Orvosos

Már nem húztam tovább, rászántam magam orvoshoz menésre, mert már a 3 hónap rég letelt.
Háromfajta (szív)gyógyszeremet úgy írnak ki, hogy biztonságosan napi két szemre méretezve, de nem feltétlenül kell belőlük annyi. Így, mivel ezek receptesek, tovább is szolgálnak a 3 havi kiírt mennyiségnél. Van még kétféle, melyeknél a kiírás és a szükséglet megegyezik, ezek tehát valóban el is fogynak 3 hónap alatt, de ezek recept nélkül is kaphatók, bár igaz, úgy többe kerülnek. Mégis el lehet kicsit odázni a napra pontos orvoshoz menést gyógyszerkiíratás miatt, ha az ember időnként besegít ennek a kettőnek a külön megvételével.
Mert orvoshoz járni ki nem állhatunk, ugye. Pláne mióta messzebb költözött a rendelő, és ráadásul olyan helyre egy panelsorház átalakított földszintjén, ahol jól látható az, hogy nem kimondottan orvosi rendelő a rendeltetés célja. Mert az eredeti, a költözés előtti az volt, orvosi rendelőnek épült. S itt most a rosszabbat (és messzebbit) kell megszokni...
Kis szobácskák vannak váróként kialakítva, 8 orvos rendel két műszakban. Tehát egy szobácskában egyidőben két orvoshoz várunk. Tiszta fóbia az egész számomra, mert pl. azon a részen, ahol nekem kell várni, még ablak sincs, s én nem jól viselem az ilyen bezárt helyeket. Általában drukkolok és végtelenül örülök, ha legalább nyitva van a mi várónk ajtaja a közlekedőrészre, mert akkor inkább megállok kívül az ajtónál, s onnan lesem a soromat. Inkább végigállok pár órát -- ezzel vállalva azt, hogy a nap hátralevő részében beszakad a gerincem -, mint beüljek az ablaktalan kis helyiségbe. Amúgy is egészségtelen a sok beteg ember közé beülni, miközben én csak gyógyszerért jöttem; s nemegyszer megszívtam már emiatt, mert hazavittem mindenféle bacit.
Most meglepetés ért, mert -- úgy látszik, más vélemény(ek) szerint sem volt ez a zárt helyiség maga a tökély -- kivették a falat arról a részről, ahol idáig az ajtó volt. Ezáltal egybe lett nyitva a közlekedővel, ami az előző váróból vezet (ahova két ajtón át az utcáról jövünk be), és a közlekedő oldalára is a mi várónkhoz tartozó székeket raktak. Szóval már nem kell zárt helyiségben szenvedni többé, ez számomra borzasztóan felszabadító érzés.
Kb. félórán belül le is zajlott az egész gyócceríratásom, miközben be sem kellett mennem, az asszisztensnő kihozta a 3 havi receptemet. És miközben átadta, nagy érdeklődéssel kérdezett anyám felől, hogy ő hogy van (mert ő is ide tartozik, de már nem tud eljárni; úgyhogy vagy Etelka, a segítője, vagy mi íratjuk ki neki itt a gyógyszereit). Mindenképpen jó érzés volt ez az érdeklődés, az, hogy számon tartanak és tudnak "hova tenni" minket.