Gellérthegyen...

A fogfájás miatt ezer részletben aludtam pár órát, de azért mentünk ma is. Logikus, hogy akkor is fáj egy begyulladt fejfélteke, ha itthon döglődöm, ami, ha ténylegesen itthon vagyok, lehet, hogy normális is.
De hát ha már egyszer fent vagyok és hónapok óta tervezzük az ottlétet?
Igazándiból nem nagyon mutattam kívülre, ne rontsam el István kedvét. Fogfájás és fogfájás közt hatalmas a mértékkülönbség, én magam is tudom magamról. Hajaj, de tudom.
Ez gyulladás, mindenképp akkor múlik el vagy legalább csökken, ha már lefele megy. Nincs mit tenni.
Ilyenkor még pl. húzásnál az injekció sem hat. De arról szó sincs, főleg, hogy azt sem tudnám megmondani, alul-felül összesen mikor hány fogam fájhat... egy vagy hat, korona alatt, egy tömött vagy egy még beavatkozás nélküli?
Lényeg, hogy a reggeli teendők után elindultunk, mivel még együttlétünk 9 éve alatt kettesben nem voltunk a Gellérthegyen. Ráadásul addig örüljünk, míg jó idő van, mert akár eshetne is, és akkor nem volna kérdés az el nem indulás szabad téri programra. Süt a nap, nincs dögmeleg, menjünk!
Ezen a napon mentünk trolival, majd több metróvonalon, és seperc alatt a Gellért téren voltunk, ahol azonnal bele is botlottunk Cseh Tamás szobrába, mely szintén ott volt már tavaly is a megnézendők listáján.

 

Ezek után a Gellért teret fotózgattuk, Szabadság híddal, díszes kúttal, Gellért szállóval stb.
Elég sokáig járkáltunk itt fel s alá, majd átmentünk a Gellérthegy lábához, ahol a Szent István-szobrot, s onnan a kilátást, majd a Sziklatemplom bejáratát, környezetét tekintettük meg, s ott volt mécsesgyújtási lehetőség is még kint, ezt is megoldottuk a szél ellenére.

Mikor jól körbefotóztuk az egészet, be is tértünk a Sziklatemplomba. A belépőjegybe benne foglaltatott a fotózási lehetőség vaku nélkül (sajnos!), valamint egy saját kezelésű kézi szerkentyű, melyhez tartozott egy fejhallgató, így a belső rész különböző számokkal jelzett részeinél a megnyomott számok utáni idegenvezetést hallhattunk. Sokat fotóztunk, rábízva a szerencsére a vakunélküliséget. Nagyon sajnáltuk, mert egyébként tökéletes képek lehettek volna az itt készültek. Nem is igazán érthető, hogy miért nem lehet vakut használni, ezek itt nem festmények, hogy ártana nekik a villanófény vagy akármi... na mindegy. Örüljünk így is még ennek is.

   
Elég bőséges látnivalóval szolgált a Sziklatemplom belseje, és igen szép, érdekes, különleges dolgokat, részeket, részleteket láthattunk...

 

   

Pénztárcánkhoz szabottan (főleg Istvánéjához...) kaptam apró szuveníreket, pl. vékony falemezre festett Sziklatemplom-könyvjelzőt (amit természetesen nem erre fogok használni, hanem leginkább a falra teszem), meg választottam két pici plexibe zárt Máriát (egyiket Szilvi számára), valamint mire észleltem, István már nyomogatta a pénzeket az emlékérme-préselő gépezetbe. Négy ábra közül lehetett választani, végül is Boldog Özséb mellett döntöttünk, őt "sajtoltuk ki" szegényt.:)

Nagyon örültem az "apróságoknak"...:))

 

           
Ezek után felfelé araszoltunk a hegyre. Ezerféle út vezet felfele, természetesen húszévesen biztosan feleannyi távú utat választottunk volna, de nem ez volt a cél, hanem leginkább a séta a kellemes ősz eleji időben, és még így is eléggé megviselt a kaptató. Ahol csak lehetett, lépcsőzés volt, de két lépcsősorozat között is felfelé emelkedett a betonút... Nem vitás, hogy már félúton a tüdőm majd kiköptem. Istvánt egy darabig nem viselte meg, de ennek csak örülhet. Én hivatalosan húsz éve is nem lépcsőzhetőnek vagyok minősítve...
Ha megálltam a meredeken, akkor meg szédültem. Úgyhogy némi kisebb pihenések után lábreszketés ide vagy oda, inkább mentem tovább. Félúton elgondolkodtunk, hogy esetleg ne forduljunk-e vissza, de akkor egy szobros tágas téren megláttuk a Szabadság-szobrot, minek következtében eldöntődött a kérdés: nincs is olyan messze!

Ezt csak az érdekesség kedvéért fotóztuk le: a Citadella mentén egy kövön, így találtuk. Valószínűleg füge...

 

 Háááát... azért még elég messze volt, de már nem volt olyan vészes. Fentebb lankásabb, parkosabb, szobrosabb volt, megérte feljönni. Főleg, mikor a Citadella körül haladtunk, olyan csodálatos látványban volt részünk kilátás terén, hogy a fogfájásról is elfeledkeztem, nemhogy az ide való felmászásról.
A Szabadság-szobor környékén eltöltöttünk egy bő órát. Ezalatt volt alkalmunk pihenni is, már ahol árnyékban található volt olyan hely, ahol le lehet ülni.
Rájöttünk, hogy a helyet körbefogó vaskerítés vékonyabb részeire itt is lakatokat raknak az emberek.
Igaz, hogy mi készültünk lakattal, de nem ide, mert nem is tudtuk, hogy itt is van ilyesmi, hanem újra az Erzsébet térre, mivel ott, sajnos, ugye, megrongálták az előzőt, amire tavaly októberben raktunk lakatot, és azóta visszakerült ugyan, kb. tizednyi lakattal. István volt megnézni, és a mienket sehol nem látta.
Lényeg, hogy milyen a véletlen: a lakat, amit oda szántunk, itt volt. És csodák csodája, egy kis keresés után valahogy lőn alkoholos filc is! Én pedig seperc alatt megkreáltam pofásra, utána már csak egy kis vékony, de szabad vasrészt kellett találnunk. Hát, nem teng túl az ilyen, ami még szabad, de azért találtunk.
Felraktuk, és elég sokat kínlódtunk a lefotózásával, valahogy elég nehéz volt kivédeni a becsillanást, valamint azt, hogy éles is legyen. Maga a ráfókuszálás volt nehéz a nagyon kontrasztos napfényben.

A látkép körben csodálatos volt. Többször is végigjártuk az egészet.
Észleltünk egy cicás lakatot -- ez nem a miénk! --, és innen jött a nagy ötlet... Ha mások is, miért pont mi ne?:))

   
 Leültünk Sárkányölő Szent György tövéhez és elkészült a kreálmány.:)

Miután mindent jól körbefotóztunk -- szobrokat, körbe a látképet --, ellenkező irányban kezdtünk lemenni a hegyről, mint amerről felmentünk. Logikus végül is.
Erre amúgy régről emlékeztem is: lépcsők, lejtős utak, néha-néha egy-egy vaskerítéses rondella pihenőnek, tájnézelődésre. Egy ilyen rondellán is elfogott az ihlet, miután a sima kövön láttunk több emlékfeliratot, ráadásul Istvánnál még vastag filc is volt, hát alkottam egy emlékcicát. Nagyot. Mármint főleg a lakathoz képest...

   

 

Ez pihenőnek is jó volt, bár innentől kezdve egyre nehezebben bírták a térdeim a lefele ereszkedést. Régebben pont nem így volt: lefelé soha nem jelentett problémát menni. Simán és határozottan tudtam lebaktatni. Most felfelé is húzós, de lefelé pedig a meggyengült-megvénült csontritkulásos állóképtelenségem miatt necces.
Közben még meglátogattunk egy kitérő kilátóban a lentről látható nagy keresztet, ahol mások előtt igencsak lepleznem kellett már, hogy alig állok a lábamon.

Az utolsó, részekben megszakított sok lépcsőt már tényleg szinte végső elszánással tudtam megtenni Istvánra támaszkodva. Feltehetőleg ő is érzett itt-ott némi izomfájdalmat és -fáradtságot, de az övé még teljesen normális szerintem.
Leérve, amiért hálát adtam magamban, újra lefotóztuk Cseh Tamás szobrát, immár más napszögből, és a metrólejárónál lévő "zuhatagos" medencéket is.

A Lehel térig metróztunk, ahol bementünk a piacra, hogy új lakatot vegyünk, mint kiderült, pont 5-re értünk oda, és ahol István vette a lakatot, na, az épp bezárt. Így aztán az egy évvel ezelőtti utat jártuk: kínai bolt: nincs lakat. Megkérdezem, nincs-e lakat, mire mondja a hölgy, akárcsak egy éve, hogy kettővel arrébb! Hát persze! És ott újra volt is, többféle méretben. No, egyből vett István kettőt! Egy újat az Erzsébet térire holnapra, egyet meg majd Debrecenbe szánva.:)
Közben kaptak apróságot Bence és Szilvi is (ütésre világítós, nehéz, folyadékkal telt, természetesen átlátszó -- benne halacskás és cicás műanyag figurák -- labda, és egy pici porcelán kislányangyalka virággal), és lebeszélésem ellenére nekem is vett István egy oroszlános tündért, olyan figurashopos utánzatot, persze csak kívülállónak olyan, mert árban is abszolút bírható, és persze azért még szép is.:)
Itt a frissen sülteknél vett István vacsorára valót: nekem egy sült hekket, magának egy jó nagy sült kolbászt; mindezeket elpakolván gyalog átmentünk a WestEnd végi bejárathoz.
A vacsora igazából nekem nem is kellett volna, hisz most, 6-kor "ebédeltünk" egyáltalán...

Mindenesetre örültem, hogy ülünk, és némileg regenerálódhatott is az ember.
Ezek után kíméletre szorult érzéssel, de gyalog mentünk természetesen haza a Ferdinánd hídi bejárattól, s végig rettegtem az utat az Istvánhoz való két emelet miatt. Megálltam az alján és aszontam: nem.
Hihetetlennek éreztem, hogy én ezt a lépcsőt meg tudjam most mászni. De hát nem maradhattam lent örökre. Úgyhogy valahogy, máig sem tudom, hogy, de tán egy óra alatt csak felmászhattam...
Épp kezdődött is a Maradj talpon, majd szünet döglődéssel, aztán BK, majd Szulejmánnal telt az időnk. Szulejmán közben megettük a vacsorát, én szokásomhoz képest az enyém egy részét is Istvánnak adtam. Hát hiába, ha egyszer annyi elég. Itthon még vacsorázni sem igazán szoktam külön...
Rendes volt István, mert ő nem szokta ezeket nézni, és most csont nélkül nézte velem minden nap az első kettőt -- merthogy Szulejmán nyilván csak szerdán van. Na jó, 3 nap csak kibírta.:)
Szóval, miután már nem kellett többet gyalogolni, otthon vánszorogva is lehet közlekedni, zuhany után tisztán, bekenve minden szarral, fogam is csak annyira fájva, hogy kibírom gyógyszer nélkül -- levontam a konzekvenciát, hogy minden fizikai megpróbáltatás, "szenvedés" ellenére nagyon szép nap volt ez...