2016. február 20., szombat

Újra írok

Az az igazság, hogy eddig nem mertem, csak magamban megjegyezni és elmondani azt, mennyire meg vagyok lepődve azon, hogy mikor már azt hittem, vége, nem tudok többet verset írni, akkor kiderült, hogy mégis.
Annyira "leszedált" a 2011-es év második fele, meg az azt követő pár év, hogy úgy éreztem, kiégtem, mindent megírtam már, nincs miről írjak, minek is kínlódnék, lassan-lassan a kedvem is elment. Arról nem beszélve, hogy kényszerből elég nehéz verset írni. Mindenképpen kell valami ihlet, valami inspiráció, valami késztetés, hogy az emberből jöjjön valami. Valami olyan, amit okvetlen úgy érez, meg kell örökíteni.
Az utóbbi években alig születtek versek. Inkább itt éltem ki íráskésztetésemet azzal, hogy prózában naplószerű blogot vezetek, és ez nekem semmiféle nehézséget nem jelent semmilyen téren. Nem gondolkodom fogalmazáson, nem keresem a betűket, hiszen csak a monitort kell néznem vakszedés okán, és valahogy azt éreztem, hogy ha itt írok és így írok, néha lemaradásaim pótlásakor 4-7 bejegyzést is pótolva (melyek, igaz, nem mindig novellahosszúságúak, ez tény...) ez a fajta írás is edzésben tart.
Mégis azt kell mondjam, hogy valóban "soha ne mondd, hogy soha". Jó, vannak dolgok, amelyekre én már nyugodtan mondhatom. Egyszerűen életkoromból, szociális és egészségügyi helyzetemből kifolyólag.
De amúgy... ha az ember arra gondol, hogy valaha csinált valamit, nem is rosszul, azt nem igazán lehet elfelejteni. Olyan ez, mint a biciklizés -- nem ülsz rá akár évtizedig, akkor is ugyanúgy tudsz biciklizni, ha mégis módod van rá. Egyszerűen benne van az emberben; tudja és kész.
Nyilván a rengeteg olvasás, valamint 36 szakmai év sem semmi, de nem minden nyomdász, szerkesztő, korrektor, szöveggondozó lesz bármilyen szinten író vagy költő. Mert ez utóbbi akár ápolónő, tanár is lehet és még sorolhatnám.
Én az elmúlt évek passzivitását költői válságnak fogtam fel. Több mindenkitől hallottam, és mivel azelőtt évekig naponta írtam és ez idő tájt jópár évig pedig alig, hát biztosra veszem, hogy ez az volt.
És ezt pedig nem időhiány okozza! Hiszen mikor naponta írtam, akkor még dolgoztam, s azonfelül is rengeteg dolgom volt, mégis tudtam írni. Hát akkor miért?
A sokk, sokkok után kezdődött az írni nem tudás érzése. A sunyi, indokolatlanul érthetetlen és igazságtalan kirúgásom, amelynek évek óta és életem végéig iszom a levét, mai napig meglehetősen feldolgozatlan. Ugyanakkor zsinórban jött nagynéném-keresztanyám halálos betegsége, elápolása, halálakor az összes ügyintézés, temetése -- amiket még soha nem csináltam; mindazon felül, hogy több mint fél évszázados nagyon közeli hozzátartozómat veszítettem el!
Mindezenközben lányom házassága felborulása, látni az elkerülhetetlent... aztán kitalálni a megoldást, hogy hova menjenek... ami Dani nélkül nem ment volna. "Elveszíteni" átvitt értelemben a fiamat, hiszen önként elment albérletbe, és a szobájába visszakapni 10 év után a lányomat unokástul...
Munkakeresés és folyamatos kudarcok, csalódások, lealázások, átvágások! Ne tudja meg senki, milyen szar ez 55 után, amikor egy magamfajta akár 30 évesen is elhitte volna, hogy már nem jó semmire. Amely korban nemrég már nyugdíjba mentek a nők!
Munkahelyi ígérgetések és szó nélküli szószegések... mert annyit nem értem, hogy legalább közöljék, ha máshogy döntöttek! Ezek semmi másra nem voltak jók, csakis saját értéktelenségem tudatosítására. Ugyan, hogy írhatnék, minek, kinek, ne röhögtessem már ki magam -- ezt éreztem.
Folyamatosan kunyerálások és utánjárások minden után, ami járna. De mivel nem automatikus semmi, ezért menni kell utána. Hogy ez milyen rohadtul megalázó...! Mikor látható, hogy azért, amiért évente küszködök, egy rohadt fűtésszámlára nem elég!
Megtanulni segítségeket elfogadni. Ami az alázaton és mélységes hálán kívül nem kevésbé lekötelezettséget is jelent. Felfogni, hogy mások a korosztályomból már a korhatáremelés ellenére is elmehettek nyugdíjba -- nem, félreértés ne essék, nem irigység, dehogy! Az jár nekik! De nekem is járt volna már, és nem én tehetek róla, hogy minden ilyen szarul alakult, nem én dolgoztam szarul, nem lógtam, nem szegtem szabályt, semmi...
Lényeg, hogy ha a versírásra gondoltam, a gondolat hamar be is fejeződött. Nem megy ez nekem. Néha írtam ugyan valamit, de azt éreztem, hogy nem vagyok ott teljes szívvel, csak azért írok néha, mert valami bizonyítási kényszer rábírt, hogy ellenőrizzem le magam. De kedvem, ihletem nem igazán volt hozzá...:((

És most mi változott? Alapjában véve semmi.
Csupán valahogy bekerültem pár csoportba. Befizették helyettem az éves tagdíjat anélkül, hogy én egyáltalán akartam volna bekerülni -- erről írtam külön. Ott pedig feladatok vártak írásilag. Meg is nyertem már pár házi versenyt meg egy külsőset, valamint ajándékokkal is el lettem halmozva!
Ezzel egy időben kerültem egy 4 szavasba, amiket itt meg szoktam osztani eleinte tán 36, majd 30 darabjával. Azért gyűjtöm össze, hogy valahol meglegyenek egyben, meg azért, mert jólesik. Ezek is versikék, itt is elég maximalista vagyok; és néha bizony olyan lehetetlenségeket adunk meg egymásnak, ami első pillantásra úgy tűnik, hogy csak vicc és nem lehet megcsinálni. Mégis megcsinálom! Azt mondták ott már többször, hogy mióta ott vagyok, csak hála és köszönet illethet, mert azóta a haldokló oldal teljesen fellendült. De én nagyon élvezem!
Sőt, úgy jó két hónapja -- már nem tudom, hogyan kezdődött, de -- valahogy odakerültem egy régi ismerős szintén kortárs költőnő oldalára, ahol meg 6 megadott szavas, tehát komolyabb verseket lehet produkálni.
Ezeket nem itt osztom meg, hanem a másik blogomon, a Kövek mögül-ben. De a Gportal-oldalam is fellendült, mert nyilván oda is átvezetek mindent. Fel is tűnt az egyre magasabb látogatottság!
Ugyanis pl. ezen a 6 szavas oldalon, mire az ember kihasználja-felhasználja azt a megadott 6 szót, néha tényleg komoly kihívást jelent mondjuk, 1-2 kilógósabbat berakni a 6-ból, hogy összefüggéses és minden szempontból JÓ lehessen az a vers. Tehát ezek konkrétan kész, vállalható versek. Ezeket tehát a verses blogban és a gportal-oldalamon osztom meg, de azóta újra rendszeresen beküldök a Poetba is, melynek a válság ideje alatt sokszor fél évig felé sem néztem...:( Bántott is nagyon a dolog. Mert igaz, hogy elég sokat kell várni egy-egy vers megjelenéséig, de minden versem csont nélkül megjelenik.
Így aztán még én is meglepődtem, hogy 1-1 hónapban több cím szerintit írok, mint az elmúlt években egész évben. Sőt, dupláját. Vagy még többet. Mert pl. volt a 2014-es év, melyben összesen 4, azaz négy db verset jegyezhettem magaménak... szégyen. De akkor úgy éreztem, egy vagyok a sok közül, aki valószínűleg befejezte ezt az egészet!
Mit akarok, megjelent 4 könyvem végül is! Van egy csomó ember, akinek egy sem jelenik meg. Senki nem fogja számon kérni rajtam, miért nem írok. Ha mégis, meg fogom tudni magyarázni, bár nem érzem, miért kéne.
Most mégis írok! Tök jó! Újra érzem a hiányt, ha nem írok, és keresem az alkalmat, hogy írhassak.
Igaz, kell az indíték. Ezek a kihívások, szómegadások is egyfajta múzsái az embernek. Van, akinek könnyebb, van, akinek nehezebb ezek használatával írni. Nekem most könnyebb! Még akkor is, ha vannak szavak -- mint valamelyik nap pl. mind az 5 szó szépen stimmelt, és jött 1, ami a "béna" volt. Hát milyen vers lehet abból, gondoltam... de végül is mégis megoldódott az is.
Ha nincsenek kihívások, már elvonási tüneteim vannak, mint régen, mikor azt éreztem, muszáj írnom.
Szóval nem azért írok megint, mert bármi pozitív változás is történt volna az életemben. Csak úgy látszik, kezdem feldolgozni azt, hogy munkailag, alkalmazottilag nem érdeklek senkit, és az az igazság, hogy már nem is tiprok utána. Elfáradtam. Belefáradtam testileg-lelkileg.
Egészen pontosan tudom, mikor fáradtam bele lelkileg végleg: március 2-án lesz két éve, hogy szinte 100%-os esélyt adtak nekem, neves cég, ismerősökkel. Ők kerestek meg neten, aztán még vasárnapi telefonhívással már hétfőre be is kellett mennem. Úgy tűnt, minden oké, bemutattak mindenkinek, kaptam korrektúrailag próbamelót, már szinte az üzemorvosi teendők is szóba kerültek!
És akkor a melót azonnal megcsináltam, bár mondták, hogy nagyon ráér, talán félév múlva is. De pár hét múlva hívásra bevittem, már az is gyanús volt, hogy senkinek, aki vezetőségileg számít, nyoma sem volt. Naná, hogy az anyagot tökéletesre csináltam, ahhoz kétség nem fér. Még a szerkesztői utasítások is tökéletesre lettek korrigálva...:)))) Én, ugye, mint maximalista. Na persze, szerintem már akkor tudták, hogy nem fognak hívni mégsem, azért tűnt el mindenki. A munka se lett kifizetve. Nem az a párezer Ft számít, tényleg minimális, talán 2 óra volt még duplaolvasással is! Hanem maga az ELV és az eljárás!
De kérem, aki T. Cs.-nál dolgozott, az rohadtul edzett. Az ne lepődjön már meg ilyesmin, hogy nincs kifizetve, szó nélkül beintenek neki és átvágják! Elvégre csak rólam van szó!...
Még emlékszem, tényleg nem hetekről, inkább pár hónapról volt szó, hogy szükség lesz rám. Tehát, magyarul egész nyáron reménykedtem még... júniusban volt az epeműtétem, drukkoltam, hogy nehogy akkor hívjanak, és még kb. 2 hétig ne hívjanak már a kórház után azért mégse... Ez bejött. Letelt, hívhatnak most már, gondoltam.
De felesleges volt izgulni, valahogy innentől kezdve, és főleg a nyár közepétől már kevésbé hittem el, hogy valaha is sor kerül az alkalmazásomra. Akkortól kezdtem felfogni, hogy -- régi kedves ismerős kollégám szavaival élve -- megint én álltam a f*** rosszabbik végén.
És azóta egészségileg is olyannyira nagyon sz@r a helyzet, hogy valóban nem hiányzik a hajnali keléses, bejárásos, parancsolgatásos, szabadságmentes meló -- NEM kívánságműsor, tudom, senkinek sem hiányzik, de van korbelileg egy határ, nőknél leginkább, amikor azt érezzük, hogy valóban nem volt hülyeség az az évtizedeken át fennálló nyugdíjrendszer, minek következtében 55 évesen elmehettek a nők simán nyugdíjba.
Nekem 2 hónapom volt 55-ig, mikor elkezdtem a MÜK-ba járást... Aztán erre most rájön még 10 év, mert nem kellettem sehova. Csak ingyen vagy alkalmira...
De: 4 évet tolok magam előtt, és amennyiben netán megélem, nagyjából annyi múlva már amúgy is járna az öregségi. Tehát különösebb értelme nem is lenne, nem beszélve arról, hogy semmiféle fizikai munkát nem bírnék bevállalni. Nem mintha olyat ajánlanának! Ha takarítónői ajánlatot látok, esküszöm, 35-40 a korhatár! Már lassan Szilvi is kiöregszik belőle... :D
EZT a szitut már nagyjából feldolgoztam, a sérelmeket és igazságtalanságokat, megalázásokat nem annyira. De eljutottam odáig, hogy most már, ennyi év után megint tudok írni.
Nagyon féltem, hogy ha ezt leírom, megtörik a varázs és megint nem fogok tudni írni...
Remélem, nem így lesz!... De majd látjuk...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése