2014. január 3., péntek

"Ez az élet rendje..."

Aztán mégiscsak véget ért a 4 nap. Nem merünk, nem fogunk rágondolni, mikor fogjuk tudni legközelebb megengedni magunknak. Mert ez nekünk luxus volt most, és nem főleg az anyagiakra gondolok, hanem a lélek kényeztetésére.
Nagyon kellett ez már, azok a pillanatok, amikor testileg-lelkileg-szellemileg is érzed, hogy nem vagy egyedül, hogy ez nem csak egy mezei kipipálandó program, egy felejthetős buli, hanem kiküzdött-megküzdött cél, eredmény, lépcsőfok. Olyan cél, amely hosszú idő után csak most volt, amely után nem tudni, mi lesz. Mert nálunk az a helyzet, hogy ha minden ment volna rendben, simán (nem lopják ki 2 hónappal 55 évem előtt a lábam alól a megélhetést), akkor sem lehetett soha tudni a végét, tervezni vagy valami, bármi... Tudtuk, hogy van egy stabillá lett érzés, egy lélektárs, egy olyan különleges összhang, amelyet csak kevesek tudhatnak magukénak még akkor is, ha csont nélkül együtt lehetnek.
Mi nem kerestük, nem is akartuk a végét kutatni, mert egy csomó körülmény van, ami miatt ez nem látszott lehetségesnek. Talán pont ezért tudunk minden ilyen napot, órát ezerszeresen értékelni. Minden percet ott és akkor bearanyozni, mindennek épp akkor örülni, amikor VAN.
Nehezen tudok erről írni, mert annyi minden van az emberben, ha erre gondol, hogy túlcsordul a lélek -- ergo nem lehet, képtelenség úgy megírni, hogy kívülálló abszolút értse, megértse, felfogja, átérezze...
Kívülálló ezt akkor érti meg, ha már nem kérdez. Ha már nem keresi az okokat, hogy de miért nem vagytok fizikálisan együtt, miért nem... ez vagy az.
Ha valaki felfogja, hogy vannak kapcsolt részek, családtagok, idős szülő és kiszolgáltatott leszármazottak, és van(nak)/(voltak) munkahely(ek), szűkös anyagiak és nincs anyagi háttér, mert nem bíborban születtünk, ellenben 230 km távolság, két minimális alapterületű lakás két-két macskával, amelyek jelen lakottságukban is iszonyúan szűkek és egy tűt nem lehet bennük leejteni -- akkor már évek óta rég nem kérdez. Ha még mindig nem érti, adhat pár, lehetőleg legalább dupla számjegyű millkát, és talán megoldjuk...:)

Szóval ezért van az, hogy a mi kapcsolatunk EZ. Ha ezt valaki nem tudja megérteni, akkor nem tudok mit tenni. Én azt mondom, hogy próbálkozni kell nem csőlátással látni dolgokat. Ha valaki meg akarja mégis érteni, gondoljon arra, mennyivel szegényebbek lennénk mindketten, ha nem lennénk ÍGY IS egymásnak. Egy kapcsolat nem csupán a fizikai egymás mellett éléstől kapcsolat! Ezt én aztán tudom nagyon jól...
Az ember baromira magányos tud lenni NÉ-ként (vagy nem né-ként) társkapcsolatban, a depresszióig tud süllyedni látszatra "boldog családanyaként", ha olyan a párja, akitől csak a meg nem értés, a megalázás, a semmibe vevés, a (szerencsés esetben CSAK) lelki terror jön...! Hogy néha az egymástól való megszabadulás, a "végre egyedül!" feeling maga a mennyország! Aki nem ismeri ezt, örüljön, tapsoljon! Aki meg esetleg tudja, azt nem kell meggyőzni!
Szóval egy rossz társkapcsolattól az egyedüllét is ezerszer jobb! Olyan a szabadulás, mintha malomkövek szakadtak volna le az ember nyakáról, szívéről; és olyan friss és hatalmas az első levegővétel, hogy az embert baromira nem érdekli sem kisemmizés, sem az, hogy két gyerekre másfél évtizedig semmi gyerektartást sem kap -- csak az, hogy szabad, szabad! És lassan, nagyon lassan elkezdődik egy folyamat, ami alatt az ember darabokból összerakja végre újra önmagát. Önként, egyedül, belepofázás és terror nélkül! Amellett, hogy egymaga csinálja a család- és lakásfenntartást, a gyerekek emberré nevelésének buzgó kísérletét -- mindez egyáltalán nem számít nehézségként mindaddig, míg az ember biztos abban, hogy van és úgy tűnik, lesz is mindig munkája... amit szeret... amiből megél, még ha csak úgy is, hogy hétvégéit és szabadságait is beáldozza a munka istenének... Mi ez egy rossz társkapcsolathoz képest? Semmi!
Én jól voltam már, tényleg!
És akkor egyszer csak jött István. És annyi jót hozott magával az életembe. Szépen-lassan megszoktam és elhittem, hogy van egy ember, akinek fontos vagyok, akinek számítok, aki nem csak kedvel, de tisztel is -- s azt hiszem, ő is így volt velem. Hiszen számtalanszor átbeszéltük mi már ezt. Azzal a különbséggel, hogy ő nem borzalmas, rossz dolgokból/társkapcsolatokból szabadult, hanem az örök remeteségből, magányból, mely időnként beteggé, depresszióssá, sötétté tette őt.
Ezerszer átgondolva: mindketten szabadultunk valahonnan, mindkettőnknek nagyon jót tett a másik. Idő kellett a teljes összehangolódáshoz, az érzések finomulásához; de a közös hullámhossz kezdettől megvolt, és azt erősíteni egyáltalán nem okozott gondot! Sőt, nagy élvezet volt rájönni, hogy mi mindenben hasonlítunk, mennyi minden közös dolgunk van, mennyi mindenről egyformán gondolkodunk. Néha hihetetlennek és fantasztikusnak találtuk és találjuk az egészet még mindig!
És valahogy predesztináltnak is látjuk azt, hogy pont a mi sorsunk és pont így összefonódott. Nem tudni, meddig, és azt sem, hogyan és miképpen lesz a vége, hogyan alakul az életünk öregségünkre.
Most mindenesetre szabályosan érzékeljük a szimbiózist, és ez a távolság ellenére is így van!
Nem akarom most felhozni, hogy én tulajdonképpen azt, hogy most így, ebben az élethelyzetemben egyáltalán életben vagyok, gyakorlatilag neki köszönhetem. Így rosszindulatúan mondható az is, hogy azért írok így, mert függök tőle. Sajnos, jelenleg és egy idő óta tényleg függök tőle, mert ezt a lapot dobta az élet... de attól még minden így igaz. Míg még dolgoztam és mellékmunkáim is voltak, és nem voltam anyagilag kiszolgáltatva, akkor sem beszéltem másként rólunk!
Ha itt és most, bármi okból kifolyólag vége lenne mindennek -- világvége, akármi okból --, akkor is azt mondom, hogy a legjobb dolog, ami életemben történhetett velem, az az Istvánnal való csodálatos kapcsolatom! Ez alatt a 7,5 év alatt már annyi közös élményben, csodában, kalandban, örömben volt részünk, hogy meggyőződésem: a házasságok zömében sincs ezek töredéke sem!
Nem beszélve arról, hogy azért a nem együttlakásnak megvannak a maga előnyei is, és ezt most istenemre nem azért mondom, mert savanyú a szőlő! De nem ám!
Dióhéjban: az ember együttlakva megszokja a másikat, a jó tulajdonságai már nem annyira kuriózumok. A hétköznapok során a rosszak kerülnek egyre inkább a figyelem előterébe, és a megszokás magával hozza, hogy azok miatt az embert elkezdheti fárasztani, idegesíteni a másik sok-sok apró hülyesége... Innen indul sok válási folyamat... amikor már túl sok a zavaró momentum, akkor jönnek a hibák: egyre kevesebbet beszélünk, egyre kevesebb közös programot csinálunk, ingerültek vagyunk a másik jelenlététől; sőt, alig várjuk, hogy mondjuk, a másik elmenjen otthonról... és már csak egy hajszál a külön utakhoz, az otthoni boldogtalansághoz.
Ez a távkapcsolatoknál nem áll fenn. S ha elég erősek az érzések, megvan a lelki összhang, szimbiózis, ha a mai kommunikációs eszközök segítségével folyamatos a lelki-szellemi kapcsolattartás, segítőkészség és segíteni akarás, ha így is úgy érezhetjük, hogy a másik mindig ott van -- hol lenne, mikor már benned lakik? --, amikor szükséges, akkor sokkal nagyobb esélyünk van arra, hogy tartósan így maradnak ezek az érzések, ahogy már bő 7 éve...

No, ezek után visszakanyarodom az elejére: sajnos, most is eltelt az eleinte szinte öröknek tűnő időszak.
És megint gazdagodtunk egy csomó élménnyel, jó sok nevetéssel, közös programokkal -- melyek hónapokig segíthetnek abban, hogy átvészeljük az időt...
De tényleg: nem is hinné kívülálló, hogy ha az emberpároknak VAN mire emlékezni, VAN közös múltjuk egy csomó élménnyel; sokkal könnyebb és legyőzhetőbb feladat kivárni a következő, akár hónapok múlva bekövetkező találkozást. A közös élmények, programok, együtt megélt szép és jó dolgok akkor is dolgoznak bennünk, ha nem vagyunk együtt.:) És nekünk már rengeteg mindenre van okunk emlékezni...


Utolsó délután, 2-án próbáltam összeszedni az ajándékaimat, melyek fotózását számtalanszor ismételni kellett, mert mindig lemaradt valami! Még erről az elvileg "már minden ott van" fotóról is bentmaradt egy testápoló a fürdőszobában.:)
István ugyanis minden reggel meglepett egy-egy kis tasakkal. Benne hasznos, praktikus, szükséges dolgok (aloés spray, Q10, hajfestékek), kozmetikumok (parfüm, körömvirágkrém, említett testápoló), kiírt dvd-k borítós tokokban, kicsi keresztszemes cicás hímzés, kedvencnek ígérkező könyvek, 10 képeslapot tartalmazó emlék a kínai festészeti kiállításról, rózsás aranydobozbeli cherrys bonbon, USB-hosszabbító, valamint István használtan vett, de általa kevésbé kihasznált kis fényképezője töltővel... hogy nekünk ne kelljen Szilvivel a kis Canonon versengeni.
Szóval ezt a halmazt muszáj volt lefotózni -- bár mindez amúgy eloszlana névnap, születésnap, évforduló, Mikulás és karácsony kapcsán, ugye... de akkor is.
Fontos ez, mert minden egyes darabban ott van a gondoskodás. Ott van, hogy gondolok a másikra, hogy minek örülne. Igaz, hogy én nem tudtam ennyi mindent viszonozni, de magamhoz képest azon is csodálkoztam, hogy annyit is hogy sikerült az elmúlt hónapok folyamán összegyűjtögetnem...

Mindenesetre nem lett könnyebb a csomagom hazafelé sem.
A vonat szerencsére már előzőleg bent szokott állni, így István fel szokta segíteni a cuccaimat, és ha teheti (ha olyanok a körülmények), indulás előttig elvagyunk az ülőhelyemen. Így könnyebb és emberibb elbúcsúzni is, mint pl. amikor ő megy el Debrecenből, amikor a vonat csak áthaladóban van 2 percig a tömött peronon -- akkor ő mire megtalálja a helyét és megpróbál elhelyezkedni, többnyire el is indul a vonat, úgyhogy ott nem igazán optimális az elszakadás.
Azzal zárom, amivel kezdtem: szóval... mégiscsak véget ért a 4 nap. Nem merünk, nem fogunk rágondolni, mikor fogjuk tudni legközelebb megengedni magunknak. Mert ez nekünk luxus volt most, és nem főleg az anyagiakra gondolok, hanem a lélek kényeztetésére.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése