2014. december 31., szerda

Szilveszter napja

István segítségével ez év végén is sikerült felutaznom Pestre. Kifejtette, hogy miért nem érdemes akár öt napnál is kevesebbre mennem... Én nem dolgozom, macskák most rendben vannak, hogy ő még otthon van két hétig, a vonatjegy egy napra is ugyanannyiba kerül, mint akár hetekre is, ésatöbbi.
Ennyi időt folyamatosan még nem töltöttünk egymásnál, még a négynapozást is csak az utóbbi pár alkalommal vezettük be.
Mondjuk, némi aggódással egyeztem bele, hiszen a macskáimnál azért még nem százas a helyzet: Honesty inkább lelkileg igényel nagyon, óriási a szeretetigénye; Haramiát viszont gyakorlatilag személyre szabottan kitalálva, őrt állva táplálom. De megbeszéltem magammal: most túl vagyunk egy nehéz időszakon, a degek jelenleg rendben vannak, és hát Szilvi tudja, mi itthon velük a teendő. Nem először hagyom rá őket, igaz, betegségek után és ennyi napra mégiscsak először.
Nem terveztünk különösebb programokat; egyrészt a hideg miatt (-12 fok volt ezen a december 31-én reggel indulásnál) az ingyenes városi séták most nem igazán csábítottak; másrészt a nem ingyenes lehetőségektől most inkább eltekintettünk.


A WestEnd azért akkor is régi jó ismerősként -- a régi jó ünnepi díszletekkel -- fogadott, mint mindahányszor, amikor jövök.


Tök jó, hogy egyrészt itt van a Nyugatinál, nem kerülő, nem beszélve arról, hogy István is ugyanebben a kerületben lakik; tehát bármikor elindulunk, jövünk vagy megyünk, a WestEnd mindig utunkba kerül.
Most is körbesétálgattunk, ebédeltünk, majd vettünk elvitelre is kajákat holnapra. Elég sok üzlet folyamatosan zárt befele már két órától kezdve. Emlékeztem is régebbi szilveszterekre, amikor délutáni programból mentünk volna hazafelé, már a kora esti órákban átmenni sem volt lehetőség rajta. Az élelmiszerárus jellegű üzletekben óriási volt a tumultus, egy sereg embernek, úgy látszik, még utolsó percekben is eszébe jutott valami fontos szükséglet, vennivaló.
































Mivel bent már baromira lefőttünk a sok cuccal lesúlyozva, letudva a szükséges dolgokat, haza is gyalogoltunk a kemény hidegben. A felmálházott lépcsőzés szokta megkoronázni az idejövetelnek ezt a részét. Ennek kiheveréséhez számomra órák szükségesek akár télen, akár nyáron.:))
Lecuccolás, kipakolás, átvedlés, kávézás -- hálisten, egyikünk sem volt soha életében nagy szilveszterező, bulizós típus, nem vágyunk elmenni ilyenkor (sőt, azt hiszem, büntetés lenne!) --, nekünk pont elég ennyi is, ez_ az Ünnep, mely más, mint a többi nap.
Ilyenkor ünneplünk karácsonyt is. Gyertyát gyújtunk karácsonyi asztali díszben, és kipakoljuk az ajándékokat.














Természetesen macskáztam egy csomót, Murcos szépségével egyszerűen nem tudok betelni. A hosszú, magas, sudár cica színtiszta izom, ragyogóan selymes a bundája, életvidám, szemgyönyörködtető deg.
Amazonka viszont gyengélkedik: egy pár napi almozási rendellenesség feltűnése után (sűrűn járt eredménytelenül az alomra, és akkor is csak nagyon keveset tudott pisilni) István tegnapelőtt elvitte orvoshoz, Zoli barátja autós segítségével. A cica kapott kétféle injekciót, és ez már egy-két nap alatt is rengeteget segített az állapotán -- én pl. ha nem tudtam volna, hogy beteg, nem tűnt volna fel a dolog. Nem járt többször alomra stb. Lényeg, hogy veseproblémái lehetnek háttérben, és mostantól neki is, mint anno Pocaknak, erre való speciális tápot kell kapnia.















A tévé valamilyen normális csatornán hátteret ad, aztán lényegében mindennap elvagyunk filmekkel, a neten néhány ismerőssel való üdvözlésekkel; beszélgetéssel, eszegetéssel-iszogatással. Még éjfél előtt jóval a gyerekekkel is kommunikáltam: Szilvi Bencussal a lakótelepi szilveszteri örömöket élvezte, ami szünet nélküli durrogtatásból, tülkölésekből áll, közben lencsét főzött, virslit sütött, kölyökpezsgőztek, tévéztek; majd Bence 10-11 körül elaludt. Szilvi a városból idelátszó éjféli tűzijáték megnézését követően hajnalig netezett. Dani az ifiházba készülődött egy lájtosabb buliba a zenész haverokkal.

Itt, Istvánnál nem nagyon hallik be a nagy fővárosi szilveszterezős zaj, pedig az utcákon itt is ment nyilván egész nap a tülkölés és egyebek. Mivel belső udvarra néz a lakás, ebből nem sokat hallani itt, csak annyit, amennyit maguk a lakók produkálnak.
Késő este frankfurti virsliztünk, aztán -- én normál pezsgővel, István kölyökpezsgővel -- koccintottunk, és éjfélkor is ittunk egyet.
BÚÉK nekünk és mindenkinek!

2014. december 29., hétfő

Köszönöm


Nagy meglepetés ért, nemrég csengetett a postás.
Sok minden végigfutott az agyamon: hivatalos levelet nem vártam, bár attól még jöhet; valamint az aktív korú támogatásom is csak 7-én várható leghamarabb, míg még küldik egyáltalán. Sima küldeményt meg nem szoktak felhozni.
Csak hebegtem-habogtam, a postás meg mosolygott: a vényre rá volt írva: Boldog karácsonyt!
Nagyon-nagyon szépen köszönöm Jegorkának a karácsonyi ajándékot! Ha segítséget szeretett volna e helyzetemben nyújtani, most a lehető legjobbat tette. Áldja meg a Jóisten jó szívéért, kedvességéért, rám is figyeléséért, törődéséért.

2014. december 28., vasárnap

Három éve

Ma három éve, hogy elment.
Anyámmal ezerszer, de ilyenkortájt a szokásosnál is többször rágódunk rajta, annak a napnak minden percén, a megelőző napok minden óráján. Lehetett volna-e másként? Tudjuk, hogy nem. Testében már annyira szétterjedt a kór, hogy semmi értelme nem volt semmiféle kezelésnek. Idős is volt, legyengült is volt. Még ha csak egy daganat lett volna, akkor is rizikó lett volna ebben az állapotban műteni. De nem volt már műthető amúgy sem.
A letaglózó tényekhez képest méltósággal viselte halálos betegségét. Nem került magatehetetlen állapotba egészen 27-éig, addig is naponta több órán át nála voltam, onnantól meg egyetlen percre nem maradt magára.
Máig emlékszem minden mozzanatra.
Amikor 27-én Marika néni, az átellenes házbeli barátnője felhívott engem, hogy valami nagy baj lehet, mert 9 óra, és ilyen soha nem szokott előfordulni, hogy nagynénémnél nincs felhúzva a redőny!
Seperc alatt kaptam magam, átmentem, és tényleg. Nem véletlen, hogy nem volt felhúzva az a redőny. Magatehetetlen feküdt keresztben az ágyon, hiába hívtuk Marika néni és én is folyamatosan, annyi ereje nem volt, hogy úgy fordulhasson, hogy elérje a telefont. Egyáltalán: miért kellett keresztbe fordulnia? Ha ágybeli fekvő helyzetben marad, talán fel tudja venni akár a vonalast, akár a mobilt. Mondjuk, a helyzeten nem változtatott volna az sem... így is odarohantam.
Aztán az a küszködés órákon át... hogy kevés az erőm az abszolút magatehetetlen beteggel. Hogy hányszor öltöztettem át... hogy hogy állt belém a lumbágó, amikor megpróbáltam megtartani...
Aztán mikor evés közben falatonként félrenyelt vagy elaludt a fotelben, ahova felöltöztetve kiültettem, sírva felhívtam anyámat. Nála meg -- hála Isten előre kiszámíthatatlan jóságának -- épp ott volt öcsém autóval. Anyám döntött, jön. Pár perc alatt összepakolt, öcsém meg elhozta.
Innen már könnyebb volt. Együtt csináltunk mindent...
Ágyban fekvőnek öltöztettük, bepelenkáztuk, kevés világos, éber pillanatában megetettük húslevessel, gyümölccsel... és még mindig azon meditált, hogy hogyan fogja ő az újévben beengedni az ételhordó fiút, hiszen mozdulni sem bír...
De nem is kellett azt beengedni többször.
Nagynénémnek már csak az éjszaka volt hátra, amit -- hála a jó Istennek! -- átaludt.
Anyám ott aludt nála, én éjjel 11 előtt eljöttem...
Aztán reggel 6 után jött a telefon... eddig aludt, de most nem lélegzik...
Keltem és öltöztem. Tettük a dolgunkat. Innentől pár hétig nem sok megállásom volt, még emlékezni sem.

Még mindig nehéz elfogadni, hogy nincs többé. Hányszor, de hányszor fordul elő az évek folyamán, hogy van valami, történik valami, amellyel hozzá mennénk először is megbeszélni azt.
Olyankor megtorpanunk: nem lehet, mert nincs már velünk. Ez néha felfoghatatlan.
Az ember azt hinné: három év alatt megszokhattuk már! De nem.
Annyi minden kapcsol össze, annyi minden köt hozzá. Engem 55, anyámat 82 együtt töltött év. Ez kitörölhetetlen...
Néha azt érzem, attól, hogy nem látom -- ő él.
Igen, él! Míg mi élünk, lépten-nyomon emlegetjük, emlékezünk; bennünk, a szívünkben -- él.
Nyugodjék békében.

2014. december 27., szombat

Az ötödik macskás hímzés - és az összes


...És akkor hurrá! Elkészült az ötödik macskás keresztszemesem!
Tiszta élvezet volt elkészíteni. És bár sokszor több nap is eltelt két alkalom közt, mikor pár órára hozzá tudtam jutni a hímzéshez, mégis hamar elkészült. Gyorsabban van sikerélmény!:)



* * * * * * * *

Összegyűjtöttem az eddigieket, időrendi sorrendben:

2014. december 25., csütörtök

Karácsonyi ebéd anyámnál


Bencéért délben jött az apja, hogy újra élvezhesse a karácsony örömeit arról a részről is.
Mi Szilvivel addigra összepakoltunk, elkészültünk, és elvileg az utolsó, decemberhez képest kellemes időjárású napon elsétáltunk anyámhoz. Próbálkoztunk őt lebeszélni az ebédmeghívásról, de természetesen nem lehetett. Azt mondja, amíg valahogyan meg bírja oldani, addig szűk körben szeretettel vár bennünket.
Mire odabandukoltunk a napsütéses, 10 fok körüli időben, Dani biciklivel már ott volt és segédkezett a terítésnél. Ott volt kisebbik unokahúgom is Mollyval.
Boldog karácsonyt kívánva elhalmoztuk anyámat az igazán nem túl nagy ajándékokkal -- soknak tűnt, mert egyesével szoktunk csomagolni, így tovább tart a bontogatás öröme --, de ő persze így is leszidott bennünket, természetesen, hogy miért kellett, meg hogy ő megmondta, hogy semmit...!, meg minden.
Kibontani persze még nem tudta... ő is az a típus, aki egész életében nem ült ilyenkor asztalhoz, ha ő volt a vendéglátó.



Más vendég ilyenkor elvileg nem várható. Öcsém előző napokon tartotta a kontaktust, pl. ő ragaszkodik hozzá évente párszor, hogy anyám készítsen nekik több mázsa töltött káposztát (na nyilván ő szerzi be a hozzávalókat), mert olyan hiperszupert csak ő tud. Ami igaz is.
Én nem vagyok valami nagy töltött káposztás, vagy három évtizedig ki is hagytam. Utána is csak az anyámét tartom rendkívülinek; amúgy rosszul vagyok a félkarnyi, ízetlen, homogénre főtt töltött káposztáktól úgy általában. Ha életemben valahol udvariasságból kivettem egyet, hát richtig nem bírtam megenni, csak forgattam-forgattam a képes felemben... és kíszen is vótam. Lehetett utána bármi, már nem fért.
Anyámé titka az, hogy nem főzi rogyásig (gyakorlatilag ő és én félfövésben szeretjük, lé nélkül...), több a hús, mint a rizs, és jól befűszerezi. Legtöbbször normál- és nem savanyúkáposztából készíti. Nekem kivesz előre kislábasban, lé nélkül; míg a család többi tagjának paradicsomos lében tálalja. Ennyit a töltött káposztáról...:)
Nagyobbik unokahúgom meg párban van, feltehetőleg külön programokkal; anyám ennyi idős korára inkább valóban a legszűkebb családra apellál; senki ne hitetlenkedjen és bírálja az ezeréves ház romos, depós körülményeit, ahonnan nem lehetett kiköltöztetni apám halála után az istennek sem. Abban az időben (apám '83 nyarán halt meg), és olyan idősen, amikor még bírt volna egy költözéssel.

Mindenesetre anyám fél napig főzte a tyúkhúslevest, az egész tyúk mellé még kacsaszárnytöveket is rakott, jó sok zöldséget, majd igazi Mamu-féle grízgaluskával főzte be, melyet egyikünk sem tudott még utánozni.


Ezután jött a kétféle töltött káposzta, de ezt én inkább elvittem, mert nem akartam másból nem enni.
Sültes tepsi volt a következő rakomány, már a szemnek is gasztronómiai élmény. Volt benne tarja, csirkecomb, kolbász, kolozsvári szalonna... Köretként mellé egy nagy kasztroj krumplisalátát csinált, melyet fél főtt tojások és petrezselyemzöld díszítettek.



Volt még kétfajta édes, krémes sütemény, na, abból végképp csak hazavitelre futotta! Ráadásul ezeket elfeledtem lefotózni.
Szóval isteni volt minden, tényleg.
















Ejtőzés közben anyám buzgón bontogatta az ajándékokat.
Unokahúgaimtól egyébként egy szuperjó botot kapott, ami állítható; megáll a saját lábán, ha például leteszi; valamint a fogóján szintén irányítható, állítható, tök éles fényű kislámpa kapcsolható be.
Én egyik kedvenc típusú könyvéből vittem ötöt, fehérneművel, kizárólag Otthon kávéval, hajcsattal; Szilvi kávéspoharakat, édességeket, rejtvényeket, dobozos sütiket és kettő Otthon kávét, szalma karácsonyfadíszt anyám csepp műfájára; Dani (nevében én vettem meg) speciális fehérneműket és mi mást, mint Otthon kávét ajándékozott.





Az Otthon kávé nélkülözhetetlenségének titka annyi, hogy anyám, mióta e kávé (több évtizede) piacra került, nem iszik mást. Illetve normál kávét fele-fele arányban kever Otthon kávéval. És ha elfogy, baj van. Elmúlt pár hónapban nem volt Otthon kávéja, de mivel néha halálosan alacsony a vérnyomása, innia kell kávét, úgyhogy rendeset ivott. Attól meg erős szívdobogása van, mely legyengíti.
Szóval minden alkalommal inkább bőségesen kap Otthon kávét, hisz az eláll!, hogy legyen neki. Ugyanis egyáltalán nem kapható bárhol. Míg normál kávét bármilyet bárhol kap, addig az Otthon csak pár boltban található.
Molly is élvezte az ittlétet, de ő, velünk ellentétben kihasználta a kertes-udvaros ház lehetőségét, és folyton kint nyargalászott. Időnként azért be-bejött simibezsebelések céljából.:)

Anyám persze órákig pakolászott nekünk a kajákból, hogy éhen ne haljunk. Mindenesetre napokig nem kell főznünk a továbbiakban, és Dani is el van látva szilveszterig, az tuti.:)
Unokahúgom hamarabb indult Mollyval, mert neki reggel 6-ra dolgoznia kell menni másnap.
Mi hárman együtt búcsúzkodtunk, de Dani nyilván biciklivel seperc alatt otthon lehetett. (Később még áthozott nekünk egy két és fél literes narancs üdítőt, amit ő hátizsákban biciklin vitt számunkra haza anyámtól, hogy ne mi cipeljük.)
Szilvivel pedig kellemesen hazagyalogoltunk, meg-megállva, szatyrot-kosarat lepakolva, kísérletezgetve, hogy hogyan lehet a setét éccakában (este 7 után) a pazar házak pazar díszkivilágításait lefotózni.
Némelyik még élvezhető is, bár a többség nem sikerült.