2014. június 30., hétfő

Túléltem...

Vasárnap már 13 napos műtött voltam.
Elmentem misére, csak annyiban különbözött a máskori misék részvételétől, hogy most -- leültem. Nem feltétlen a hasam miatt, inkább az utóbbi időben felerősödött hátgyengeségem és -fájdalmaim miatt.
Mert amúgy nem szoktam, illetve nagyon ritkán, pl. a nagyheti vagy egyéb ünnepi (hosszabb) miséken -- HA van olyan szélső hely, amely viszonylag független a tömegtől. Úgy szoktam meg, hogy állok; mégpedig ajtóközelben.
Ez olyasfajta dolog nálam egyébként, mint a moziban (koncerten, színházban) a szélső szék. Ha nem volt szélső szék, inkább NEM mentem; míg majdnem mindenki leginkább középre szeretett ülni.
Vagy udvariasságból, feltűnés elkerülése miatt mégis kénytelen voltam beülni, de végig a víz folyt a hátamon a pánik leküzdésétől.
Vagy kisebb teremben, sok ember között a zárt ajtó ténye. Pszichikai alapokon "nyugvó" fizikai rosszullét. Pánikérzés. (Volt munkahelyem gyűléseire visszagondolva a csihari és a frász tör ki utólag is!)
Vagy: ebédmeghíváson beszorítva valahova nem szélre, miközben néma csend van ebéd közben! Legalább szóljon valami és legyen nyitva az ajtó! Hogy ha rámtörne valami, rosszullét, bármi; azonnal ki tudjak jönni...
Tudom, egyfajta fóbia. Szinte egész életemre szóló. Nem dicsekszem vele, igyekszem kerülni, hogy problémaként jöjjön elő -- ne is tudjon róla senki, ha lehet. Oké, itt leírom, de sok minden van, amit csak itt írok le, amúgy meg nem panaszkodom; az ember megtanul a hülyeségeivel együtt élni.
Mindig, mindenhol szeretek úgy állni vagy ülni, hogy a tömegtől legalább egy embernyi üres hely válasszon el, különben úgy érzem, hogy "belelógnak" az aurámba, és azt baromi nehezen viselem (bár jó a toleranciám és nem szokták észrevenni -- ettől viszont nekem még nem jó!).

Tény, hogy ifjúsági zenés mise lévén igazán fel lehetett oldódni; az nálunk szuper szokott lenni.
Magamban hálát adtam (otthon nyilván naponta többször is) e helyen is azért, hogy egyáltalán felfedeződött ez a bajom, és viszonylag hamar és gond nélkül lerendeződött -- vége van, nagyszerű, ennek tapasztalataival is gazdagodtam lelkileg, és túléltem -- köszönöm.

2014. június 29., vasárnap

Iniciálés kihívás

Iniciálé, a díszes kezdőbetű
feketepillango kihívásának címe, melyben 24. résztvevő voltam.


Nyilván mindenki tudja, mi az az iniciálé. A reneszánsz kor kézzel írott könyveinek, úgynevezett kódexeinek díszes kezdőbetűje, amelyet szinte rajzoltak. 
Talán vannak még olyan könyvek, amelyekben szerepel iniciálé. (Nem feltétlenül színes, csak nagyobb, mint a többi betű.) 
Nagyon szívesen veszem a különböző iniciáléterveket, de ezt NEM MUSZÁJ. 
Reméljük, hogy ezzel a kihívással egy kicsit vissza tudtok repülni a reneszánsz korba! :)

*

Nem tért ki rá a kihívás, hány könyvet kell hozni és az értékelésre sem, úgyhogy visszanézve az előttem lévők teljesítéseit és a kommenteket, úgy láttam, egy is elég, értékelés nélkül.
Mivel épp most olvasom az Időtlen szerelem trilógiát, melynek minden tagjának minden fejezete iniciáléval kezdődik, így

Kerstin Gier: Rubinvörös
     című könyvével jelentkeztem.

Megkaptam érte a 181. plecsnit.

2014. június 28., szombat

Netes apróságok

Értek azért így a műtét utáni napokban meglepetések.
Többen hívtak vagy cseten rám írtak; hosszabban-rövidebben levelezgettünk ezáltal -- egyszerűen érdeklődtek felőlem, hogy volt s mint volt, milyen volt, hogy éltem meg...
Nem csupán közeli vagy baráti, jó ismerősi körből, hanem még olyanok is, akik pedig amúgy relatíve távolabbról ismerőseim, elsősorban a netről, irodalmi, fotós vagy macskás berkekből.
Katám pl. majdnem a lelki trauma jeleit mutatta, hogy úgymond, figyelmetlensége miatt nem tudott velem szorosabb kontaktusba kerülni, míg kórházban voltam, illetve a megelőző napokban. Mert hogy szerinte hívhatott vagy mindenképp meglátogathatott volna, de valahogy nem gondolta, nem esett le neki, hogy ez a műtét máris aktuális. Én nem éreztem egyébként ezt az elhanyagolást, hiszen tudom, mennyi baja, problémája, gondja van neki is; hisz édesanyját, annak házát-kertjét gondozza látástól mikulásig, náluk is volt kórház, betegség, testi-lelki gondok; még a saját lakására és családjára is alig jut, hát hogy is juthatott volna bárki eszébe elvárni, hogy még hozzám is jöjjön! Annyira nagyon sajnálta, hogy bőven túlbeszéltük az egy órát, mikor felhívott. (Nekünk ingyen van, mert egy szolgáltatónál vagyunk vonalasilag.) Mindez, miután előtte hosszas levelezéseket folytattunk napokig és gyakorlatilag szinte mindent átbeszéltünk. Mert nálunk a cset is olyan, mint egy igen konkrét mélezés.
Mindenesetre eszembe sem jutott, hogy nehezteljek rá vagy bárkire is!
Volt ott nekem elég dolgom, komolyan, ez alatt a pár nap alatt; mint ahogy írtam is, még olvasni sem volt idő és lehetőség, úgy nyüzsgött az élet körülöttem és velem. Szilvin kívül alapból nem is jött be hozzám senki sem, és így is gondoltam -- még Danit is lebeszéltem róla, anyám meg már fizikailag nem bír (no, ő is kesergett ezen rendesen, pedig sok napra ellátott kajákkal utána, amiket pedig Dani biciklis futárkodásaival kaptam meg).
Jellemzően mindenki kedvesen reagált utána itt a neten, és nem hiszem, hogy lenne ember, akinek ezek a reakciók nem melengetnék a szívét.

Ám a meglepetés okozta érzések nem mindig pozitívak.
Pláne, amikor meglátom, hogy egy, lassan 9 éve ismerősöm úgy szerepel egy elvileg közös ismerősünk kommentjeinél, hogy zárójelben ott van, hogy Közös Ismerős ismerőse. Tehát nem az én ismerősöm...
No, akkor hát... most mifene is van?
Rámentem az oldalára, mert nem akartam elhinni, felfogni. Egy-másfél éve ugyan nem sok közünk van egymáshoz, de attól még ez nem kizáró ok; az embernek a több százból fele ismerőse biztosan úgy ismerős, hogy sok közünk nincs egymáshoz, csak valami közös dolgunk bármilyen téren biztosan akadt az élet folyamán. Mellékesen, én már az elmúlt néma időszakot sem értettem, sőt az elején voltak érdeklődő próbálkozásaim; mert úgy lettem leseperve, hogy indok, magyarázat, az semmi nem volt! -- mindegy, sokat lehetne meditálni ezzel kapcsolatban, de nem nyilvános oldalon; van számos egyéb privát szféra, ahol elmondhatja valaki, ha valami baja van! Ez fennállt az utóbbi egy-másfél évre, de most már, kösz, nem vagyok rá kíváncsi. Soha nem voltam híve mások nyilvános "kivégzésének" vagy enyhébben: degradálásának, lealázásának; és megvetem, ha valaki ezt élvezi...
Aztán kénytelen voltam elhinni a kellemes meglepetésnek szánt elutasítást, mert fenti oldalon semmit nem láttam, csak azt, hogy "megjelölés ismerősként". Magyarul: letiltott az ismerősei közül. Alaposan. Ugyanis van, aki nem ismerősöm, mégis láthatom az oldalát. Szerintem az enyém is látható, ha valaki rámegy. Egészségére. Szerintem apró diadal neki, valamiért, bármiért; nekem meg "fejemen egy koppanás, szaladj te is, pajtás"!
Foggggalmam sincs, miért csinálta vagy mit tehettem én ennek érdekében; de oké, béke van, nyugi van. Mint mindig, én elfogadok mindenféle döntést, és ennél tényleg vannak nagyobb gondjai is az embernek.
Gratulálok, remélem, boldogabb lesz így az élete, ha nem zaklatják ezentúl a megosztásaim, ha már csak pont ez a rosszízű indulat hiányzott neki hozzá...

2014. június 26., csütörtök

Anyámnál -- kórház után először


Mikor 2 hete anyámnál voltam, nem igazán tudtam belegondolni, hogy most újra ott leszek, egyáltalán túlleszek-e és hogyan ezen az egészen.
De most nagyon jólesett elsétálni. A számomra kellemes idő még mindig tart -- napos idő némi felhővel, enyhe széllel, és max. 22-24 foknál nemigen megy feljebb napközben sem. Kiegyeznék vele egész nyárra, s szerintem sokan vagyunk így, hogy nem ragaszkodunk a fullasztó, kibírhatatlan hőséghez.
Nyár ez attól még, hogy elviselhető! Akinek meg ez a legnagyobb problémája, hogy miért csak ennyire van meleg, az meg foglalja ezt az óriási gondját aranyba.


Vittem a szokásos göngyölegeket meg némi kenyérhéjat, bár meglátszott a két hét termésén, hogy sem a gyerek, sem én nem voltunk különösebben itthon, vagy kenyérközelben.
Anyám aggódott, pedig nem volt nehéz a cucc.
Mint már mondtam, a probléma nem a műtéttel kapcsolatosan kezdődött, hanem a hátfájás az, ami túl gyorsan jön bármilyen jövés-menésre vagy fizikai tevés-vevésre, és ha az ember nem tudja abbahagyni, amit csinál, elég gyorsan eljut (a hátfájás) olyan fokozatra, ami már alig kibírható.


Anyám sütött nekünk két tepsi piskótát, egy simát és egy meggyeset. Tényleg isteni finom így is, úgy is, és megoldja a többszöri kajálás gondját. A simára szoktam néha baracklekvárt kenni.
Amúgy meg töltött egy rahedli apró (5-6 cm-esek) káposztát édeskáposztából, ő általában amúgy is abból szokta. Felét megcsinálta "rendesen", azaz szabolcsiasan, paradicsommal, a másik felét meg gyakorlatilag só kivételével fűszer nélkül. Tehát se bors, se paprika. "A la natur" vízben megfőzve és kész. No, három ilyet ettem simán, lé nélkül, s mivel a káposztája eleve le volt forrázva, aztán meg szinte hamarabb megfőtt, mint a belseje, azt is gond nélkül megettem. Bele is haltam volna, ha nem ehetem meg. Nekem olyan jólesett ez az anyám szerint ízetlen töltött káposzta, hogy az hihetetlen. E kiéheztetett állapotomban ha nem mondja vagy nem látom a színét, észre sem vettem volna, hogy fűszer nélküli. Mondtam is anyámnak, hogy még így, fűszer nélkül is az övé a legjobb töltött kápi a világon; s ezt így is gondolom, fél évszázada legalább. Mindenesetre adott egy kis gyöngy Espumisant vagy mit, hogy azt azért vegyem be, sose lehet tudni... ő is szedi.
Aztán mindenáron le kellett pihennem vízszintesre, és ő is ledőlt a másik heverőre, úgy beszélgettünk egy órácskát. Kicsivel később elém hozott pár meggyes piskótát, kettőt abból is simán benyomtam. Nem lett semmi gond a kulináris élvezetek okán!


Körbejártam párszor a kertet is, látom, hogy roskad a meggy, a ribizli... az udvaron a tengernyi faeper, az udvart csaknem teljesen beborító fán!
És a kertben a málna... vazze, jó néhányszor ösztönösen nyújtottam a kezem egy-egy pompás példány láttán, mikor mindannyiszor észhez tértem. Azt_ nekem_ nem_ szabad! Mondta is anyám, hogy na, most ez itt mind el fog rohadni, mert ő sem bír azért mindent megenni.:(( A ribizliből azért szedett 1 liternyit, és itthon feszt mondom is Szilvinek, hogy egye, egye és egye, mert én nem tudok rajta segíteni! Bár tehetném! A legfinomabb desszert a megtisztított, jól lehűtött ribizli cukorral lehintve...
Érik a szeder is...


És tele vannak a meggyfák. Hát, szegény anyám nem lát ki a melóból. Már 9 üveg meggyet berakott. Ő egyébként százszázalékos munkát csinál berakásnál: minden meggyet kimagval, kimos. És úgy is van rendjén. Ne kerüljön bele kukacos, továbbá nem olyan jó a befőttevésnél állandóan magvakat köpködni.
A faeper is most a legjobb, nagyon szeretem. Csak hát az eddigi nyarakon azért nem nagyon ettem, hogy nehogy rosszkor csináljon hasmarsot, most meg hiába enném, nem lehet, mert aprómagvas -- meg eleve nem lehet még zöldséget, gyümölcsöt nyersen enni. Fáj a szívem, de mit csináljunk -- ez van!


Anyám aztán úgy odapakolt nekem, hogy nem hitte el, hogy elbírom; úgyhogy muszáj volt taxival jönnöm haza, mert egyébként tényleg nem szabad cipekedni még. Ez kb. 5 perc és 1000 Ft minálunk, mivel eleve 400-valamennyiről indulnak a taxiórák.
Volt a kosaramban egy csomó töltött káposzta -- paradicsomos "rendes" is, Szilviéknek, meg natúr fűszerezetlen nekem. Ez utóbbit majd főzzem én meg magamnak sima vízben -- másnap meg is tettem, és 5 napig mindennap azt ebédeltem. Aztán megkaptam mind a két tepsinyi piskótát, egy alma- és birsalmabefőttet, Szilvinek a ribizlit.
A támogatáson kívül rámbízta a csekkjeit a rávalóval, hogy majd fizessem be (öcsém szokta, de most napokig nem jön; előttünk meg ott a posta).
Természetesen sokat fotóztam, ilyen irányban mit sem változtatott rajtam, hogy volt-e műtét vagy sem...:))

2014. június 24., kedd

Orvosnál -- az esti szurizás

Vasárnap nem mertem elmenni a misére, mert anyagcsereileg bizonytalan voltam. Szaladgáltam sokat a mellékhelyiségbe, hogy hátha rendbe leszek addigra, de nem voltam biztos benne egy szikrát sem, hogy kibírom a misét és az úrnapi körmenetet anélkül, hogy szaladnom kéne, ha tudnék; egyszóval nem kockáztathattam. Pedig sajnáltam, szeretem ezt az ünnepet, olyan szép és lélekemelő...

Kedden viszont elhatároztam, hogy ha nem lesz fentihez hasonló problémám, elmegyek a háziorvoshoz bemutatni a kórházi iratokat. Kedden délutáni rendelés van, van rá egy jópár órám, hogy egyenesbe kerüljek ebből a szempontból. És hát végül is a hasam miatt már el tudnék szerintem menni. Hogy ezt így, ilyen bátran kijelentem, nagy szerepe van annak a ténynek, hogy hazaengedés másnapján kimásztam a buszhoz (majdnem annyi, mint az orvoshoz az út), plusz 40 percig kizötyögtünk varratszedésre, s még ott is gyalogoltunk. S utána is -- igaz, sok pihenéssel, de -- mennyit mászkáltunk!
Így is lett, összeszedtem magam, elkészültem, és csendesen elbattyogtam a rendelőbe. Ott azért voltak egy páran. Mikor kijött Juditka, kezébe nyomtam a műtétemmel kapcsolatos minden iratot, jeleztem neki, hogy túl vagyok rajta.
Az volt az én bajom, hogy már félúttól a hátam fájt, ezt túl korainak találom ennyi menés után -- hát mit fogok ezentúl csinálni, ha ennyi idejű mozgás után is kínoz a hátfájás? Nem a műtéti nyomokkal van gond, bár tény, hogy hasfalilag azért nem százas az ember, kissé bizonytalan ez a rész, na de a hátfájás teljesen el is tereli róla a figyelmet. Ott a váróban is nem győztem fészkelődni a hátam miatt.
Bekerülve Juditka már csatolta a cuccaimhoz a zárójelentés plusz példányát; megbeszéltük a doktornővel az eseményeket, örültünk, hogy vége, és relatíve milyen hamar túlestem rajta attól kezdve, hogy felfedeztük a tényt. Doktornő reméli, hogy az elkövetkező 30 évben (!?) nem lesz műtét vagy hasonló probléma... Hát én is, még akkor is, ha a 30 nem 30 lesz, csak 10.
Tudtam, hogy a doktornő július-augusztusban szabadságon lesz, így végiggondoltam, hogy milyen gyógyszerem nem lesz elég szeptemberig, hiszen nemrég írattam és váltottam ki mindenféléből.
Egyedül talán az ekcémakenőcseim fognak a nyár folyamán elfogyni, úgyhogy azokat a biztonság kedvéért kiírattam.

Ezután bementem a Coopba, és vettem tubusos krémsajtot, két sima vaníliás krémtúrót, két sajtosrolót (imádom!), csirkepástétomot, hogy feldobjam kissé a kajarepertoáromat; majd hazabattyogtam.

Este 8 óra körüli program, hogy beadom magamnak a Clexane véralvadásgátló injekciót.
Hát ez nagy népszerűségnek örvend, Bence mindennap alig várja a pillanatot, de az anyja is nézi. Sőt, elmondanám, hogy a macskák, ha addig nyugton voltak, aludtak, ekkor bezzeg felébrednek és rögvest elkezdenek sertepertélni! Mert nekik mindenről tudniuk kell, annyira kíváncsiak, hogy folyton érdeklődnek! Alig lehet őket odébb hessegetni, mindenáron szaglászni akarják az egész műveletet.
Mikor készülök elő, vattacsomóval alkohollal lefertőtlenítve a kiszemelt területet, majd kibontván a gyárilag komplett fecskendőt, rá van írva Bencus arcára az izgalom, és szinte el sem hiszi, hogy van ilyen, mármint hogy az ember magának adja be a szurit! Szilvi arcán a szent borzalom ül csendesen jajgatva és jézusmáriázva, hogy na ő aztán nem lenne képes; Bencus meg szinte ökölbe szorítva a kezét, lélegzet-visszafojtva várja a hadművelet eredményes kimenetelét.
Egyik alkalommal valahogy rossz helyre (egy hajszálérbe) sikerült beadnom -- utólag a 10 után mondva, az az egy volt a legrosszabb, illetve az fájt egyedül, a többit meg sem éreztem szúrásilag! --, az tényleg nem esett jól, és utána vérzett is, míg máskor nem vagy alig-alig szokott. Akkor Bencus is megrémült, mikor a hirtelen kibuggyanó vért meglátta... De azért ez az akció sem térítette el: másnap este ugyanúgy jött megnézni a szurkálást...

2014. június 20., péntek

Varratszedésre másnap


Relatíve korán elkezdtünk készülődni, egy parizeres zsemlét teával meg is ejtettem, mert nem tanácsos a több éves szokásomhoz ragaszkodni ebben a helyzetben: a nem reggelizéshez. Valamit enni kell, pláne, hogy kávét sem ihatok -- szóval valamivel "zárttá" kell tenni gyomorilag a reggelt.
9 körül indulnunk kellett, hogy beleférjen a 12-es, Augusztához közlekedő buszhoz az odavánszorgás. Mert úgy döntöttem, odafele mindenképp buszozunk, nagy reményt fűzve hozzá, hogy 2 megállóval a végállomás után lesz még nekünk ülőhely... Visítva, de lett egy másfeles ülés, amire Szilvit is rábeszéltem, hogy üljön le, ketten simán elférünk.
Hasfogós cuccokat vettem fel, hogy ha nagyon rázkódnánk, akkor se legyen probléma.



Az Auguszta melletti megállótól még gyalogoltunk egy jót, és a már megszokott úton megérkeztünk a C épület folyosójára, ahol a nővérpultnál érdeklődtem az orvos felől, mondván, hogy 10-re kellett jönnöm varratszedésre.



Nem tudták, hol van, feltételezték, hogy műt még vagy már, de mindenesetre foglaljak helyet és várjak a társalgóban. Úgy jó 25-30 percet várhattunk, és már előttünk más is várt rá.
Hú, de megörültem, mikor megláttam; már csak azért is hálás voltam, tényleg, hogy nem kellett, mondjuk, délután 5-ig itt ülni. Úgy ültem, hogy belássak a folyosóra, hogy ha kiszólna a kezelőből, vegyem már észre.
Egy idő után, mikor az előző beteggel végzett, kiintett nekem, hogy mehetek.
Kicsit félve másztam megint a kezelőasztalra, félig leciheltem magamról a hasfogó cuccokat, és seperc alatt megtörtént a ragtapaszok leszedése és utána a varratok kicsipkedése. Nem mondom, hogy nem fájt: a tapaszoknál a szokásos levegő után való kapkodás, a varratoknál bent szakadt a sóhaj... de előbb-utóbb mindennek vége lett. Mondta az orvos, hogy most még leragasztják mindet, de holnap levehetem és lehet zuhanyozni. Azt mondta még, hogy 6 hét múlva lenne kontroll, de ezt rám bízza; ha nem lesz panaszom, ő nem ragaszkodik hozzá. Nagyszerű.
Az étrendre elfelejtettem rákérdezni, amit ígért, hogy eljövetelkor kapok! Ez Szilvit jobban idegesítette, mint engem... mondta egyébként, hogy csupán 4 darab percig voltam odabent!



Ezután a járt úton kimentünk az épületből. Nagyon kellemes idő volt, sütött a nap, de egyáltalán nem volt meleg, Szilvi végig kardigánban és hosszú farmerben érezte jól magát. Ott a fák alatt pláne szuper időnk volt. Bejártuk az egész parkot, aktívan fotóztunk, időnként és bárhol leülhettünk egy-egy padra. Olyan kellemes erre a napra visszagondolni; így, a műtét után olyan szabadságérzet, megkönnyebbülés volt rajtam, rajtunk, hogy kimondottan jókedvünk volt.



Szilvi gondoskodott ebédről is: sonkás szendvicset készített magunknak zsemléből 1-1-et, és 1-1 kis flakon teát. Ezt is betermeltük egy padon.
Megnéztük a tavaly emelt emlékművet, Szilvi szedett tobozokat, valamint megtapasztaltam, milyen isssssteni érzés mezítláb állni, jönni-menni a mohán! Elmondhatatlan. Aki még nem próbálta, mindenképp próbálja ki egyszer -- nagyon finom... hűvös, ruganyos, frissítő. Alig akartam róla lejönni.



Aztán mindenképp fel akartuk keresni azt a belső parkot, ahova a kórtermem nézett. Fentről is szépek voltak a virágok, fák, de lent is be akarjuk járni. Nem beszélve róla, hogy mi közvetlenül csak a parkoló melletti rész látványában részesülhettünk, közben meg még a park nagy része odébb terült el. Az egyik szobatársam szerint szép padok, csobogó kis tóval, tavirózsával is van valahol.



Hát, sok épületszárnyat megkerültünk, volt, hogy már azt hittük, jó helyen járunk, mert ugyanolyanok voltak a kórtermi loggiás részek, mint a miénk, de mindig kiderült: csak nem az az a hely.



Már majdnem feladtuk, mikor egyszer csak megtaláltuk... Azonnal ráismertem, nem lehetett eltéveszteni! Azt a két sudár, több különálló ágú fát, amelyek pont a mi ablakunk előtt álltak, máshol itt nem is voltak olyanok. Meg a rózsaszín virágok lent a mentőparkoló mellett, az ablakom alatt... a szemben lévő épület a színeivel, ahol a szívesek vannak, a mi épületszárnyunkkal párhuzamosan...



No, itt mentünk tovább: tényleg nagyon dekoratív parkos részek következtek, a végén megtaláltuk a csuda látványos csobogót a tavirózsás tóval. Ott el is ücsörögtünk egy kicsit, s egy csomót fotóztunk.
De láttunk pillangókat, láttunk repülni tanuló rigófiókát... olyan cuki volt, egy szék támlájára ült, s úgy araszolgattam közelebb-közelebb, már azt gondoltuk, hogy nem fog tudni szegényke elrepülni.
Aztán mégiscsak odébb repült, de csak alacsonyan és röviden, a földön kikötve.



Közben anyám is felhívott, hogy csinálja nekem a kaját, majd Dani délután megy és elviszi nekem.
Mondtam, hogy túlvagyunk a varratszedésen, és most itt bumlizunk a parkban. Nosztalgiával nézegetve kívülről a kórtermem ablakát, melyen most lazán be volt húzva a szalagfüggöny. Ha minden igaz, volt mögötte két frissen műtött, és volt egy intenzívről visszahozott beteg. Plusz esetleg, akit az én helyemre vittek azóta...
Jaj, annyira jó túllenni rajta! Poénkodtunk vele, hogy mekkora kövek estek le a szívemről... hát még az epémből!



Szilvi bement elfelé jövet a gyógyszertárba, ahol tegnap az injekciót váltottam ki; és vett egy kis üveg tiszta alkoholt bőrfertőtlenítés céljából a jód helyett. Ezalatt én itt is leltem fotóznivalót:



Viszont jól elfáradtam. Szilvinek vettem egy fagyit -- csak egygömböst kért, de úgy kellett rábeszélni, miattam nem akarta elfogadni, merthogy én nem ehetek... --, én, bár majd "pípet kaptam", de szemem se rebbent, hogy énnekem nudli se.
Jócskán gyülekeztek a felhők is, kissé feltámadt a szél.
Mindenesetre így is gondoltuk már előre, hogy egy taxit tudok megengedni magunknak. Tegnap öcsém hazavitt, ma busszal bejöttünk, járkáltunk egy csomót, tehát most van itt a taxi ideje. Így is lett, hamar hazaértünk, jól is esett, így otthon máris ledőltem egy kicsit.
Egyébként mire feljöttünk a lifttel, már esett is az eső, és olyan szél fújt, hogy nem igazán tudtunk volna ernyőt tartani.