam megkóstolni, viszont pakolt belőle otthonra.


Anyámnál húsleves főtt kacsaszárnytőből, mely isteni volt. Ha még nem laktam volna jól a levestől, akkor volt utána levesben főtt krumpliból és répából köret a főtt kacsaszárnytő mellé.
Egyébként ott volt reggeli bejelentkezés után kisebbik unokahúgom is Mollyval. Molly egyszerűen majd' megőrült a jövetelemkor. Komolyan attól féltem, hogy az örömtől lesz valami baja. Egekig ugrált, és bár unokahúgom is próbálta higgasztani, és én is az elémrakott nagy szatyrokkal próbáltam kivédeni az örömrohamokat, így is úgy "mejjbeugrott" Molly a világos kabátomon, hogy még egy óra múlva is fájt a helye. Hát erről nem tehet a szerencsétlen, hogy nekem ott ez nem hiányzott, úgyhogy ahányszor mellém jött vagy odaállt imádni, én is simogattam és beszéltem hozzá.
Unokahúgom, becsületére váljék, vágott fát anyámnak és fel is rakta a felvágottakat. Ő egyébként konditerembe jár, nagyon sportos, erősebb, mint sok férfiember. Még csak nem is lélegzett gyorsabban a műveletsor után. Ahhoz képest, hogy én meg vánszorogni alig bírok a lumbágómmal... bár én fiatalkoromban sem voltam sportos és erős.
Jól elbeszélgettünk egyébként, kihagyva a családi kínos dolgokat, főleg róla volt szó. Ő is munkanélküli már 5 hónapja, és csodák csodája, ő sem igazán tudott elhelyezkedni, pedig eddig neki mindig sikerült! Szabad, független, fiatal, és állítólag dögivel van állás az eladó-pénztáros szakmában, ugye... és ő megy is utána rendesen, személyesen is. Mégsem.
Egyébként úgy tűnik, hogy ami a privatizáció után kezdett nem fontos lenni -- tehát az, hogy régen az embert annál inkább értékelték és megbecsülték, minél kevesebb helyen dolgozott, mivel ez a munkaerő megbízhatóságát és "minőségét" jelentette! --, ez ugye, a privatizáció után megváltozott. Kezdett divat lenni a sok munkahely, mert talán ez az ember kapósságát is jelentette. Ekkor másztam bele én is a csőbe és hagytam ott a nyomdát... nem kellett volna... de akkor ez ment; a kisebb, alakuló cégek többet fizettek, a nagyüzemeknél meg elbocsátások folytak. Szóval, ez az utóbbi felfogás, hogy jó szemmel nézik a sűrű munkahelyváltást, ez mintha már kezdene változni. Most megint nem igazán számít előnynek. Unokahúgomnál is rákérdeztek már többször, hogy megmondaná-e, miért volt ilyen sűrűn munkahely-váltogatása. 28 évesen már iszonyat sok helyen dolgozott, és feltűnően kevés volt benne az, amelyik netán pár hétnél többet is kibírt. Neki lényegében Anglia is egy röpke próbálkozás volt, vagy 4-5 hónapnyi talán, de ahogy visszagondoltunk a szösszenetekre, inkább ráfizetés volt ez a családnak. Nyereség az tutira nem, de semmi...
Szóval egyedül a Meki az, ahonnan kétszer is önként jött el relatíve hosszabb idő után, de valahogy már furcsa ez a töméntelen elbocsátás is; talán az ő stílusával, modorával van valami. Most úgy néz ki, harmadjára is mégiscsak a Meki lesz a munkahelye tán, pedig pár hónapja hallani sem akart róla. A nyáron piedesztálra emelt amwayezés, amit annyira, de annyira nyomott volna, és abból akart meggazdagodni, arról egy ideje egy rohadt hang nincs...

Így tehát most már nem derogál visszakéredzkedni a Mekibe. Múlt héten még nehézségeket hallottam anyámtól ezzel kapcsolatban, hogy állítólag nem veszik vissza, mert leszavazták vagy mi... De most úgy néz ki pár hét után, hogy mégis, hiszen pont kéne munkaerő. Na hálisten.
De legalább látja a családja is, hogy nem kellene Szilvit (az enyémet) letojni és semmibe venni, mert ha ilyen nehezen megy függetlenként is a munkakeresés, akkor Szilvinél mégiscsak fennáll a gyerekét egyedül nevelő anyaság, basszus. Nem ugyanaz a kiindulóhelyzet. Ha egy fiatal függetlennél fennáll, hogy sehol nem hívták vissza, holott nemcsak neten, de személyesen is ment jelentkezni -- akkor miért kell Szilvit ócsárolni... na, ezt soha nem fogom megérteni. Valamint az, hogy a fiatal egyedülálló, sportos, strapabíró leányzó több 12--14 órás műszakba NEM megy el Molly miatt, akkor miért oly nehéz felfogni, hogy Szilvi ugyanezt mégiscsak egy GYEREK miatt nem képes elvállalni?
Ja, és mindketten megkapták pl. a toborzást, amit unokahúgom lesz@rt, Szilvi pedig elment rá, gyerekkel! Ez az oltári nagy különbség alapvetően jellemző egyébként egyik és másik család hozzáállására -- mindenben.
A különbség, hogy nekik van pénzük, stabil helyzetük -- nekünk meg nincs, csak kiszolgáltatottságunk. Így aztán természetesen velünk mindent lehet, és ők a diadalmasok.

Egyébként közben Imre bácsi is idehozott tegnap bordó krizantémokból, mely anyámnál most nem lett. Anno anyám adott belőle Imre bácsinak is, nála lett, anyámnál meg kihótt. De Imre bá a Katóka néni (volt neje, anyám barátnője-szomszédasszonya) sírját pedánsan rendben tartja, nem tudok oda úgy kimenni, hogy ne lenne az a sír tökéletes! Szóval nem volt szüksége a bordó krizantémra, ezért leszedte és anyámnak adta. Így abból is lett 9 csokor!
Indulás előtt anyám összerakta a két nagy, földig érő szatyromba a virágokat, jól tele is lettek: 29 csokor lett összesen. Utána már nemsokára indultam, már így is sötét volt rám végig.
De kibírtam anélkül, hogy belémállt volna megint a lumbágó, pedig a Kishegyesi úti zebra közepénél pont eszembe jutott. Mondom, ide kéne állítani egy mécsest...:)))
Otthon ezzel persze nem ért véget, kivettem a nagy lavórt és a szennyesvedret, s megpróbáltam úgy kipakolni az összes csokrot, hogy ha öntök bele csőrös locsolóval annyi vizet, legalább az aljukat érje a víz. Szóval azért volt ezzel még otthon is dolog, csak utána tudtam lenyugodni, és akkor már éreztem, hogy majd beszakad az egész hátam. De az legalább nem lumbágó, "csak" a megszokott jóféle hátfájás...


Így nézett ki otthon kipakolás után a konyhaasztal, amit Honesty természetesen asszisztált végig...

2016. október 30., vasárnap

Kedvenc szó kihívás

Kedvenc szó kihívás
volt előbb Timesz, később Jazkuszi által átvett kihívás, ha jól értelmeztem...
Mintegy 225. résztvevő voltam rajta.


Bizonyára mindenkinek van egy szava, amihez valami fűzi. Ez lehet életed első szava, vagy ami leginkább hozzátartozik az életedhez. Nekem ez a Miért lesz. Annyi a kikötés, hogy a szó minimum 5 betűs legyen. Ékezetes betűnél az ékezet nélküli párja is ér, a magánhangzónak pl. Á esetében az A.
Szóval a teendők: 
- Kattints a Részt veszek! gombra!
- Keresd meg a megfelelő szót!
- Olvass el minden betűvel (a szerző vezeték- vagy keresztnevének kezdőbetűjéről van szó!) egy könyvet!
- Linkeld hozzászólásban az olvasást és kérek egy kis értékelést, 2-3 mondat elég. 
- Örülj a zöldnek.:)
Az olvasásokat egyben, külön is lehet hozni; ahogy szerintetek jobb.
A szó betűit a könyv írójának vezeték- vagy keresztneve kezdőbetűi alkossák.
Saját példám:
    M - Marni Bates: Rocksztárt kaptam karácsonyra 
    I - Isaac Marion: Eleven testek 
    É - Simone Elkeles: Tökéletes Kémia 
    R - Rebecca Donovan: Elakadó lélegzet 
    T - Tavi Kata: Nyitótánc

Kérek mindenkit, ha meggondolja magát közben és mégsem szeretne részt venni a kihíváson, lejelentkezés előtt tiszteljen meg annyival, hogy szól! Nem haragszom meg érte, viszont akkor nem lenne kavarodás a már sokszor említett gyönyörűséges exceltáblázatomban! :) 
Köszönöm!
Újraolvasás is ér. Az olvasásokat a kihívás megkezdésétől fogadom el.

UPDATE1: Kérlek titeket, előre írjátok meg nekem a választott szót, így könnyebb lesz mindnyájunknak.
UPDATE2: Ez is kérdés volt, mi legyen dupla betűknél. Tehát ha valaki a CSOKOLÁDÉ szót választja pl., akkor Cs-s írót kell hozni. Köszönet, ha betartjátok ezeket. 
Az a helyzet hogy új vagyok a kihíváscsinálásban és hát ha valamit szép szóval elbaltázok akkor szóljatok nyugodtan nem haragszok meg :)
UPDATE3: Idegen nyelvű szó és idegen nyelvű olvasás is ér.


Én mi mást, mint a MACSKA szót választottam.
Egyedül a CS miatt kellett új szöveges értékelést csinálnom, mivel a többihez megvolt.
     M – Móricz Pál: Hortobágyi Dely Mátyás kalandos élete 
     A – Anna Teleki: Egyetlen szó ára
     CS – Orosz T. Csaba: Holdfényanzix 1986
     K – Kocsis Nagy Noémi: Ízek innen és határokon túlról 
     A – Amanda Quick: A gonosz özvegy 
Megérkezett a 291. plecsni.

2016. október 28., péntek

Ami nem megy...

Végre hosszú idők után nyertes lett egy versem a listán.
Én úgy gondoltam, hogy az elején viszonylag jó nyeréssorozat után SEM rosszabbak a verseim, csak akkor az újdonság varázsa... vagy mit tudom én... mégiscsak anyagilag betámogatott tagságom miatt csúnya szóval élve az volt esetleg netán a "beetetés".
Utána sem romlott szerintem a színvonal, lásd, pont akkortól lendült fel időben igazán íráskedvem, mióta három olyan helyen szerepelhettem, ahol addig nem. Azóta egyből tudok megint írni, hosszú évek szünete után.
Sőt, ugye, több antológiában való részvétel, két saját új e-könyv... nem hinném, hogy rosszabb lennék, mint az elején. Mindegy, én már rég elkönyveltem és beletörődtem, hogy a listán számomra nem terem újabb babér, ezért kihagyott egy ritmust a szűm, amikor az Akrosztichon belső pályázatnál megláttam nyertesként a nevem. Erre 21 fő 51 verssel nevezett, jómagam is 4-gyel.
Majd ha megérkezik a nyeremény, akkor berakom a verset is.
Két nyertest választottak, az egyik én lettem. Hirtelen azt hittem, hogy tévedés, én nem szoktam nyerni.
Úgy gondoltam, szinte minden pályázatra a legtöbbet hozom ki magamból, és mégsem... hát, ott egye meg a fene. Így sem tudom, mi lesz a jövő évi tagsággal, mert én erre nem tudom befizetni a tagsági díjat, amit már szednek vagy egy hónapja. Tavaly sem akartam tag lenni pont emiatt, meg 8 és 9, 10 éve sem, amikor kértek, illetve szóba került. Pedig akkor még volt keresetem, most meg már nincs.
Szóval nem is igazán tudom, hogyan kell "nem tag"-nak lenni, mert itt aztán nem mindegy, hogyan és mikor szólok, mert bármilyen aranyszívűnek mondják a vezetőt, mégis nekem túl erős a bánásmódja, és nem is látom sok esetben indokoltnak és igazságosnak vagy kiérdemeltnek azt a sok lehordást, amiket kapunk.
Sokszor végig gondoltam: én nem tudok talikra járni, nem fogok tudni nyomtatott könyveket kiadni, amitől esetleg rámharapnak, és a belső zsűriskedés és elbírálások szerintem már csak azért sem megy, nem mehet pártatlan alapon, mert baromira nem mindegy, hogy XY-t 10, amazt 7, emezt 12 éve ismerem, évente többször találkozunk és bulizunk együtt, akkor tán nem fognak egy idegen, újra szavazni, még ha annak nem is rosszabb tán az írása!
Másik, hogy az éves pontszerzésekkel is el lettem számolva, két teljes nyerést nem számoltak el. Nem mintha tétje lett volna, mert a régebbi tagságnak, nyomtatott könyv megjelentetőknek sokszoros pontszámok jöttek ki, tehát én akkor sem rúgok labdába semmilyen díjnál, ha történetesen elszámolják azt a két nyerésemet. Csak hát, milyen az ember meg az igazságérzete...
Következő, hogy ugye, megjelent egy folyóirat az éves belső pályázatok nyertes verseiből.
Amiből nekem is volt 4, azaz négy darab. És hol van az igazság, hogy valakinek 4-6-8 verse és egyéb írása is megjelent, nekem meg egy sem? Azok a nyerések nem voltak ugyanolyan illetőségűek vagy jogosultak?
Szóval ilyenek cseszik a csőrömet, de legfőképpen, hogy nem igazán való nekem ez a függés ilyen pénztelen állapotban. Még csak október vége van, tavaly is úgy volt, hogy októbertől egész évben tartott a folyamatos felszólítás befizetésekre, sőt, szerintem még januárban is befogadtak bárkit, aki akkor fizetett be.
Mivel utazgatni ezentúl sem fogok talikra, nem fogja futni nyomtatott könyvre, nem érzek semmilyen különösebb kitüntető kegyet (legalább azt várnám el, hogy ameddig én értelmesen, normálisan, intelligensen szólok vagy kérdezek, akkor minimum ugyanazt kapjam vissza, ne cinikusan, tőszavakban, degradálva), akkor valójában vajon mennyire fontos nekem itt lennem. Így ünnepek előtt, név- és születésnapok előtt egyáltalán nem lesz pénzem tagdíjra.
Azt meg itt is ugyanúgy, mint a nyomdásztalin a vacsorámat, nem várhatom el örökké, hogy valaki sajnálatból befizeti helyettem. Sem a vacsorát, sem a listás éves tagdíjamat és még sorolhatnám, hogy mi mindent nem.
Én TUDOK lemondani, ráadásul sértődés nélkül. Van jópár év mögöttem ennek gyakorlatával! "Gazdagodtam" egy csomó olyan tapasztalattal, amit, ha történetesen végig tudom dolgozni a hiányzó 4 évet és már nyugdíjas lehetnék másfél éve, soha az életben nem tapasztalok meg! Ez rengeteg alkalmazkodást, toleranciát és alázatot igényelt és igényel folyamatosan, de már megszoktam 5,5 év óta!
Csak akkor mindenki más is fogadja el, hogy én_ nem_ tudok_ olyan szinten belefolyni a társasági életbe, mint ahogy kéne, ahogy kellene tennem. Mert NEM tudok tovább nyújtózkodni.
És azt szeretném, ha ezt végre mindenki mindenütt megértené, és senki nem sértődne meg.
Mert mindenki higgye el, nekem sem olyan könnyű x év után sem elfogadni, hogy itt kellett, hogy kikössek.

2016. október 27., csütörtök

Anyámhoz -- őszfotózás -- lumbágó


Ma anyámnál voltam. Egész fura érzés volt több napi szünet után lemenni.
Pont előtte, míg készülődtem és összepakoltam, "postáscsengetés" volt, elég korán. Ilyenkor szokott "nem a mi postásunk" jönni, hanem másik, és elsősorban ajánlott levéllel. Hát tényleg az jött, a pógármesteri hivatal műszaki osztályáról. Anyám háza melletti építkezések miatt ilyenkor mi, a potenciális örökösök is megkapjuk az összes ilyesmi levelet, pl. a bátyám is Miskolcon...
Közben még lehajoltam a töltőt kihúzni, és kissé beleállt a hátamba a görcs -- ekkor még ennyi volt. Egész nap instabil volt a hátam, de ugye, mondván, ez szokásos, mit lehessen tenni...




Hideg volt, az tény, de sütött a nap, és végre-végre nem esett az eső, a szél sem volt említésre méltó.
Sokat kombináltam, hogy mit is kell ilyenkor felvenni, mert anyámnál és azon a részen mindenképp sár van. Mindenképp az ócska cipőt, amelyre István Pesten, mikor vett nekem egy cipőt, azt mondta, hogy legjobb lesz amazt meg bedobni egy kukába. Én viszont megsajnáltam "szegényt" és hazacipeltettem a vonattal... Legalább 13 éve szolgál, tescós sportcipő, mely alatt már két kínai teremcipő tönkrement, tehát mégsem állandóan ezt hordtam tavasszal és ősszel, viszont azoknak elég volt 1-2 idény (egy tavasz és egy ősz, mondjuk). Mindenesetre melegebb és stabilabb típus a kínaiaknál, akár hó nélküli télen is lehet hordani, amennyiben nincs, mondjuk, --10 fok. És Mamuhoz ez a cipő még tökéletesen megfelel. Ugyan ki látja az ezer repedezést, míg végiggyaloglom ezt a 2x2 km-t itt a kertségek utcáin, mikor a farmer alól szinte ki sem látszik?
Gondoltam, most végre kihasználom egyúttal ritka őszfotózási lehetőségemet is.









 
Szerencsére semmiről nem késtem le különösebben. Kedvenceim, a japánakác és a vadszőlő iszonyatosan gyönyörűek, egyszerűen betelni nem lehet velük. De bármelyik vadkörte-, vadalma-, vad-akármi is csodás.
Nem beszélve a juharfák pazar színpompás lombozatáról, melyről mindig eszembe jut az a bizonyos, munkahelyem előtti juharfa, mely (gondolom, ugyanúgy, ahogy a többi növény, időjárásoktól függően) nem mindig ugyanúgy színesedett, de voltak őszök, amikor mesebeli volt, nem győztem -- és mások is -- csodálni. Pár levelet még mindig őrzök arról a fáról, kipréselten és fényképtartó üveglapok alatt elhelyezve.
Amiket aranyfáknak nevezek, azokról sajnos, két hét alatt szinte teljesen lehullottak a levelek... Néhány petúnia, portulácska, dália tartja magát, de leginkább az őszirózsáknak, krizantémfajtáknak van most korszaka.















Anyámnál is elsőként kimentem a kertbe, mondván, hogy addig, míg napfény van, addig hadd fotózzak valamit, ha lenne mit...
Végül is volt, mert a szederbokrok is szépek, a hátsó kerítésen a vadszőlő szintén gyönyörködtet, valamint a szomszéd bordó apró krizantémja és az anyám apró rózsaszín krizantémja több méter hosszan már adott lehetőséget fotózásra.








 




Aztán kiraktam a hozott cuccokat. Egy kiló totál friss parasztkenyér, valamint három zacskó száraz. Műanyag göngyölegek, tálak, dobozok, pitlik, vedrek, egy kis édesség, 3 csomag celofán, mert már a lapokból álló 50 darabos befőzőfóliát Szilvi 3 boltban nézte, de örültünk a végén, hogy legalább celofánt kapott. Anyám ui. több befőttet csinált, mint két csomag befőzőfólia. Mondjuk, lehet, hogy egyikre-másikra szerintem duplán is tett, mindenesetre most már mintha lejárt volna a befőzés szezonja, és nem lehetett kapni. Viszont még akar befőzni...





 







 





 
Nem tudom, hogy bírja, hiszen állandóan panaszkodik a rengeteg levélre, több zsáknyi levelet kell összesepregetnie utcán és udvaron nap mint nap... azontúl öcsémnek egy ismerőse már hetek óta ládaszámra idehord egy csomó almát, és anyám a levélseprésen túl az almareszeléssel foglalkozik, öcsém cefréjébe...
Nem tudok vele mit csinálni, miért nem mondott nemet. Ő azt mondta, megreszeli. Emiatt aztán napokig még főzésre sincs ideje, és minden átlagon felülien rumlis a sok műanyag ballontól, eszközöktől. Aztán majd csak visszaáll a megszokott rend, ha elviszi kifőzetni...
Szinte bele lehet szédülni, hogy itt aztán jönnek-mennek, az egyik oldalon, akik megvették a régi szomszéd házát, azok az egészet átépítik, onnan egész nap hallik a folyamatos kajabálás. Anyám mondta, hogy átjöttek ma szólni, hogy át kell jönniük, mert az épített tégla házfalrészen a kertben, mellyel összekötik a telkükön lévő két házat, erről az oldalról is dolguk van, hogy anyám beengedi-e a munkásokat, vagy vágják ki a kert végén a kerítést...? Hát beengedi. Ki tudja, mikor és meddig jönnek, és hányan...
Másik szomszéd, Imre bá kora reggel berakja az udvari, kapu melletti kisszekrénybe a tiszta ételhordót, visszazárja a kaput. Késő délelőtt jön az ételhordó fiú, kicseréli a két ételhordót. Kora délután jön Imre bá, viszi a tele ételhordót ebédelni... Mert magához nem hordathatja az idióta fia miatt...! De ez hosszú és értelmetlen... aki hülye, az hülye.
Szóltam anyámnak, hogy nekem ma jött levél, nem bírtam végigolvasni az összes oldalt, de értesült róla az építkező szomszéd összes szomszédja jobbról-balról-hátulról, az összes létező örökösjelöltfélékkel együtt. Ő kapott? Mondta, hogy nem. Na, akkor még az is várható... És tényleg. Jött is, míg én ott voltam.
De bármikor várható az almás fazon, öcsém, unokahúgom Mollyval és esetleg barátnővel, valamint egy ún. "román asszony", aki mindig betér beszélgetni, mert anyámban potenciális vevőt ismer régóta. Esetleg nagyritkán Etelka vagy Dani is beugrik. Etelka már NYES-en van, mert megvan a 37 éve, és felmondott, mielőtt megszűnt volna az a gondozási szervezet, amiben volt. Ennek már legalább 1 éve. Azóta van, hogy én  íratom és váltom ki az anyám gyógyszereit, fizetem be a csekkjeit, meg ideszól, mit vigyek neki -- legyen az gyógyszer vagy kenőcs, akármi. Ettől függetlenül Etelka néha felhívja, főleg, ha panaszkodnivalója van, valamint egyelőre idáig még a lottóját is intézte -- nem értek hozzá, de van valami öthetes skandináv hatos lottó, de lehet, hogy hülyeségeket beszélek. Na, most utoljára pl. már azt sem hozta. Lehet, meg kell tanulnom, hogy van ez a lottókkal, mert egyáltalán nem tudom, én még csak a régi hagyományos rendszert ismertem.
Anyám a "tiszteletemre" sütött egy csomag rántott csirkealsócombot dinsztelt krumplival és sült krumplival. Mindenesetre a krumplira részemről egyáltalán nem került sor...

 
Elég volt és nagyon jólesett az a pár alsócomb csak úgy, miután a héten ilyen bajban voltam az emésztőrendszeremmel, hogy se ki, se be, aztán meg majd elpusztultam...
Kiválogattuk a csekkjeit, kiszámoltuk a rájuk valót, mondta, hogy a telefonszámláját, melyet kilógva a sorból kell fizetni, öcsémmel, hálistennek, be tudta hó közepén fizettetni (legutolsó ittlétemkor, 2 hete még nem volt itt). Kaptam támogatást, meg Szilvi is kapott háromezret a névnapjára. Utána elkeserítő, hogy a várható fára való pénz kiszámolása után neki szinte nem maradt semmi. A fa ugyanis vagy hatvanezer. Nem is értem, múlt hónapban is ennyit tejelt fára, ez őrület. És ráadásul alig lehet hozzájutni, meg nem lehet biztosan tudni az idejét. Ha anyám nyugdíj előtt kapja meg a fát, akkor öcsém szokta megelőlegezni a fa árát...

Sokat morfondíroztunk, mi a fene legyen a krizantémokkal. Most még korainak tartottam hazavinni, meg hát egyáltalán: most, délután álljunk neki leszedni és összekötözni? És a panelben hogy áll el keddig meg HOL? Itt macskák is vannak, ki is kell valahogy járni... az erkélyre ki sem lépek amúgy sem, de mióta tudom, hogy darázsfészkünk van, azóta meg pláne!
Legkézenfekvőbb megoldás az lett volna, hogy HA anyám, mint eddig, le tudja szedni és becsokrozni, akkor öcsémmel felküldi hozzám előző nap. Most őszintén: nem ez lenne a logikus? Párszor már történt is így.
De hát anyám "nem mer" neki szólni. Mikor szóba került, hogy hát ki tudja, mennyi meló lesz ott, már nyáron is hogy nézett ki az a sír, egy órán át nem bírtam vele szinte, a tavasszal ültetett borostyánnak híre-hamva sem volt stb., akkor mondja anyám, hogy ő azt hitte, majd öcsém kiviszi. Nem tudom, miből gondolja, hogy öcsémnek eszébe jut, ha ő nem mondja! Néma gyereknek... ugye. Öcsém meg amúgy egyáltalán nem jár a temetőbe. De ha anyám szól, esetleg kivitte volna, mint jónéhányszor. De nem szól. Annak meg eszébe sem jut, hogy halottak napja lesz...
A kérdés ugyanaz: hogy kerül el hozzám a virág?
Egyelőre úgy van, hogy nincs más mit csinálni, mint 31-én ÉN_ megint elmegyek, csak a virágért, két óriás szatyorral. Oda és vissza. Hogy 1-jén ki tudjam vinni tömegközlekedve nyilván, a temetőbe, és ott egész napos járkálást lecsapjak. Tudom, hogy ez a két nap ki fog készíteni fizikailag még akkor is, ha Szilvi kijön velem, de most ráadásul úgy van, hogy Bence is jön. DE! Ha esne az eső, akkor annak, hogy Bence jöjjön, semmi értelme, namármost akkor Szilvi sem tud jönni. Marad minden megint Manókára.
Ez persze nem az egész szükséges dolog, ez a virágtéma, hiszen ugyanúgy meg kell vennem mindenhova a kellő számú "nagyfejű" krizantémokat, rendbe kell tenni, hajlongani, sepregetni, metszeni, gyomlálni stb. Meg kell venni egy rahedli mécsest. Vinni ezeket, meg a szerszámokat-eszközöket. Nem tudom, ennyi tatyóval hogy tudok egyáltalán kimenni a szokásos mindenszenteki tömegben egyedül! Ez a legrosszabb eset. Ennél az már jobb lesz egy fokozattal, ha lesz, aki velem jöjjön és segítsen. A legeslegjobb pedig, ha még előtte kihagyhatnám a 4 km gyaloglást a virághordással. Nem is értem: öcsémnek semmit nem kell külön autóznia, mert egy házban lakunk. Csak felhozni 3 emeletet! És anyám "nem meri" mondani. Meg persze én sem, mert nem szoktunk "csak úgy" beszélgetni, csak futólag köszönni, ha véletlen összefutunk, meg a szokásos sablonkérdések és válaszok, míg a közös liftút tart... Na mindegy.
Említettem, hogy reggel kissé beleállt a hátamba. Ezzel nem is igen foglalkoztam egész nap, a hátfájás szinte állandó valamennyire nálam, de azért más a sima hátfájás, meg más, amikor meghúzza a görcs. Szóval vigyázni kell fokozottan, s ezt időnként az ember hajlamos elfelejteni.
Indultam is hazafelé, hoztam almát, 1-1 adag krumpliköretet és rántott csirkecombot, egy kosárnyi volt, de nem valami könnyű. Mindenesetre a másik nagytáska belefért ebbe ernyőstül stb., a kézitáskát vagy minek is nevezzem (tarisznya is lehetne hosszabb szárral) meg tartottam a vállamon.
Elbúcsúztunk még napfényben, hogy ha már korábban jöttem, korábban is menjek.
Félig már megtettem az utat, és pont a felénél, ahogy megyek átfelé a Kishegyesi úti zebrán, nem tagadom, jó nagyokat léptem sietve, egyszercsak mint villámcsapás, úgy beleállt a gerincembe, hogy azt hittem, ott halok meg. Azt hiszem, valami hangot is adtam, pedig nem szokásom!, és majd összerogytam a zebra kellős közepén. Mindenesetre mindig utolsó leheletig adok a látszatra, és sokkal lassabban, kimondott csigatempóban kimásztam az úttest túloldalára. Ott megálltam kicsit, hogy agyilag kövessem a történéseket, meg hogy most mi lesz?! Letenni a kosarat nem mertem, mert biztos voltam benne, hogy nem bírom felvenni. A hátralevő 1 km-t, mely kb. negyedóra szokott lenni kényelmesen, majd' egy óra alatt tettem meg.
Iszonyú volt. Levegőt is alig bírtam venni, és folyamatosan úgy éreztem, rögtön összeroskadok. Ez a derekam volt egyébként, nem csupán a hátam... Kifejezett lumbágó. Mikor a még nem befejeződött takonykórom miatt tüszkölnöm kellett, hát pont egy lépcsőfeljáró előtt csoszogtam volna el, így nekidőltem úgy oldalról, hogy köztem meg a lépcsőkorlát közé szorítottam magam által a kosarat... így álltam vagy 10 percet... A fejem lehajtani nem tudtam, mert a gerincemen végigrohant a nyilallás. Komolyan végképp nem tudtam, hogy fogok hazakerülni.
Azt is észleltem, hogy egyik lábam használatánál nagyobb a fájdalom, mint a másiknál. Félrefordítani a fejem, törzsem pláne nem tudtam. Ha muszáj volt, fordultam egészben...
Na mindegy, nem részletezem. Akinek van lumbágója, felesleges leírnom, milyen remek érzés.
Akinek nincs, az meg örülhet...
Sötétedett, mire hazaértem. Végig azon gondolkoztam, hogy ha odáig elérek, hogy fogok a lépcsőkön felmászni! Meg hogy úristen, csak ne lennének sokan, akik látják a szenvedéseimet.
De végig hazafelé minden kiálló betonrészt, korlátot stb. kihasználtam, ahol kicsit le tudtam tenni a kosarat, mert földre nem mertem a már említett lehajlási lehetetlenségem miatt.
Végül összejött fogcsikorgatva a lépcső is, bár nem sikerült a liftbe egyedül beszállnom, de végül sínen voltam.
Otthon első dolgom volt, hogy vastagon bekentem magam Voltaren Dolóval deréktól nyakig. Pár perc múlva némi nyugalom után csigatempóval, lépegető exkavátor üzemmódban átöltöztem és kipakoltam, majd leültem erre a székre. Még mindig a legjobb ez a gépszék, ez támasztja legjobban a hátam.
Így töltöttem a nap hátralévő részét.
A fürdéselőzetest és az akciót, valamint a kádból kiszállást az öltözéssel rettegéssel hajtottam végre. Iszonyat volt és szinte teljesíthetetlen. De csendben voltam, és fürdés után szintén bekentem nyakig magam deréktól. Emlékszem, anno a volt férjem milyen üvöltözésekkel viselte, mikor így beleállt a derekába, és a világon SEMMIT nem tudott csinálni, még a zokniját is én húztam fel meg én kötöttem be a cipőjét, utcán támogattam, közben nagyokat ordított... Cseppet sem volt égés ám. Nekem meg ugyanúgy végre kell hajtanom mindent... Még két almozót kétszer is rendbe kellett rakni. Két kezes támasszal, milliméterenként lehajolgatva persze és kapaszkodva... Mondjuk, Szilvi átjött megágyazni, neki elmondtam, mi történt.
Miután ledeglettem nagy keservesen úgy két óra tájt, akkor jöttem rá, hogy felkelni innen rettenetes lesz. Pedig a macskák miatt elég korán muszáj lesz...