2013. június 30., vasárnap

Elemzés születési dátum alapján

Érdekes dolog a számmisztika.
Nem mondom, hogy mindenféle ezoterikus, spiritisztikus, jóslásos, horoszkópos és számos egyéb hasonszőrű dolog engem különösebben foglalkoztatna, de nem vagyok azért teljesen elzárkózva e dolgok iránt. Legalábbis ha adva van a lehetőség és nem vesz sok időt igénybe, ráadásul ingyenes, akkor miért ne legyek kíváncsi. Soha nem tekintettem csőlátással a dolgokra, önkéntelenül is minden létező dolgot, eseményt úgy nézek, hogy pro és kontra. Valamint én magam is megtapasztaltam már olyan dolgokat, melyeket a teljesen szkeptikus embereknek el sem mesélnék, mert tudom, úgysem hinnének nekem.
Vannak azért dolgok, amibe én személy szerint tutira nem mennék bele, főleg, ha komoly pénzeket kérnek érte (és ezt nem annak függvényében írom, hogy most csóró vagyok; ugyanis ha baromi jól menne nekem anyagilag, akkor is inkább menhelyekre vagy rászorultakra szánnám azt a pénzt, vagy ezer más sokkal fontosabb dologra) -- ezek pedig a mindenféle bejelentkezéses és főleg pénzes alapokon működő jósdák... Pláne ha nem világrengető ok, élet-halál kérdés miatt érez valaki késztetést ilyenek felkeresésére, hanem pl. holmi szerelmi élet miatt... Majd pont egy jós fogja kitalálni, hogy velem szerelmi életileg mi fog történni. Nyilván a jelentkezőkre alaposan felkészülve millió sablon és típus van, s aki egy kis emberismerettel és príma beszélőkével, valamint nagy gyakorlattal rendelkezik, az bizony tud úgy beszélni, hogy bárkire tudjon találni valamilyen homályosan sejtető, biztató (naná, majd a pénzéért halált, betegségeket, boldogtalanságot, válást és magányt jósol annak a reménykedő hívő és bízó személynek!) formulát, melyek ugyan természetesen nem tartalmaznak utólag számonkérhető konkrétumot és ígéretet, de némi rábeszéléssel abba az irányba indíthatja el a pácienst, hogy azokért a megjósolt, reménykeltő dolgokért tegyen valamit.

Na mindegy, tény, hogy több sorozat témába illő könyvön dolgoztam szerkesztőként-korrektorként hosszú időkön át, amelyekből akár ragadhatott is rám valami. Van, ami szimpatikus és abszolút hihető, jogos és elképzelhető, használható; van, ami némi szkepticizmussal olyan "miért is ne?" hatást vált ki az emberből; és van, amit munkámként elvégeztem, de az értékelés kb. ennyi.
És vannak, melyek érdekesek, mert az ember kíváncsi.

Ismerőseimtől kaptam egy ötletet -- ami végül is semmibe nem kerül -- egy számmisztikai elemzést illetően, születési dátum alapján. Nyilván itt is folyamatosan építenek arra, hogy fizetős szolgáltatásokba is belevonják az embereket, hiszen ingyen semmit nem adnak manapság szinte (igaz, itt adnak is előtte -- a fizetős előtt -- úgy 20-24 db ingyenes és rendszeres meditációs-spiritiszta jellegű e-mailsorozatot önmegismerési stb. céllal, mellyel meggyőzhetnének, hogy befizessek online tanfolyamcsomagokra a témával kapcsolatban).

"Hát miért ne?" alapon miért ne tudjak róla, mit hoz ki a születési dátumom számmisztikailag. Minden kötelezettség nélkül. Ezért tényleg megéri.
Meg is kaptam az elemzést, s az az érdekes, hogy meg is lepődtem, mert annyira bejön és a legtöbb dolog abszolút bizonyítottan rám illő és magaménak mondható, amit tartalmaz. Ami azért meglepő, mert végül is a dátumot leszámítva semmi más nem volt szükséges hozzá, még az sem, hogy mi érdekel, életemnek mely területe, hogy nézek ki, milyen családban és állapotban, foglalkozással és érdeklődési körrel, hol élek stb.
A másik meg az, hogy mint tudja az ember, ha hátsó gondolatok alapján feltétlenül az anyagi célokat vesszük figyelembe, tudomásul kell vennünk, hogy a cél érdekében végtelen számú pozitív (vagy inkább úgy írom: NEM negatív) elemzés is születhet emberekről; más-más emberi tulajdonságokat kiemelve.
És rólam nem az x, nem az y, és nem is a z az n-ediken variáció, hanem az alábbi született.
Amit lilás színnel emeltem ki, az -- talált. A többi lényegében a körítés.

* * *

Íme a feladat, amire születtél!



Ez a személyre szóló elemzés az életfeladat törvényére épül, ami az egyik legfontosabb törvény az életedben. Az életfeladat törvénye megmutatja számodra, hogy milyen küldetés betöltésére születtél. Az életfeladat mintegy kiteljesedése mindannak, ami az életedben a legfontosabb, a leginkább motivál, amiért a legtöbbet teszel és amiért a legnehezebb utat bejárod.
Ez a feladat, aminek betöltésére a születésed által szánt az élet.
Az életfeladat törvénye, csakúgy mint az összes élettörvény, sokkal inkább egy energia, semmint egy konkrét feladat, ami fel lenne írva a tenyeredbe. Ez az energia többféle életterületen hozhat sikert számodra, de az alapesszenciája ugyanaz az energia marad, bárhová sodor is az élet téged. Az életfeladatodat megélheted nagyon magas és nagyon alacsony szinten is. Akkor is érvényesül az életedben, ha nem veszel tudomást róla.
Ha tudatosan készülsz a feladatod betöltésére, akkor egyre magasabbra és magasabbra jutsz a saját fejlődési spirálodon.
A fejlődéssel együtt talán egyre nehezebb feladatot is kapsz, de ez a feladat soha nem nehezebb, mint amivel képes lennél megbirkózni. Az életfeladatod betöltése az életed során azért válik egyre nehezebbé, hogy minél nagyobb fejlődésre és előrelépésre késztessen téged. A személyes fejlődésed során nem létezik stagnálás, vagy felfelé mész folyamatosan, vagy csúszol lefele a lejtőn. Ezért folyamatos munkát és odafigyelést kíván tőled a feladatod betöltése.

Ne feledd, egy különleges egyéniség vagy, különleges feladat betöltésére születtél! Most elmondom neked, hogy mi ez a feladat!

Harmóniára születtél.

Arra születtél, hogy békés, harmonikus légkört és szépséget teremts magad körül. Ezt úgy érheted el, ha arra törekszel, hogy a körülötted élők életét és a környezetedet minden nap megpróbálod szebbé tenni. Látnoki képességgel és kiváló fantáziával rendelkezel, ami segít abban, hogy még inkább megvalósíthasd a környezetedben vágyott harmóniát. Még azelőtt látod a dolgokat a lelki szemeiddel, hogy azok konkrét testet öltenének a valóságban.

Filozófiád a szeretet és a kölcsönös megértés. Ezt saját példáddal kell demonstrálnod a világban. Ha a szükség úgy hozza, még a békéltető szerepét is magadra vállalod. Tetteid nevelő célzatúak, melyek főleg a fiatalabb kollégáid, barátaid, családtagjaid felé való segítségnyújtásban nyilvánulnak meg. Adott esetben még anyagi áldozatokat is hozol annak érdekében, hogy segíthess. Meleg otthonra és harmonikus környezetre vágysz, amire nagy szükséged van a vágyott harmónia megteremtése érdekében.

Gyakran magadra vállalsz olyan terheket is, ami igazán nem is a tiéd, de a lelkiismereted úgy diktálja, hogy segíts. Sokat teszel a közösségért, a közjó megteremtése érdekében. Mindig helyén van a szíved, tudod, hogyan simítsd el a konfliktusokat, de nem szívesen vállalod őket, mivel mindenáron a harmóniára törekszel. Feladatod, hogy mindig a szívedre hallgatva hozd meg döntéseid. Az élet gyakran állít válaszút elé, ilyenkor az a leghelyesebb, ha nem az eszedet, hanem a szívedet követed.

Milyen problémáid lehetnek az életfeladatod beteljesítése során?

A harmóniára való törekvésed hajlamossá tesz arra, hogy túlságosan szentimentális és naiv legyél, emiatt hajlamos vagy figyelmen kívül hagyni a realitás világát. Sokszor nagyon nehezedre esik a hétköznapi értelemben vett racionális dolgokkal foglalkozni, mert túlságosan is kiránt téged a meleg és biztonságos birodalmadból.

Ha döntési helyzetbe kerülsz, akkor hajlamos vagy a döntést a végtelenségig halogatni, főleg, ha nem mersz a szívedre hallgatni. Ha ezt a leckét megtanulod, akkor mindig a lehető legjobb döntést fogod meghozni.

Hogyan jelenik meg az életfeladatod a munkádban?

Akkor is a szívedre kell hallgatnod, ha a munkádról van szó. Olyan munkára vágysz, ami valamilyen formában a harmóniával és a szépséggel van összefüggésben. Olyan hivatást válassz, ahol valamilyen formában szebbé, harmonikusabbá teheted mások életét, ahol teret kap gondoskodásod!

Kiváló hivatás számodra a vendéglátás, a lakberendezés, divattervezés vagy bármely dizájn terület, ahol harmóniát teremhetsz a környezetben és mások lelkében. Bármilyen munkát is választasz, fontos a kiegyensúlyozott, otthonos munkakörnyezet.

Hogyan jelenik meg az életfeladatod a párkapcsolatodban?

Nem való számodra az egyedüllét. Harmonikus, meleg otthonra és a társad közelségére van szükséged ahhoz, hogy biztonságban érezd magad. Igazi romantikus alkat vagy, vágysz a szerelemre, és ebből az érzéséből fakadó melegségre.
Egy kapcsolatban is keresed a harmóniát, de sokszor kerülöd a konfliktust, ami miatt belső feszültségekkel kell megküzdened. Gondoskodsz társad minden igényéről, és körbeveszed szereteteddel. Ügyelj rá, hogy a gondoskodást ne vidd túlzásba! Mindig a szívedre hallgass, akkor könnyedén megtalálod a hőn áhított harmóniát is!

Elfogadod a feladatot, hogy harmóniát és szépséget teremts magad körül? Hogyan gondoskodsz a környezetedben élő emberekről? Hogyan kezeled a hétköznapi realitást az életedben? Mi történik, ha döntési helyzetbe kerülsz?

A születési dátumod összekapcsol az életterveddel és a saját energiáddal
A születési dátumod soha nem mondja meg pontosan, hogy mit kell tenned, hiszen ezzel a szabad akarati döntésedet venné ki a kezedből. A születési dátumod megmutatja, milyen  energiákkal, milyen lehetőségekkel rendelkezel. Abban a pillanatban, amikor tudatába kerülsz ezeknek az energiáknak, összekapcsolódsz velük és engedélyt adsz arra, hogy felszínre törjenek belőled.
A születési dátumod olyan, mint egy térkép a kezedben.
A térképnek akkor van értelme, ha tudod az úti célodat, és arról a helyről, ahol éppen vagy, el akarsz jutni a célodhoz. Ebben az esetben a térkép segítségével megtalálhatod a helyes utat. A születési dátumod ugyanúgy, ahogy egy térkép, útmutatást ad neked a céljaid eléréséhez és az álmaid megvalósításához.

Ez semmi esetre sem egy vásári mutatvány, aminek a segítségével képes vagyok olyan személyes dolgokat is megmondani rólad, amit csak te tudsz. A születési dátumod egy kódolt kézikönyvet tartogat számodra, ami segít számodra ráébredni az életed eddig ismeretlen lehetőségeire.
Az életed akkor lesz boldog és sikeres, ha összhangban élsz önmagaddal.
Ahhoz, hogy összhangban élhess önmagaddal, ismerned kell azt az energiát, amit a születésed pillanatában kaptál ajándékba.

Az önismeret és az egyéniséged kibontakoztatása nem más, mint hogy lépésről lépésre összehangolódsz a saját energiáddal, és az eddigi életed során megtanult és felvett szerepeid helyett ez az energia jut érvényre az életedben az egyéniséged által.

A születési dátumod egy használati útmutatót ad a kezedbe az egyéniséged kibontakoztatásához.
A születési dátumod kódolja az életedet működtető legfontosabb törvényeket. Ezeknek a törvényeknek a megismerése kulcsfontosságú az egyéniséged kibontakoztatásához. Az életedet irányító törvények olyanok, mint a tömegvonzás, ha kiejtesz egy almát az ablakon, akkor az lezuhan és szétkenődik a talajon, akár ismered az erre vonatkozó fizikai törvényt, akár nem.
...

2013. június 24., hétfő

Újmisésünk

Miklós barátunkat minimum 18 éve ismerem.
Előzmények: valamikor egyidőben Danival kezdtek hittanra járni, úgy másodikos korukban, aztán jó ideig tulajdonképpen minden egyszerre történt velük: elsőáldozásuk a Szent Annában a következő évben, azt követő vasárnap elsőáldozásuk a mi Szent Család (akkor még) -kápolnánkban, ünnepeken folyamatos szereplések, utána ministránsfelkészítés és -vizsga -- innentől évekig tartó ministrálás minimum vasárnaponként, hittan, majd ifjúsági hittan, rendszeres misei részvétel, ünnepeken, misztériumjátékokban való szereplés, azokkal nemcsak házi fellépések, hanem a Szent Annában a rászorulók javára rendezett jótékonysági rendezvényen, fiatalkorúak börtönében, terápiás szociális otthonban... a sok kirándulás, a folyamatos ministránspróbák, misztériumjáték-próbák, farsangi nyitótánc (Dani esetében négy alkalommal) és azok próbái, a roráték... a kéthetes római út... a bérmálkozás nyolcadikos korukban. És továbbra is ifjúsági hittan, Dani esetében az ifjúsági zenekari basszusgitározás úgy két évig.
Miklósunk azonban megkapta a hívást is. A Szent József Gimnázium után úgy döntött: tanulmányait az Egri Hittudományi Főiskolán és Papnevelő Intézetben folytatja.
Nem volt könnyű az azóta eltelt időszak, sokszor viaskodott magával, kétségek támadtak benne, de előbb vagy utóbb, mindig a szükséges pillanatban elérkezett a megfelelő jel, a hívás, amikortól tudta, mit kell tennie és mi a feladata.
Most, a viszontagságos tanulói évek (Eger, Vác, Szeged), diakónusszentelés, kispapság után -- mely alatt, ha Miklós itthon volt és szabad ideje volt, a mi templomunkban is sokszor kispapkodott, papi áldással időnként ő tartotta a prédikációkat, részt vett a felajánlásban, áldoztatott. Nagyon kedveltem már akkor is -- és azt hiszem, mondhatom többes számban is, mindnyájan kedveltük --, ha Miklós prédikált. Eleinte szinte hihetetlen volt számomra, hogy az az egykori kicsi, sírós fiúcska így "kinőtte" magát, hogy ilyen tökéletes stílusú, jó felépítésű, szép kiejtésű és orgánumú prédikációkat tud produkálni (bár ez már látszott az ifjúsági szereplésekkor és ministrálások alkalmával is). Most hát -- elérkezett az idő... Miklóst áldozópappá szentelik.


A plébániánkról lehetőség lett volna busszal menni Miklós papszentelésére Szegedre. Szerettem volna menni, de sajnos, jelen helyzetben ez nem jöhetett össze. Azért kerestem-kutattam, és találtam fotókat a delmagyar.hu jóvoltából Miklós és társa papszenteléséről a szegedi dómban.


A felszentelt papok megválaszthatják elsőmiséjük helyszínét. Talán nem meglepő, hogy Miklós Debrecent és azt a templomot-közösséget választotta, ahol, úgymond, tette az első lépéseket, megkapta az indíttatásokat, ahol "felnőtt" és beérett.
Így aztán másnap nálunk nem a szokásos reggel 9-kor volt mise, hanem délután 4-től, hogy Miklós -- tulajdonképpen most már Miklós atya! -- és családja, rokonsága fel tudjon készülni mindennel, és megérkezhessenek időben Szegedről Debrecenbe.

Szándékosan korábban mentem, hogy elsősorban fotózási célok miatt is jó helyem legyen, de már zsúfolásig volt a templom... csak szórványosan lehetett kiszúrni üres helyet. Ráadásul nekem ugye, okvetlenül szélen kell ülnöm, ez nemcsak a fóbiám miatt van így, hanem jelen esetben azért is, hogy esetleg, sose lehet tudni, a fotózás miatt mikor kellene mozdulnom valamerre. Középtájt bal szélen találtam ülőhelyet.
A fotózás meglehetősen korlátozott volt a sok előttem ülő miatt és ráadásul az oltár bal oldalán ülő papok és ministránsok sem voltak láthatók; s ha ült, arról ült pedig Miklós is.


Szép és felemelő volt az egész, úgy a köszöntések, a beszédek, a prédikáció, a sok-sok kölcsönös emlékezés és köszönetnyilvánítás. Mindez a mise keretén kívül-belül egyaránt.



A szertartás hivatalos részének végén újmisés áldásban volt részünk. Először a résztvevő papságnak, szülőknek, rokonságnak egyenként hosszú áldás; majd a közösségnek, négyesével felsorakozva egy rövidebb változat. Megkapva az áldást, itt foghattunk kezet vele és kívánhattuk neki e nehéz, ám szép pályán való elindulásához sok sikert, kitartást, erőt és mindenekfelett Isten áldását.







A templomajtón kilépve ministránsok osztottak mindenkinek egy-egy újmisés emléklapot, ez is nagyon jó érzés volt, az ilyenek apró örömeim közé tartoznak. (Otthon természetesen lefotóztam.)


Ezután az árnyas templomkertben agapé, kis ünneplés volt, jólesett a zöldben egy kis felüdülés, beszélgetés, találkozás azokkal, akikkel a templomban legtöbbször nincs túl sűrűn lehetőség, csak távolról köszönni egymásnak.





Egyik közösségi tagunk szavait idézném, melyet szívből kívánok én is újmisésünknek, s mellyel zárom e blogbejegyzést:


"Uram! A Te szereteted és a rábízottak szeretete kísérje őt egész életében!"


2013. június 22., szombat

"Nem vagy te normális, anyu"

A héten másodjára mentem le a boltba. Csak fontos és azokból is természetesen legolcsóbb dolgokért. Mindig húzom, ameddig csak lehet, a dögmeleg meg pláne nem motivál ebben a kérdésben.
Átmentem közben a kispiacon, megálltam a szélénél megszámolni magamnál, mi az, amire nincs. Eredmény: hősiesen, se jobbra, se balra nézve átmentem a kispiacon tovább a bolt felé -- nem, most nem jön össze egy-egy db (paprika, retek, uborka stb.) sem semmiből..
A boltban ismét átszámoltam a nincset, hogy biztos lehessek és el ne szaladjon velem a csikó. Szar helyzet, mikor el kell döntenem, tejet vagy tejfölt vegyek inkább, mert mindkettő nem fussa. Hisz még elfogyott az olaj, a liszt, a rizsből is egyzacskónyi van. Nescafém is csak mára elég, pedig már a napi adag rég 2, a szokásos időszámításunk előtti 3-ból. Mindegy, anélkül meg lehet lenni. Meg mindenféle nasi nélkül is.
Van ennek előnye is, hiszen beleférek azokba a nadrágjaimba, amelyeket 3 éve hordtam utoljára.
Ásványvíz sincs, ice teám sincs (ezzel vagyok képes a gyóccereimet lenyeldesni, így egy hétig is elég szokott lenni egy olcsóbbféle változat), na most akkor ezek, vagy 1-2-féle, tízdekányi felvágott? Francba, víz jön a csapból, legfeljebb kihányom. Kenyér a fontos, tojás nélkül is sok szempontból meg vagyunk lőve... francba ezt a számolgatást... Még szerencse, hogy a cicáknak és a teknősnek még van kajájuk, ők a csekkeknél is fontosabbak. Igaz, csak 5 kilós, félgagyi akciós almot vettem, mert nem volt meg a szokásos négyezrem a szokásos 12 kilós minőségi alomra, amit egyébként Danival szoktam havonta cipeltetni (biciklin, hátizsákban a Fressnapfból).
Bármiféle pénz nem melegedhet meg nálam, azonnal viszem a postára a csekkekkel és aztán meg jószágszükségletekért. Addig biztos valami is, míg tető van... a kiszolgáltatottjaim jól vannak tartva, a többi le van tojva.
Közben összefutok Danival, kicsit félretolva kocsijainkat, beszélgetünk. Hogy megy a gépem (hisz az ő gépét nyüvöm), meg hogy náluk is folyamatosan mennek az elbocsátások. Ha minket Szilvivel felvettek volna két műszakos ülő manuális szerelőmunkára (merthogy oda is jelentkeztünk, ahol Dani dolgozik, csak ő nyilván kicsit nívósabb helyen szolgál), most mirajtunk is útilapu lenne... ugyanis akiket év elején felvettek hozzájuk, már el is küldték mindet, sőt, még a régiekből is... ilyenkor nyár elején ez megy. És nagyon sok helyen, ezt nap mint nap hallom. Nyáron szinte esély sincs felvételre, még akiknek van helyük, azok is aggódhatnak kicsinyég.
A mindenféle téren megváltozott helyzet és a szabadságolások stb. miatt nem úgy van már, mint régen, vagyis hogy ugyanúgy ment a meló télen-nyáron. Sőt, volt, hogy szabadságra sem engedtek el egész nyáron, év végén kifizették a bent maradtat. Vagy hogy első munkahelyemen egész a 90-es évek elejéig szinte nyáron volt a legtöbb meló, túlóráztunk agyba-főbe...12 órázás, még régebben két műszakban: 6-18-ig, illetve 18-6-ig! A meló nem volt évszak függvénye. Most meg?
Dani lassan 3 éve, hogy ezen a helyén van, 3 műszakban időnként 70-valamennyit kap, ha nincs annyi túlóra... de ha van túlóra, is csak ötjegyű, amit kézbe kap! És ebből fizeti a garzon rezsijét, az illetéket, ebből próbálja kihúzni... és mellé még félnie kell folyamatosan, hogy nem csak az újakat bocsátják el, úgyhogy bólogat és gépként megcsinál mindent, nem húzza ki magát semmiből, a szabadságába sincs beleszólása, bár féléve meg kellett csinálni a szabadságtervet, mégis dűl-borul az egész, mikor ki akarná venni...

Ha kívülálló látott minket, azt látta, hogy kedélyesen, viccelődve társalgunk. Mint akiknek semmi problémája, élünk, mint Marci Hevesen. Dani úgy fogad mindent, ahogy van. Nem ideges, nem káromkodik -- ettől nem lesz jobb --, és igaza van. Még ha nagy baj van is, próbálja higgadtan kezelni és amennyire lehet, úgy megoldani vagy legalábbis azért mindent megtenni. Mindenben, kölcsönösen, szó nélkül is abban segítünk egymáson, amiben tudunk. Mi együttlakva is ilyenek voltunk -- nemcsak anya és fia, hanem jó haverok.
Közben túlestünk a pénztáron, egymás után. Mondtam, hogy készen van a mosása, össze van rakva, ha gondolja... meg hogy maradt tegnapelőttről konzervgombából paprikás, makarónival. Én már kétszer ettem, Bencus nem eszi, Szilvi evett egyszer, kész -- ha most ebédre nem eszi meg valaki azt a kis szűk adagot, azt már ki kell dobni, nem áll el... Feljön ő érte, ki ne dobjam már... és elviszi a ruhákat is, de aranyos vagyok...

A boltból kilépve, az ajtó mellett, oldalt ülő ismerős koldusnak szinte ösztönösen, megszokottan kapartam össze vagy öt húszast, miközben Dani is beszélt hozzám, a koldus meg nagyon szépen megköszönte, én pedig mosolyogva bólintva léptem tovább.
Dani csak nézett rám, nem értettem, mi baja. Én is néztem rá értetlenül, kérdőn.
"Nem vagy te normális, anyu..." -- közölte csendben, látszólag rezignáltan; könnybelábadt, nagy sötét szemekkel. Csak akkor értettem meg nagy lassan, mi lelte, mikor átölelt és fejét némán a vállamra hajtotta.

2013. június 21., péntek

Ilyenkor érezni, hogy érdemes


Már az arcát sem tudom felidézni szinte, annyira a múltban volt.
Több évtizeddel ezelőtt egy helyen nyaraltunk, utána leveleztünk, de ez olyan régen volt, hogy nemhogy akkori lakóhelye sem jut szembe, de vezetékneve is kérdéses. Mint kiderült, ő viszont rám talált, s mivel a nevem nem tucatnév, ez nem nehéz, ha valaki le akar nyomozni -- sok-sok ismerősnek, volt kollégának, iskolatársnak, tanárnak sikerült már, miután csupán egyetlen véletlen névfelbukkanásnak kell bekövetkeznie, miközben egész más miatt böngészi a netet az illető.
Azt írta, hogy évek óta olvassa blogjaimat, "imádja őket", és köszöni, hogy olvashatja. Már hozzátartozik a napjaihoz, s ha nem írok, hiányérzete van. Állítólag sokat kapott tőlem; nagyon sok érzés, élethelyzet, gondolat ismerős neki, ahogy olvassa az általam írtakat: mintha "őt írnám meg, ahogy ő átélte, amiket érzett", és akár ő is írhatta volna, ha tudta volna. Ismerem ezt az érzést...
Szereti mind a verseket, mind a cicákat; ugyanúgy felfedezi és élvezi prózáimban azt a fajta, kicsit "önironikus humort, az érzékenységet és lelki mélységet", ami már gyerekkorunk rég eltelt ideje óta egyből ismerős volt neki; ugyanakkor élvezettel tölti el számára "tökéletes stílusom, nyelvtanom és helyesírásom" ("nagyon-nagyon szeretek a tiedhez hasonló, hibátlanságig tiszta írásokat olvasni") -- megajándékoz egy "csekélységgel" (:-OO...), egy privát díjjal, mindkét blogom számára.
Ő régebben blogolt, már nem csinálja. Ezért nem is írt utasítást hozzá, hogy én küldjem-e tovább, csak a lényeget: "Szeretném, ha blogjaid dísze volna ez az igazgyöngy, mely megilleti mind a smaragdot, mind a köveket..."
Nagyon köszönöm!

2013. június 19., szerda

A macskák, az erkély és a kisveréb esete

(Fotó: mesekukac.hu)

A lankadatlan madárcsicsergés már hozzátartozik a lakóhelyünkhöz -- pedig ez panel, nem kertes ház. Mégis, tele vagyunk madarakkal.
Én imádom őket, még az sem zavar, ha hajnali fél 4-től folyamatos a koncert. Sőt, ha valamiért későn jön hazafelé az ember, a sétányon még éjjel is feketerigó-ének zengi be a környéket.
Időnként előfordul, hogy az erkélykorlátunkon, vagy a be nem ültetett, régi földdel tele virágládákban landol egy-egy madárka, közelségét a feltűnően nagyobb hangerőről lehet megállapítani. Ilyenkor aztán hosszú percekig tartják lázban a zárt szúnyoghálós, de kissé nyitott erkélyajtón túl recegtető macskáimat. (Teljesen, sajnos, nem tudok erkélyajtót nyitni, mert a szúnyogháló zárja nem biztonságos. Így ki van támasztva egy puffal úgy 10 cm-re az ajtó.
Lényegében a virágládák beültetését is azóta hagytam abba, mióta macskáim vannak. Olyan nehéz tőlük (főleg Haramia miatt!) a ki-be közlekedés, hogy merő kínlódás nyáron a viráglocsolás. Két évig próbáltam még macskásodás után -- hisz azelőtt mindig voltak virágaim: muskátlik, petúniák, büdöske az erkélyen --, de akárhogy vigyáztam, Haramia másodpercek töredéke alatt kint volt a lábam körül, s már fel is pattant a ládákba, korlátra! A frász kerülgetett, hogy sikerüljön idejében elcsípni és nehogy valami baj történjen! Hiszen akárki akármit mond, megtörténhet a leesés -- még akkor is ezt mondom, ha láttam évekig, hogy a kettővel arrébb lévő erkélyen lévő, fűvel bevetett virágládákban naphosszat elheverészett két gyönyörű thai cica. Fülük botját sem mozdították a világ külső ingereire.
Na, ez az, ami nem jellemző Haramiára. Ő egy légy után is kapkodna szerintem, nemhogy madár után, úgyhogy nem festünk ördögöt a falra, nem kockáztatok. Ennek ellenére a virágokat locsolni kellett, s mivel nem ideális az erkélyünk fekvése (délnyugati) és kicsi is, végül is nem nehéz róla lemondani...
A virágokat kétszer mindig meg kellett locsolni, mert 11-től kezdve már kora tavasszal is úgy oda szokott tűzni a nap, hogy nyári meleget áraszt az erkély. Nyáron 11-től úgy 5 óráig a mi erkélyünk gyakorlatilag egy katlan. Kétszer meg is mértem, egyszer nem bírta jelezni a csupán 55 fokig mérő szerkezet, egy másik alkalommal, egy másik mérővel 62 fokot mutatott... Nyilván csak a jóisten mentette meg a virágaimat a leggondosabb gondozás mellett is, hogy megmaradjanak. És persze napsütésben nem szabad locsolni, mert kiég a növény. Így locsoljam hajnalban és locsoljam késő este -- így is volt; úgyhogy munkába járásnál ez is be volt hajnalonként kalkulálva. Esténként meg a növények napközben elszáradt tartozékainak lecsipegetése -- bőven volt mitől sűrűn száradniuk. Ilyen helyre, ha az ember ragaszkodik a beültetéshez, nyilván igénytelenebb, nem kényes, szárazságtűrő növényeket kell rakni -- hát így is volt. De bizony még kaktuszok is mentek tönkre az én, "emberi fogyasztásra alkalmatlan" erkélyemen...
'84 óta vagyok panellakó, 2005-ig mindig beültetett erkélyeim voltak. Azért írom többes számban, mert ugyan egyszerre mindig csak egy erkélyem volt, de ebben az időintervallumban 4 albérlet is beleesett lakóhelyeim számába.
Haramia idejötte után egyre fárasztóbb lett naponta kétszer kijutni az erkélyre. Egyre több időt vett igénybe az, ha előre macskabiztosra akartam tenni a szobát arra az időre. Ráadásul a vízmennyiséget is fel kellett halmozni előre az erkélyajtón belül, hogy ne kelljen szobaajtózni az újabb és újabb flakonfeltöltések miatt, mert akkor a macska besurran, s én kezdhetem elölről Haramia hajkurászásos kipaterolását... Ha meg megkockáztattam, hogy Haramia a szobában marad és ki tudtam surranni, akkor is állandóan figyelnem kellett, hogy valahogy utánam ne szökjön, mert kívülről sem az erkélyajtó, sem a szúnyoghálós ajtó nem zárható. Ki is szökött, ahányszor csak tudott, én meg mindig rettegve, lélegzetvisszafojtva, ám gondolkodás nélkül csíptem el a seperc alatt korláton kóválygó deget, minden pillanatban attól iszonyodva, hogy leeshet vagy... akár át is ugorhat a szomszéd erkélyre! A szomszéd erkély viszont egyúttal a szomszéd lépcsőházhoz tartozik, hiszen ez egy kanyarház, 14 lépcsőházzal! Ha ez megtörténik, menjek el itthonról, házaljak egyet... csengessek be idegen emberekhez, hogy izé, a macskám az erkélyükön... és ezt még lehet fokozni, hogy pl. ONNAN esett le közben a macska, vagy ONNAN ugrott tovább egy következő erkélyre... ááááááááá, francnak ér ennyit a virágos erkély, amely úgyis max. lomtárolásra jó, mert a fekvése miatti klíma és az apró terület miatt úgysem alkalmas pl. kiülésre, kifekvésre, netán piknikre...
Tehát miután ráadásul Honesty is idekerült, pláne lemondtam erről a hajcihőről. Nem lesz virágládás erkélyem és kész. Tervben volt ugyan, hogy fehér, stabilfajta tyúkketrecháló-szerűséggel biztonságossá teszem az erkélyt, és akkor nem kell a macskák kiszökése miatti következményektől rettegni. Sőt, ideális lett volna nekik még akkor is, ha én is fűvel vetek be minden virágládát. Egyrészt meg lett volna oldva a mindenkori fűellátás; másrészt meg szabadban is lehettek volna, amikor csak akarják; harmadrészt, ha olyan a napszak és az időjárás, tárva-nyitva tarthatnám az erkélyajtót, a szúnyoghálóra rakatnék egy macskaajtót... De ez nem jött össze még abban az időben sem, mikor dolgoztam: mindig fontosabb dolgokra kellett költeni a pénzt...
Macskáim őrült izgalommal recegtetik péppé magukat, valahányszor leszáll egy szárnyas az erkélykorlátra.
Ha gépnél vagyok, légvonalban 1-1,5 méterre ülök a kissé nyitott és kitámasztott erkélyajtótól, úgyhogy hallok mindent... a lenti gyerekzsivajt, a többi erkélyre kilépők beszélgetését, egymásnak való átkiabálását, és tudom, mikor cigarettázik a szomszéd az erkélyén.
Ma az történt, hogy élénk, kétségbeesett madárfióka-sivalkodást hallottam, de az, hogy fióka, még akkor nem is tudatosult bennem, csupán az, hogy na, a dögmelegben punnyadó macskáknak megint akadt egy kis recegtetnivaló látványosság. Már rohantak is, pedig azelőtt döglött ágyelőként heverésztek, tényleges hosszukat jócskán meghazudtolva.
Én is kilestem, akkor láttam, hogy ha nem is éppen újszülött verébbel van dolgunk, inkább olyannal, akit még etet az anyja, és valószínűleg mostanság tanul repülni is. Ezt láttam a bizonytalankodásán is, meg hogy amikor odébb akart szállni, ez nem sikerült neki, hanem betottyant az erkélyt borító linóleumra. Egy darabig még sivalkodott, aztán elcsendesült és meg sem moccant. Úgy tűnt, kis gombszemével csodálkozva néz befelé az erkélyajtón, ahol tőle légvonalban úgy 30 cm-re rázták farukat jobbra-balra, rezgő bajuszpárnákkal izgatott macskáim... Bár remélhetőleg a kívül zárva lévő szúnyogháló kicsit nehezítette talán a vadállatok tiszta észrevételezését...
Ekkor megjelent a kisveréb anyja. Termete is ezt mutatta a kicsihez képest, meg az, hogy a szájában tartott valami rovarféleséget, és azt el nem engedve a korlátról cserregett folyamatosan, mintegy híva a kicsit az eleséghez. Az azonban meg sem mozdult. Mintha kővé dermedt volna, még a fejét sem mozgatta, csak az erkélyajtót nézte... a macskák is csak az eddigi izgalmas tevékenységüket folytatták. A verébmama izgalma viszont nőttön-nőtt, egy idő után szinte tetőfokra hágott. Ide-oda ugrált a külső-belső korlát között, sőt, még a virágládák alatt lévő erkélyoldal tetejére is, közben mondta-mondta a magáét folyamatosan. Egyszer még a padlóra is letottyant, akkor reménykedtem, hisz ott a kicsi, hátha odamegy hozzá és segít rajta valamit... de nem. Már vissza is ugrott az oldalzáró tetejére, s még nagyobb intenzitással és cserregéssel fejezte ki izgalmát.
Valamit segítenem kéne... De mit és hogyan? Ha a macskák nem toporognának vadállatként az ajtó előtt és egyedül lennék, már kimentem volna óvatosan, és megpróbáltam volna a kicsit feltenni legalább az egyik virágláda földjére, ahol az anyja is hozzáfér. Aztán csak el tudnak tán menni valahogy, hiszen akármennyire is csak csekély mértékben repülőkész a kicsi, valahogyan ide, a hetedik emeleti erkélyre is csak felkerült valahogy?!
A helyzet nem változott... mondom, ennek így sosem lesz vége, szegény kicsi beledermedt a helyzetébe, az anyja meg mindjárt megőrül az izgalomtól, az a csoda, hogy a rovar még mindig a szájában van! Már hallottam, hogy a szomszéd erkélyekről is kinéznek a szomszédok, mi ez a lárma...
A végén a konyhából előszedtem egy műanyag tálat, rá egy kis vegyes magot zuttyantottam a Szilviék papagája eleségéből, s mellé vizet műanyag kávéscsészében. Mondom, sosem lehet tudni, hátha a kis veréb egy ideig nem tud elmenni, vagy az anyjának esetleg jól jön, nemcsak magának, de a kicsinek segíteni.
Elkezdtem a macskákat eltakarítani az útból. Megcsíptem Haramiát, és szépen kiraktam a szobaajtón, amit most kivételesen becsuktam a manőver után. Utána felnyaláboltam Honestyt, ez nem volt egyszerű, mert a vele való kiegyenesedés közben a súlytól a gerincem jelezni kezdte a várható becsípődést... még így is örültem, hogy ajtóhoz cipelés közben nem rúgta ki magát a karomból, mert annak horroros nyomai lettek volna. Kinyitottam az ajtót, Honestyt kiraktam, erre berohant Haramia! Tiszta Flinstone család! Ő viszont már olyan rafinált, hogy nem lehetett még egyszer elcsípni. Mindig ilyen, ha átlátja a helyzetet (pl. hordozóba pakolás előtt, ha elsőre nem sikerül), másodjára már az istennek nem fog sikerülni! És ráadásul kiszökdösés szempontjából pont Haramia a veszélyesebb.
Na mindegy, a derekam már kellőképpen beindult, Haramiát vízspriccolóval ellentétes irányba ijesztettem, és gyorsan, de azért a madarak miatt óvatosan megpróbáltam a puffot eltolva két ajtón keresztül úgy kimenni a magos tállal és vízzel, hogy Haramiát folytonosan figyeltem. Közben még délelőtt lévén alig volt 31 fok az árnyékban lévő erkélyen; hisz' még ide sem süt a nap, mit akarok...?
Kint a lábammal tartottam a szúnyoghálós ajtót Haramja ellen, a verébanyuka cserregése viszont megszűnt, s ő maga sem volt sehol, biztos elröppent ijedtében. Azért reméltem, majd visszatalál... A tálat felraktam az erkély virágtartós része közötti földes virágládába, amely még a legvédettebbnek látszott, aztán lehajoltam a kisverébhez, igyekezve fel nem ordítani a derekam miatt...
A kicsi rémülten repkedett fél-félmétereket, de csak padlómagasságban... ezt csináltuk egy ideig, nem felejtve, hogy a lábamat azért tartsam az ajtónál, mert az ördög nem alszik!
Utána két tenyerem közé sikerült zárnom a verébgyereket. Szegénykém, éreztem, milyen rémült, érzékeltem pihekönnyű kis testét, apró lábait... és pici szívének szakadatlan, sűrű verését... Felraktam a tálra, egyik kezemmel tartva őt, megpróbáltam vízbe mártott ujjamat a csőréhez tartani, de különösebben nem vettem észre, hogy bármi is történne...
Úgy gondoltam, perpillanat ennél többet nem tudok tenni, és bíztam benne, az anyja úgyis visszajön! S talán nem esik le még egyszer a kicsi, itt könnyebben hozzá mer férni.
Bent még egy darabig megpróbáltam távol tartani Haramiát az ablaktól, nehogy már meg a mama ne merjen miatta visszajönni. Mivel Honesty közben az előszoba felől elkezdte rágni a szobaajtó sarkát, kénytelen voltam beengedni, csak az a baj, hogy Honesty egyáltalán nem fél a vízspriccelőtől... sőt! A nagybundás maci ebben a hőségben szinte élvezi is azt.
Azért figyeltem rájuk, ne legyenek feltűnőek az erkély felé, mivel már nem lent a padlón volt a kismadár, így már nem igazán láthatta a vadállatokat.:))
Egyszer csak felhangzott a hangos cserregés, és ugrándozva megjelent a verébmama a korláton, a rovarral a csőrében! A kicsit kereste szemével a padlón, miközben villámként cikázott ide-oda. Akkor felhangzott egy picike hang a hátsó erkélyláda felől, de a kicsi nem mozdult. A mamának sem volt még elég önbizalma ahhoz, hogy odaröppenjen hozzá, így jó ideig nem történt semmi más, de legalább mindkét madárka tudta, hol a másik.
Aztán egyszer csak azt látom, hogy a kisveréb szinte vízszintesen továbbröppent a szomszédos virágláda földjére... majd még tovább a következőre... az anyuka nem messze tőle cserregett és ugrándozott folyamatosan.
Remélem, a dolognak hepiend lett a vége, mert amit még láthattam, az nagyon rövid volt: a verébmama a kicsi felé ugrott, hozzá is ért -- mintha talán meglökte volna? Csak annyit láttam, hogy a kicsi hevesen verdeső szárnycsapásokkal lefele tart, nyomában a mamával. Innen legalábbis elszabadultak -- remélem, nem ismétlődik ugyanez minden emeletnél... vagy inkább azt remélem, hogy emeletenként megálltak pihenni a korlátoknál, s közben az etetés is sikerült... Legalábbis a cserregést nem hallom, pedig azt szerintem több emelettel lentebbről, sőt talán a parkbeli közeli fák közül is hallanám. Ami azt jelenti, hogy biztos leértek, s azóta már valamelyik fa vagy bokor ágai között heverik ki a mai délelőtt megpróbáltatásait.


Fotó eredete: indafoto.hu - Kremrob fotói

2013. június 17., hétfő

Áldott jó (?) hőség...

Na, ma jött el az idő, hogy be kellett kapcsoljam a ventilátort.
Holott már április végén-május elején volt 2-3 hét, amikor majd' meggebedtem a fülledt melegtől (a fülledten pláne hangsúly van), de valahogy akkor még nem melegedett fel ilyen gyorsan a lakás. Attól függetlenül, hogy a lakásban is dögmeleg volt akkor is, és nemcsak  a levegő volt meleg, hanem szinte belülről égetett a hő, nem éreztem jól magam, nem tudtam aludni sem; valahogy mégis kibírtam még a ventyi nélkül. Kíváncsi voltam, meddig bírom, ám most ez az áldásos, (számomra) igen kellemes időjárás elmúlt. Pedig ezzel kiegyeznék egész nyárra. Már ezért is hálás vagyok, hogy volt egy ilyen hónap, amikor csak 20-24 fok volt nappal -- bár szerintem ez volt a normális, hiszen tudtommal még csak 4 nap múlva kezdődik a nyár elméletileg... De most hirtelen halálos lett. 30,5 fokot mutat (árnyékban) kint is a hőmérő, de bent is annyi van. És ahogy telik a hét, úgy lesz egyre pokolibbá a közeg, ahogy hallottam.
Csak azt nem értem, akik az időjárást előre kitalálják, miért jósoltak és terjesztenek olyanokat, hogy az egész nyárra a hűvös idő lesz a jellemző? Hogy évtizedek óta még ilyet, húha...!, meg hogy húúúú, milyen hideg van és tényleg ilyen is lesz, jézusmária... ésatöbbi. És akkor rémüldöznek az emberek, hogy így vagy úgy, úúúristen, nem lesz nyár, meg ilyenek. Nem a francot... csak nyár lesz, minimum 40 fokkal. Engem nem lepett meg, mindig a számomra legrosszabbra számítok: most itt konkrétan a dögmeleg nyárra és a túlélésre. És ha véletlenül nem úgy lesz, ha legalább néha fellélegezhetünk, kellemesen csalódhatunk (már aki). Én elhiszem, hogy nehéz megjósolni, de akkor nem kell megjósolni, oszt kész. Ismerek munkahelyet, ahol az ilyesmi, sőt ennél jóval enyhébb baki speciel étkezési utalvány megvonásával jár...:DDD
Még szerencse, hogy ha számomra kedvezőt mondanak ("hűvös" nyarat), általában, ösztönös védekezésként nem hiszem el.
Na persze, attól még szenvedhetünk nyugodtan, én meg a hozzám hasonlók.

2013. június 16., vasárnap

Hogyan kezdtem publikálni?

Beszélgettünk páran, egy más által, nem kifejezetten szakértő helyen bemutatott versemmel kapcsolatban. Hogyan is kezdődött, hogy volt, értek-e csalódások, miért állok úgy a publikáláshoz, ahogyan; mennyire függ ez a szándék össze személyiségemmel stb. Amely dolgok több ember számára soha nem lettek ilyen részletesen elmondva, meglepetéseket is váltottak ki. Azt a javaslatot is kaptam többek között, hogy az egész "hogy volt?"-ot saját irodalmi vagy hellyel-közzel irodalmi fórumomon közzé kellene tenni, egy lényegi változatban. Mert ha sokan nem értenek, miért nem nyüzsgök többet, miért nem veszek részt, ha hívnak, miért nem pályázok és miért nem reklámozok és verek port -- akkor talán még válasz is lesz ezekre a kérdésekre. Nem teszem több helyen közzé természetesen, de itt megírom a gondolataimat.

Tudjátok, én évtizedekig fióknak írtam. Hol írtam, hol nem. Semmi célom nem volt vele, sőt, iszonyúan restelltem volna, ha valaki észreveszi. Nem igazán volt a környezetemben senki olyan, aki szerintem ne talált volna különcnek és nem röhögött volna ki.
A versek csak egy szűk réteget érdekelnek, verseket ugyanis globális értelemben nem divat szeretni. Ha azt látjuk, hogy egyáltalán milyen szűk csoportja az embereknek az a réteg, amely egyáltalán olvas, az is megdöbbentő, de hogy ezen belül épp a vers... hát el lehet képzelni.
Soha senki nem tudta, hogy ha volt egy kis nyugalmam, amikor tudtam, hogy nem zavarhat senki, aki előtt lebukhatok, és netán ez egybeesett a nagybetűs IHLETtel, akkor időnként muszáj volt írnom.

Előzetesként leírom, hogy első könyvem anyagát egy évig tartó munkával gyűjtöttem össze. 2005-öt írtunk, és ez az elfoglaltság egy nagy lelki válságot segített átvészelni. A munka lényege az volt, hogy minden szabad időmben, tehát akár esténként, amennyiben volt még szemem; munkanap után, de hétvégeken, amikor nem volt külsős meló, vagy szabadságaim idején (üdülés/nyaralás helyett ebben az évezredben szinte minden szabadságomat külsős melóval töltöttem, meg már előtte is pár évvel -- hogy két gyereket és lakást tök egyedül fenn tudjak tartani zökkenőmentesen --, illetve ha szintén nem volt esetleg netán külsős cucc!) több ezer kötetem főleg olyan könyveit, mely nem a szakkönyv-lexikon-album-szótár-speciális könyv kategóriába tartoznak, úgy húszasával kiemeltem helyükről, és gyorsolvasásban végigolvastam. Jórészt olyan könyvek voltak ezek, melyeket évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt már olvastam, tehát sejtettem, hogy magvas gondolatokat találhatok esetleg bennük. Nem volt sem egyenletes, sem könnyű meló. Főleg az én szemállapotommal, de ez mellékes.
Netem még nem volt, tehát nem úgy készült a könyvem, hogy onnan kikopizgatom a nekem tetsző idézeteket. Szándékom az volt, hogy olyan idézeteket irkálok ki kézzel és papírra -- tehát a leghagyományosabb technikával -- több évtizedes könyvgyűjteményemből, melyekre akkor még nem valószínű, hogy odafigyeltek volna, kigyűjtötték volna. Ráadásul akkor még gondolataim csírájában sem volt az, hogy ebből egyszer könyv lesz...
Viszont egyszer már a sok papír egész tekintélyes vastagságra rúgott, még a bolhabetűimmel is. Néha szétrúgta vagy szájjal tépni kezdte Haramia, úgyhogy rejtegetni is kellett. Gondoltam, nem kínlódom itt a sok papírral, szóval elkezdtem bevinni az akkori kis 386-osomba. Ezentúl így csináltam: olvasás, gyűjtés, kijegyzetelés, s ha elegendő mennyiség összejött: gépbevitel. Egyenletes pedig azért nem volt, mert vegyünk pl. egy szombatot: a kötelező házimelókat leszámolva egész nap ezt csináltam, és volt, amikor este fél 11-kor írd és mondd, összesen 4, azaz négy idézet lett gyűjtve, több órás kemény melóval! Ha belegondolunk, egy A5-ös könyv egyetlen lapjára is kevés (persze idézet hosszúságától függően). Aznap nem jöttek idézetek, nem volt szerencsém!
Másnap ugyanezt csináltam, és akár 20-25 körüli idézet is összejött! Természetesen mindig írtam a könyv címét és íróját is. Ezért tudtam a végén teljes és ábécé szerinti forrásjegyzéket csinálni.
Aztán, gondoltam, betördelem. Természetesen szennycímoldal, kolofon, főcímoldal, ahogy az már lenni szokott. Innentől már tudtam, hogy megpróbálok kiadót találni! Veszteni nem vesztek, úgy fogom fel, ahogy volt is: legalább letakarítottam a könyveket, ez egy:)); azonkívül élvezet és hasznos dolog volt, ha nem is betűről betűre, de nagyjából újra átfutni saját könyveimet, újra benne élni a rengeteg, rég olvasott történetben... És mi tagadás, sok-sok könyv az évtizedekkel ezelőtti olvasás után újraolvasva abszolút új értelmet nyert! Tanácsolom mindenkinek: vegyen elő egy 20 éve olvasott könyvet, olvassa újra. Fogadjunk, más dolgok lesznek fontosak, hisz Te is sokkal többet tudsz, látsz, tapasztaltál már a világból azóta... más lesz a megvilágítás, komplexebben látható a történet, olyanokra is figyelsz, hogy tendencia, struktúra, stílus, következetesség. Még olyan is előfordult, hogy hibákra bukkantam (nem nyomdai és szerkesztési hibákra gondolok, az nem nagy kuriózum)... de ez most mindegy.
No, jól van, írjunk egy kis előszót is... egész jó lett. Az idézeteket elválasztandó, egy nem túl csicsás, fekvő, rajzos szimbólumábrát kerestem. Korrektor is vagyok, tehát eleve nyomdai szerkesztéssel dolgozom, de még legalább 2-3-szor meg is korrektúráztam az egészet. Nyomdakész volt... Borítószöveget is mellékeltem -- a borítót természetesen odabíztam tervszerűen annak, aki esetleg, netán fizikailag is könyvet csinál belőle.
És mit ad isten, meg is vette egy kiadó, mely annál nagyobb büszkeség volt, hogy nem az, ahol dolgoztam -- mielőtt bárki azt mondhatná, hogy így könnyű... (Mellesleg dehogy könnyű! Az a kiadó, ahol az ember munkahelye van, eleve ingyen várná el az ilyesmit... úgyhogy hagyjuk is...)
Hihetetlen érzés volt, mikor kijött az első könyvem, 2006 legelején. Le tudtam cserélni a 386-osomat, és megvettem Honestyt, ez az egyik dolog; ám ez csak a "haszon", a kárpótlás a munkával töltött egy évi szabadidőért! A lényeg az, hogy megismertem egy kicsit a sikert, megízleltem a sikerélményt... ez akkoriban nagyon rámfért (bár az az igazság, hogy ha visszatekintek, az én életemben mindenféle nagyravágyás nélkül is igencsak nem kevés az az időszak, amikor úgymond, rámférne egy kis jó dolog, egy kis siker -- de annak kell örülni, ami van).

Aztán jött a netes időszak, amikor kitágult a világ.
Különböző kedvtelésekkel kapcsolatos topikokba kerültem be, szakácsbélásba, fotósba, teknősösbe, macskásba, versesbe. Emlékszem, hatalmas élmény volt indexes verses topikba verseket keresgélnem, és kihasználva nyomdai szerkesztői és tipográfus ismereteimet, külön katarzis volt, mikor gyönyörűen, képpel díszítve, mindenféle verstördelési és tipográfiai szempontoknak megfelelő egységesítéssel felraktam MÁSOK verseit. Úgy a klasszikusokat, mint a kortársakét. Akkor még eszem ágába sem jutott, hogy sajátokat is felrakhatnék, bár elvileg megtehettem volna. Ám valahogy engem úgy raktak össze, hogy amíg nincs külső, szakmai visszajelzésem a verseimről, ezt nem tehetem. Nem is tettem! Szükségem volt a megmérettetésre...
Szóval, a verses topikra való verskeresgélés során egy idő után  rájöttem, hogy vannak amatőr irodalmi oldalak, egyesek monumentális mennyiségű amatőr szerzőgárdával és még óriásibb alkotástömeggel. Ezekről is vittem figyelemre méltó és általam jónak ítélt verseket a topikra. Legtöbb szerzővel fel is vettem a kapcsolatot, engedélyt kértem ugyanis, hogy elvihessem a versüket. Ezt többnyire örömmel és köszönettel fogadták. Sőt, volt olyan is, amikor valahogy nem jött a válaszlevél és felraktam mégis az illetők versét; egy idő után, mikor felfedezték, írtak nekem és hálásan köszönték meg, hogy népszerűsítem őket a verseik felrakása által. Egy idő után olyan verses topikot nyitottam, ahol én lehettem a topikgazda, onnantól ott csináltam ugyanezeket, s ez még nagyobb örömet okozott.
Olvastam tehát az irodalmi oldalakon sokat, s a versekhez szóló kommenteket is. Rájöttem, hogy rengeteg amatőr író, költő van, számos illetőt megismertem közülük, sőt, olyanokkal futottam össze, akik nálunk a kiadóban, ahol dolgoztam, már megfordultak és ismerősök voltunk... Voltak sokan kötetesek is, és még többen, akiknek már itt-ott, antológiákban jelentek meg versei. Mély tiszteletet éreztem irántuk, és eszembe sem jutott, hogy valaha én is eljutok erre a szintre. Néhányan kérdezősködtek levelezéseinkben, hogy én magam írok-e verseket, én mindig elhárítottam, szinte szégyenkezve a kérdést: hát, írogatok, de ó, ez semmiség a tieitekhez képest; nem is merem megmutatni senkinek, hol van ez attól, hogy beküldjem stb. Válasz legtöbbször az volt, hogy ha ezt valaha is meg akarom tudni, ha nem akarom életem végéig feltétlenül degradálni saját magam, akkor meg kell mutassam megfelelő körökben!
És hát azt is látnom kellett, legalább magamnak bevallva, hogy hát édesjóistenem, szerénység ide, komplexus oda, az én verseim is vannak olyanok, mint egyik-másik megjelent vers, melyeket én elég jónak tartok, és meg is jelent az oldalon. Ezek szerint az enyémek se lennének olyan sz@rok?

Sokat tanultam a versek olvasása során s a kommentekből. Ami rám fért. Kíváncsi voltam, mik most az elvárások költészet terén. Hányféle verstípus van, milyen ritmusformák, mi a szabadvers, mi a prózavers, mi a haiku és mitől az; hogy is van az az időmértékes, és még sorolhatnám. Melyek a jellegzetes hibák rímek esetén, milyenek az igazi jó rímek, miért fontos valamennyire még szabadvers esetén is a ritmus és hogy mennyire fontos a költői kifejezőeszközök megfelelő használata -- költői jelző, hasonlat, megszemélyesítés, metafora, allegória, költői kép, szimbólumok, metonímia, szókép, az alliteráció -- melyek a szemléletességet, hatásosságot, képszerűséget segítik elő --, vagy hogy hol és mennyire fontos a szótagszám, a rímtípusok választékai, vagy hogyan használunk bizonyos számú morás verslábakat -- ezek egy részéről nyilván tanultam, alkalmaztam, némelyiket úgy, hogy nem is tudtam hirtelen a nevét annak, amit használok, csak ösztönből...

Mint minden oldalon, ezeken a helyeken is emberek voltak, így hamar ki lehetett venni a konfliktusokat ember és ember között. Itt is, máshol is vannak olyanok, akiknek a sz@r is ízetlen és lételemük a veszekedés. Az ilyenek, ha kipécéznek valakit, legyen az akár többkötetes és a jólismertség felé legjobb úton haladó költő, azt ők szinte hivatásszerűen lehúzzák, sokkal szigorúbban bírálják, míg a gyenge verseket írókat békén hagyják. Ez elég torz képet ad az olvasónak, aki szinte nem hisz a szemének... Ráadásul ezek a destruktív egyének többnyire olyanok, akik csak úgy tagok valahogy, van hozzászólási joguk, de irodalomhoz nem is mind igazán értenek; s vannak, akik szinte csak a jó versekre, a jó költőkre mennek, csupán rosszindulatból, irigységből... mert a gyengébbek esetleg a légynek sem ártanak, nem vetélytársak. Ezek persze szélsőségek itt, és nem kell azt gondolni, hogy általánosítás, mert közel sem, hál' istennek! Ha így lenne, nem lenne értelme az egésznek! Ezeket csak kiszúrtam, mint kuriózumokat.
Sajnáltam az áldozatokat, mert egyikük-másikuk sorra remekeket alkotott, de ha kipécézték őket szándékos bántásból vagy rosszízű versengések miatt, akkor ebből nem szabadulhattak. Itt-ott klikkek alakultak, számtalan szándékos bántásnak lettem tanúja, néha azon csodálkoztam, hogyan bírja egyáltalán a nyilvánvaló degradálásokat a delikvens. Volt, aki előbb, volt, aki sokkal később, de előbb-utóbb kiderült, senki sincs fából -- egyértelmű, hogy bármeddig is játszotta az illető, hogy lepereg róla a sok menetrendszerű szemétség, végül tényleg nem bírta és kivált a csoportból. Kiüldözték. Máshol viszont szeretettel fogadták és sikereket érhetett el. Sok ilyen példa volt és van.

Ezek után hónapokig vekengtem, hogy be merjek-e küldeni egyáltalán valahová valamilyen versemet. Kíváncsi voltam a fogadtatásra, ugyanakkor ezek az időnként kíméletlen és igazságtalan viselkedések a másikkal szemben elbizonytalanítottak. Hiszen én ezt nem bírnám. Olyan lent vagyok önértékelés, önbizalom szempontjából, hogy talán írni sem írnék többet, ha csak rosszindulat vezérelne valami hozzászólót.
Mert egyébként atombiztosan ki lehet szűrni a javító, segítő szándékkal írt kritikát -- melyből sokat tanul az ember és hálás is érte --, meg amelyiknek gonoszság a lényege. Úgyhogy fel volt dobva a saját labdám, és végül győzött a kíváncsiság.
Tehát: publikálásom egyáltalán és szerencsére nem úgy kezdődött, hogy bárhova is magam pakoltam volna fel a verseimet! Hanem úgy, hogy választottam egy írói álnevet, mint bárki más is, s olyan fórumra küldtem (előbb eggyel kezdtem, s közel egy évig szinte csak ott publikáltam, majd egyre több ilyen helyem lett, s voltak kedvenceim is), ahol nincs saját felrakás, csak beküldés és bírálatvárás, és hurrá, ha jóváhagyás. Beküldöd a dolgaid, és oldalanként/fórumonként/klubonként változóan van, ahol 1-2 nap az elbírálási idő, és van, ahol 2-3 hetet is várunk, hogy megjelenésre érdemesnek találtatik-e a "művünk"! A moderátorok illetve a szerkesztők gyakorlottak és hozzáértők, maguk is szakmailag értők: költők, írók. Ezek között a nevek között, valamint a publikálók között is már belépéskor olyanokat találtam, akiket innen-onnan rég ismertem, illetve hát a műveiket. S jó ideje raktam fel a verseiket a saját topikomra... Köztük sok kötetes költőt, írót!
Nem tudom kellőképpen éreztetni azt az izgalmat, mikor először merészeltem beküldeni verset. Úristen, hány hónapi külsős ismerkedés, latolgatás-halogatás előzte ezt meg! És hogy milyen reszketve vártam az eredményt... és egyáltalán nem bíztam benne, hogy a hozzáértők úgy bírálják el, hogy meg is jelenik. És ha véletlenül megjelenik, úristen, mit fognak hozzá szólni? És megjelent! Kifejezhetetlen érzés volt. És jöttek a kommentek is, igen kedvezőek. Olyan nevektől, hogy majd elájultam!

Így kezdődött és folytatódott.
Mikor publikálódott egy-egy vers, én leginkább akkor tettem fel azt a saját topikomra. Meg kellett győződnöm róla, hogy kell a vers, hogy nem rossz a vers. Elbírálták, szakértők bírálták, megjelent, tehát nincs okom szégyenkezésre, nagy bakot csak nem lőhettem?! Később, jó idő után nyilván előfordult, hogy megelőlegeztem a dolgot és felraktam a saját topikomra megbízhatónak ítélt versemet, de pár héten belül akár három irodalmi fórumon is megjelenéssel dicsérhettem az akciót...

Szinte mindennap küldtem be verset, mert az első fórum olyan volt (Amatőr Művészek Fóruma), hogy többnyire még aznap megjelent az arra érdemes vers! Természetesen egyszerre csak egy jelenhetett meg egy szerzőtől. Hatalmas élmény volt azt látni, hogy IGEN, megjelentek a verseim! Voltak idősebb, híres, többkötetes költők, aki telefonon, e-mailben vették fel velem a kapcsolatot, és örültek, biztattak, hogy igen, megvan a költői véna, de ez nem elég, hogy csak van és néha írok. Ki kell forrnia! Sokat, nagyon sokat írjak, még a befutottaknak, profiknak is minden áldott nap kell(ene) írniuk. Muszáj! Csak úgy lehet fejlődni, nem szabad elkótyavetyélni a Sorstól kapott ajándékainkat!
A nem dicsérő, de normális hangú szakmai kommentekből is sokat tanultam évek alatt -- nyilván voltak tanulnivalóim --, hiszen a jó szándékú, magyarázó, okító szavakért badarság megsértődni; az ember tudja, bőrén érzi, mikor AZOK azok, és nem pedig irigység vagy rosszindulat jelei.
Akkor néhány évig szinte naponta írtam. Felvillanyozott a saját értelemben vett siker. Hogy kellenek a verseim, hogy várják, hogy örülnek neki! Hogy nőttön-nő az olvasottságom, és szinte nap mint nap sikerül embereknek adnom valamit, hogy hányszor, de hányszor írják azt, hogy köszönik, hogy kifejeztem azt, amit ők szintén így éreznek, de nem tudnak szavakba foglalni! Ha nem jelentkeztem egy ideig, hiányoltak. Sőt, egyre inkább igényelték az én kommentjeimet is a saját verseik alá! Úgy éreztem, kezdek számítani. Kötetes költőkkel leveleztem privátban, közülük volt, aki egyébként szinte soha senkit nem dicsér, rezignált, kicsit mindig tartottam is tőle, de velem pl. közölte, hogy megbízható szinten jók a verseim. Ugyanő, ha az ő príma versét valaki lehúzta, magánban kért, hogy szeretné olvasni az én véleményemet, konkrét elemzéssel. Kezdték hiányolni tőlem a saját verses kötetet -- nekem miért nincs?
Akkor már persze próbáltam máshol is publikálni, egyre több helyen. Ezek közül néhány már megszűnt azóta nagy sajnálatunkra (pl. Csillagszemek), de az a jónéhány év, míg működött, nagyon-nagyon jót tett, ismertebbé, konkréttá válhattam, számítottam, gyönyörű, lélekmelengető, elismerő kommenteket kaphattam, számoltak velem, s ha egy ideig nem jelentkeztem, szerkesztő magánban kérdezte, hogy ugye, nincs semmi gond?
Aztán pl. volt a Héttorony, ahova nem protezsált senki (pedig ajánlással lehet bejutni, mint később észleltem...), csak beküldtem verset. És mit ad isten, megjelent... Küldtem a következőt, az is... és így tovább. Volt, hogy a szerkesztő javítanivalót talált benne és megírta -- javítás után visszaküldve jelent meg. Volt, hogy nem mentem bele a javításba, mert én máshogy gondoltam a lényeget és nem éreztem, hogy attól a fajta javítástól jobb lenne a vers -- akkor nem javítottam és nem küldtem vissza. Viszont máshol örömmel publikálták.
Ezen a helyen is elég sokáig voltam... Évenként irodalmi esteket szerveztek. Három olyan alkalom is volt, míg ott publikáltam, hogy beválogatták versemet az elhangzandók közé! Budapesten, Debrecenben, Győrött. Volt, melyről utólag értesültem úgy, hogy valaki gratulált! -- s akkor már utánanéztem, mihez is?:)), de ott voltam a listában, s a vers is, mely elhangzott. Ezeket le is mentegettem, a meghívókat, a műsort.
Egy ilyen irodalmi esten, amit az én városomban szerveztek, természetesen én is részt vettem, nagy élmény volt. Írtam is itt még a blog kezdetén róla, ezért nem részletezem; elég hozzá annyi, hogy hatalmas érzés, mikor ott ülsz a múzeum patinás előadótermében, és egy előadóművész fantasztikusan -- úgy, ahogy én soha nem tudnám "elszavalni", s amitől olyan csodálatos lett az a vers, az én versem!, hogy magam sem hittem, hogy én írtam! -- előadja a versemet. Valami borzongató, nagyszerű érzés volt... és rádöbbentem, elhitették velem, hogy Jézusom, az a vers tényleg nem akármilyen...

Jöttek az antológiafelkérések is. Ez is büszkeséggel töltött el: velünk, amatőrökkel Dunát lehet ugyan rekeszteni, mégis számítok. Valamennyi (dolgozó ember számára) tűrhető részvételi összeggel a nyomdaköltségekbe és postaköltség címén be kell ugyan szállni (és ezt gyakorlatilag szinte visszakapjuk tiszteletpéldányokban!), de ez a legkevesebb, ha valaki sokat dolgozik, és az sem árt, ha az ember nevét minél többször szellőztetik.

Van, hogy bizonyos antológiakiadó kiválasztja-beválogatja az ember egy-egy versét, és azzal a kéréssel/kérdéssel fordul hozzám, hogy beleegyezem-e, hozzájárulok-e, hogy ez vagy az a vers megjelenhessen az antológiában. De vannak antológiafelkérések, amikor felkérnek a részvételre, és én dönthetem el, milyen versekkel szeretnék szerepelni. Beküldöm, ők elbírálják. Örömmel konstatáltam: a cuccaim mindig megfeleltek!
Így 21 olyan antológia van, amiben 1-8 versem szerepel, illetve néhány kisprózám. Kettő már rég folyamatban van, de ezek csúszhatnak, így csúsznak is időnként. Persze több is lehetett volna... de mióta munkanélküli vagyok, rengeteget visszautasítottam, sajnos. Sok-sok pályázatot is, mert ugye, van némi pályázati díj, ami most nekem nem megy.

Egy idő után azonban nem bírtam 6-8 netes irodalmi oldalon is folyamatosan publikálni. Itt is, ott is voltam hónapokig, de inkább évekig, ám egy idő után már elfáradtam, és bár listáim vannak-voltak, hogy hol, mikor, milyen versem jelent meg (egyszerűen muszáj volt!), de ebbe is bele lehet kavarodni. Mert aztán rájöttem, ahhoz, hogy ennyi oldalon teljesen oda tudjam magamat tenni, ahhoz nem lenne elég a nap 24 órája sem! A kevesebb a több! Hiszen figyelni kell beküldésre, megjelenésre, a kommentekre, azokra válaszolni -- és az sem mellékes, hogy az aktív részvétel is fontos: nekem is ott kell lennem mint olvasó és hozzászóló! S a hozzáértő hozzászólás nem egyenlő azzal, hogy "Szép vers." "Tetszik." Hanem egy kis minielemzés... illik, ha már én is azt kapom.
Manapság már csak a hatalmas anyagot tartalmazó Poeton publikálok beküldési-jóváhagyási szinten, ott néha 1 hét, mire megjelenik a beküldés, de nekem pontosan megfelel. Úgy érzem, még itt sem tudok olvasóként is helytállni és átlátni mindent meg egyáltalán nem. Az biztos, hogy sokkal, de sokkal több olvasóm és kommentelőm is lehetne, ha én is többet tennék ezért. Olvasnám és kommentelném a többieket... de így is csak néhányukra futja.
Nem baj, így jó, ennyi elég is. Rég el- és befogadtak, az ottani antológiákban is szereplek. Szerveznek találkozókat is -- ezeket szinte valamennyi irodalmi oldal egyébként! --, de mivel "vidéki" vagyok autó (és most már anyagi alap) nélkül, én ezeken nem igazán tudok részt venni. Az a héttornyos irodalmi est kivétel volt, mert épp a városomban volt tartva...

Eszembe jutott azért, hogy azért sajnos, ki kell térnem egy dologra, ha már erről a témáról írok. Mert bár egy abszolút hozzá nem értő valaki károsan kóros, negatív viselkedéséről van szó, mégis hozzátartozik valamennyire ehhez a témához. A költészethez ugyan köze nincs, de az enyémet megpróbálta befolyásolni, engem degradálni, megsemmisíteni.
Az  illető évekkel ezelőtt fröcsögő lejáratási kampányt indított ellenem, mert nem tartottam be bizonyos szabályokat az ő körében. NEM irodalmi kör volt, természetesen: mint írtam, az illető totál laikus.
Akiben gonoszság és bosszúvágy van, mit tesz ilyenkor? Megkeresi az illető szerinte érzékeny pontját, és azon támadja. Holott míg engedelmes alattvaló voltam, dicshimnuszolt, kifejtette közönség előtt, milyen büszke rám és egyebek, aktív tagja volt verses topikomnak, ahova néha ő maga hozta az ÉN versemet -- olyan netes helyekről, ahova már akkor többen elvitték azokat!
Mikor nem hódoltam be és továbbra is társalogtam egy illetővel (mivel szerintem nem követett el bűnt és nem érdemelte azt a bunkó hozzáállást, amivel egységesen ki kellett volna utálni őt), akivel nem lett volna szabad, ez hatalmas és végzetes hiba volt, ami a kapcsolatunkat illette. De nem bánom, hogy így tettem, mert ezzel épp magamat nem hazudtoltam meg, és tudok tükörbe nézni...
Innentől fűnek-fának ócsárolt, degradált, nyílt netes fórumokon és a közösség tagjainak írt méleken keresztül (láttam is ilyet, tele rágalommal!), ha neten keresztül ölni lehetett volna, 2007 őszétől halott lennék simán.
Addig büszke volt rám és szinte reklámozott, most dilettánsnak nevezett, aki ráadásul baromira el is van szállva magától. Abszolút infantilis és logikátlan viselkedés. Ez persze csak néhány szebb jelző erre...
Pedig megismert annyira, hogy ő tudta a legjobban, ez mennyire nem igaz... tisztán tudta, hogy nem játszik nálam az önbizalom, hogy mennyi buzdítás kellett bármihez is. De ha valakit ki kell utálni, akkor hajrá, hazudjunk orcátlanul, fröcsögjünk, adjuk ki magunkból a gutaütést! Egyúttal üssünk több legyet egy csapásra: semmisítsük meg az alávaló rebellist!
Valaki megkérdezte tőle, miért utál engem ennyire. Hát mert utálja a dilettáns verseimet, melyeket önmagam (!) publikálok a saját topikomon (!), és meg vagyok győződve, hogy amit csinálok, az a világ teteje. Ja, meg a világfájdalmamat is utálja. (Láttam a levelet...)
Ez utóbbihoz: tény, hogy egyedül, két gyereket tartva-istápolva és lakást fenntartva, minden szabadidőmben dolgozva "icipicit" több okom lehetett volna sípolásra, mint egy kétkeresős kéttagú családnak... vagy akár csak egy kétkeresős, 1-2 gyerekes családnak is. Ami az anyagi helyzetemet illette, ez nem vitás. Ez bűn? Ezért kipellengérezés jár?
Tény az is, hogy nem titkoltam el, ha ez szóba került, de soha nem vittem túlzásba az erről szóló nyekergést -- mindig tényeket és önuralommal, szűkszavúan írtam, ha már kérdeztek, vagy szóba került. Sokkal jobban álltak azok, akik sokkal többet is panaszkodtak! Nem én adtam a hangot azon a topikon, rám nem volt szerintem miért irigykedni, én pedig magamtól nem kérkedek és nem is panaszkodok. Ez nálam alapszabály magammal szemben. Kérdeznek, válaszolok -- ennyi. Hazudni nem tudok és mindig is gyűlöltem az őszintétlenséget és a sumákolást. Ezért SEM tudtam elviselni, hogy olyanvalaki kiutálásában és bántásában kellett volna részt vennem, akinek csupán más az álláspontja és semmit nem követett el, mégis kötelező lett volna bunkón bánni vele. Nekem ez ellen minden sejtem tiltakozott! Akkor sem tettem, ha tudtam, ebből nagy baj lesz. Lett is. Abban az időben örültem, hogy több száz km választ el tőle fizikailag, mert már nem biztos, hogy élvezhetném a munkanélküliség fellegekben járó, biztonsággal elegy csodálatos perceit!:)
Mindenesetre a bűn és a büntetés aránya figyelemfelkeltő!
De érvként a kérdésekre, hogy miért utál engem, az igazat nem válaszolhatta. Ő is érezte, hogy az igazságon (a valódi "bűnön") mindenki kiakadt volna, merthogy az pszichiátriába illő baromság.
Mivel azt hittem, kedvel, így annak idején egy kicsit levetkőztem gátlásos zárkózottságomat, így többet megtudott rólam, mint kellett volna. Mint pl. azt, hogy miért nem tudok üdülni járni, miért vagyok elfoglalva hétvégeken itthon (mert keresnem kell pluszban is a megélhetésért) stb. De könyörgöm, ezzel visszaélni és világfájdalomnak nevezni?? Én mindig magamban viseltem a nehézségeimet, szégyelltem volna állandóan panaszkodni, mint ahogy bizony, sokan, sokkal jobb anyagi helyzetben állandóan teszik! És kihúzza belőlem, aztán meg visszaél a bizalmammal és ezáltal rúg belém? És ezt a többieknek el is kell hinni, hogy valakit ilyesmiért kiutálunk? Ennyi erővel az eredeti okot is mondhatta volna, ugyanis ez sem volt kevésbé idiótább érv.
Ez is egy újabb bizonyíték, miért nem szabad naivnak lenni és elhinni, hogy valakit őszintén érdeklek és soha nem fog visszaélni vele...
Meg tudjátok, azt még felfogom, hogy valaki irigy és gonosz, és ha akad bármi, amiben esetleg én lennék picit jobb vagy több, nem esik jól neki. Na de ezért -- utálni? Mikor előtte meg hónapokig gratulált és piedesztálra állított nemegyszer? Mi ebben a logika? Őtőle ezt mások miért nem találták furcsának, vagy miért hittek neki csont nélkül? Vagy az anyagi helyzetemről kikutatott dolgokért miért utált, mikor az ezerszeresen negatív és egyáltalán nem irigylésreméltó? Valamint tényként szóltam róluk, nem panaszként? Nem önként sípolva, hanem téma kapcsán, kérdésre? Mivelhogy ezek voltak a gyűlölet és bosszú indokai. Ez utóbbin (anyagi helyzet/csóróság) gondolkozva: ez nyilván nem irigység. Ha a mindennapos fenntartásért küzdést irigyli, szívesen átadom kipróbálásra... Ez csak nyilvános megszégyenítés, úgy forgatva a szavakat, hogy más embernek tűnjek, közöm ne legyen saját magamhoz mások szemében.

Pedig szerintem, mielőtt nyilvánosan megvádolunk valakit, nézzünk már utána a dolgoknak. Tényleg könnyen utánajárható volt, főleg a maga idejében, ott volt minden a topikokban, blogjában dátumok szerint! Kimásoltam magamnak mindent, dátumok szerint. Lehetett tudni az időpontokból, milyen ócsárlás mi után jött, melyik fröcsögése volt előbb vagy később, egy-egy versemre vagy bármimre. Figyelt mindenhol és reagált -- hogy szerinte csak én értsem. Látszott, hogy nem tart azért teljesen hülyének, micsoda megtiszteltetés! Mikor jóban voltunk, ő maga propagálta verseimet, bár abszolút laikusként, de tetszettek neki, mint fent írtam erről -- ennek is bárki bármikor utánajárhatott, ha közben elfelejtették volna. Mikor már nem voltunk jóban,  még csak a látszatra sem adott, azonnal megszűnt a verses topikomra jönni, sőt, jöttek a hazugságok, rágalom, befeketítés, hitelrontás -- minden a laikus bosszúvágy jogán. És ez persze elvileg nyilván senkinek nem tűnt fel... struccot játszani és bólogatni sokkal könnyebb.
A vádat, érdekes módon nem kellett bizonyítani mások előtt, az ártatlanság vélelme meg pillanatnyilag senkit nem érdekelt. Ez a mondat lényeges és itt a pont.
Mindegy, ez mellékszál, de a téma kapcsán eszembe jutott... Hiszen ez volt az egyetlen negatív ebben a történetben, és csak tök véletlenül kapcsolódik az irodalomhoz. Mert a határtalan gyűlölet és az oktalan, irgalom nélküli bosszú olyan, hogy megfellebbezhetetlenül kikutatja, mely tájon érzékeny a másik leginkább. Ha nem verset írtam volna, hanem mondjuk, szobrászkodom, akkor azt kezdi el ócsárolni; ha véletlenül prímán állok anyagilag és évente többször járom külföldöt vagy plazmatévét veszek, akkor meg amiatt kell utálni; mindezt csupán egy eltérő vélemény miatt -- annyira átlátszó és egyértelmű! (A sapka és a nyúl esete, mint tudjuk.)
Közös barátok szempontjából, bármilyen hihetetlen is, én nem írtam körlevelet vagy egyedit sem, nem édesgettem magamhoz senkit, nem bizonygattam az ártatlanság vélelmét. Úgy gondoltam, ha egyesek nem ismernek annyira, hogy maguktól is kétségek támadjanak magukban, akkor nem érné meg és ott egye a fene. De voltak, akik ennél jobban ismertek... és gyanú ébredt bennük. Őket szintén nem tudta olyan könnyen átvágni, hogy most hirtelen mitől lettek sz@rok az eddig dicsőített verseim, vagy hogy ő kimondja a beképzeltség ítéletét karöltve akkori kontrázó barátnőjével, pluszban még sajnáltatom is magam őszerinte (nem kevésbé, mint sokan mások többszörösen) -- tehát ezért bitófát érdemlek. Kontrázó barátnő: mert tudni kell, hogy míg a gyalázkodó esetleg megpihent minden hatodik nap után:)), vagy netán más dolga akadt, mint utánam nyomozni, nagy élvezettel állt helyt helyette akkori nagy barátnője ócsárlás, hazudozás tekintetében, holott ő sem fogta fel szerintem a valóságot, csak szajkózta, amit elvártak tőle, amit beadtak neki (milyen érdekes: nem sokkal utána ez édeskettesnek is megszakadt egymással a kapcsolata!) -- nehogy egy pillanatra is nyugalmam lehessen. Amikor baleset történt velem és bal kézzel bepötyögtem a verses topikomba, hogy ezentúl ritkábban leszek -- rövidesen olvashattam is a vidám bejegyzést: "Isten nem ver bottal." Senki nem figyelmeztette a körülötte lévők közül, hogy "állj, elég, még te sem játszhatsz Istent!" Különben is, jelenthetett volna ez egy olyannál valamit, aki teljesen bevadult? Ez a düh ellenem egyenes arányban növekedett azzal, hogy nem reagáltam egyetlen szemétségére sem... Mi lett volna, ha felveszem a kesztyűt? Akik mellettem álltak, azt mondták, ne tegyem. Agyon kell hallgatni, az ilyenek ellen nincs más fegyver. S biztos vagyok benne, hogy a hallgatás is válasz... azért nem bírta abbahagyni!
Az, hogy azóta igen sokan álltak mellém, azt mindig a másik fél kezdeményezte egy-egy érdeklődéssel... bizony. Az csupán annak köszönhető, hogy saját szemszögükből is láthattak  példát, meggyőződhettek az illető következetlenségeiről, különböző frusztrációkról, ellentmondásokról és saját maguk ellen (bármi piszlicsáré bűn vagy rebellisség miatt) irányuló akcióiról. Mindenkinek saját bőrén kellett tapasztalnia az igazságtalanságot, a bűnbakságot, át kellett élniük a kiutálást, illetve konkrét célozgatást nyílt fórumokon. Volt, akinek csak amiatt, mert hozzám társult. Mindenesetre olyan kiterjedt, célirányos és hosszadalmas bosszúhadjáratot senkinek sem kellett elszenvednie, mint nekem. Nálam ezt nehezítette, hogy szó nélkül, ugyanis tuti biztos, hogy ezt kevesen viselték volna el némán! Visszavágás nélkül tűrtem el mindent, mert ráismertem, ő az az embertípus, akinél minden szó csak olaj lenne a tűzre. Nyilván, mert a munkájába, hivatásába senkinek nem köthet bele kívülállóként. Amibe beleköthetett, az az, hogy nálam ismerte bizonytalanságomat, ha van, tehetségemet, amit tudatlanul és féltve őriztem évtizedekig. És mikor számára eljött az idő, döfött. Mert más érve vagy ellenérve nem volt.
A helyében jópár ember nem tudna tükörbe nézni... sok ideje. Mert már előttem is voltak áldozatok...

És most lássuk, hogy aki amatőr, az feltétlenül dilettáns-e. Bár a fentiekkel szerintem önmagában cáfoltam ezt az idiotizmust.
Hogy amatőr vagyok ugyan, de nem dilettáns, azért mutatta ezt az, hogy az azóta eltelt 6-7 év alatt számtalan helyre "elvitték" a verseimet. Érdek? Ugyan... Nem is ismerem őket. Párszor megpróbáltam megszámolni, hány blog vagy fórum van, ahol fent vannak a verseim mások által -- de soha nem sikerült annyi türelmemnek lennie, annyira sok... Van, aki megkérdezett, mielőtt elvitte, de legtöbben nem. Engem nem zavar, ha elviszik, egyetlen kikötésem van: vigyék, de vagy a nevemmel, vagy legalább az írói álnevemmel.
Aztán hát ugye, 4,5 évig közölte A macska a Haramia és Honesty-történeteket, és nem azért, mert puszipajtása voltam a szerkesztőnek... de nem ám!
Olyan kérések, hogy természeti fotóalbumban felhasználhatják-e ezt meg ezt a versemet! Hát már hogy a fenébe ne... Meg is jelent egy gyönyörű Gemenci színek c. fotóalbum, melyben olyan szerzők verseivel szerepelek egy kötetben, mint: Petőfi Sándor, Erdélyi József, Réthy László, József Attila, Kulcsár Ferenc, Demény Szabolcs, Nikolaus Lenau, Juhász Ferenc, Devecsery László, Szécsényi Barbara, Osvát Erzsébet, Hárs László, La Fontaine, Hajnal Anna, Áprily Lajos, Csanádi Imre, Benedek Elek, Károlyfi Zsófia, Kormányos Sándor, Juhász Magda, Varga Nóra, Donászy Magda, Simon Roland, Kosztolányi Dezső, Zelk Zoltán, Radnóti Miklós, Garai Gábor, Kányádi Sándor, Aranyosi Ervin... (elnézést, aki kimaradt). Szerintetek egy dilettánssal égették volna ezt az albumot?
Vagy  szintén állatos puzzléhoz kérték egy cicás versem felhasználását...
Vagy visszajeleztek, hogy én vagyok-e X vagy Y versnek a szerzője, mert elhangzott Z városban az iskolai műsorban és nagyon tetszett... vagy: anyák napján és gratulál... vagy: állatok napján és van-e még a kötetemből...
Vagy a tanár úr, aki a központozás nélküli verset tanította irodalomórán, s ebből kifolyólag az én egy ilyen versemet használta fel, és kérte utólagos engedélyemet, valamint mélben köszönte meg a nagyszerű példát...
Vagy mikor a helyi Naplóban láttam, hogy valaki az én versemmel köszöntötte fel a gyerekét születésnapjakor... (ennek azért volt egy rossz íze: idézőjelbe rakta ugyan, de szerzőileg semmilyen nevet nem közölt hozzá). Csak leszakadt a képem, mikor az eredetihez képest kissé eltérő tördelés ellenére ahogy olvastam, olvastam, egyre ismerősebb lett az egész... és a döbbenet, hogy hiszen ezt én írtam, b@sszus!
Vagy mikor X és Y szólt, hogy a mittoménmilyen rádióban rendszeresen elhangzanak verseim... Sőt, az AMF főszerkesztője által engedélyt kértek arra, hogy a Fúzió rádióban beolvashassanak karácsonyi versemet...
Az az érzés is elmondhatatlan, mikor régi tanáraim, volt osztálytársaim, volt kollégáim keresnek fel leveleikkel vagy telefonon, hogy itt meg ott találtak rá verseimre-- vagy az A macskában a történeteimre --, és mennyire  csodálkoznak és büszkék rám. Ezek eszméletlenül hihetetlen és nagyon jó dolgok voltak számomra...
2010. július 1-jén megjelent a verses kötetem, mely egy szokásos, átlagos verses kötetnek legalább 3-szorosa. Van szerző, akinek két kötetében kevesebb vers van, mint az enyém felében. Direkt így akartam: ha már lúd, legyen kövér. Legyen benne minél több, mert nem biztos, hogy még egyszer megtehetem, vagy hogy évente kiadok 1-1 nyolcvanoldalas könyvet... Így hát ez 236 oldalas és 400 verset tartalmaz. Saját munka benne és rajta minden. Úgy az előszó, a tetemes tartalomjegyzék, a szerkesztés-szedés-tördelés-tipográfia, a borítórajz maga és a borítóterv is.
Felkínálták nekem a könyvbemutatót is. Nekem semmibe nem került volna. De elviselhetetlen volt az érzés, hogy nekem most elegánsan felöltözve, előadásszerűen válaszolni kell esetleges kérdésekre, még a gondolatára is előjött ez a fajta fóbiám! (Ugye, hogy el vagyok szállva magamtól?? Minden -- ismétlem: MINDEN -- író és költő kezét-lábát hányja a saját könyve bemutatójáért. Legalábbis mindenütt azt látom, tapasztalom. Az a Valami. Fizet érte, megszervezi! Nekem nem került volna semmibe. Mégsem! B@sszus, ez tényleg istentelen beképzeltséget bizonyít!)
Soha nem tudtam magam reklámozni, eladni. Sajnos! Szerepelni meg pláne! Úgyhogy nagy kő esett le rólam, mikor sikerült a könyvbemutatót megúszni. (Pedig nyilván agyilag tudom, mekkora baromság volt magam ellen... De akinek ilyen szerencsétlen a természete, az már nem fog vénségére megváltozni!)

István tudja egyébként, hogy mennyi ideig próbált csupán arra rábeszélni, hogy legalább az anyámnak (!!!) mondjam el, hogy verseket írok és publikálok itt és ott. Tökéletesen igaza volt, és örülök, hogy sikerült rábeszélnie, de sokáig szégyelltem... és nem tudtam magam rászánni. István azt mondta: "Bármi bármikor történhet anyukáddal. Megfosztanád ettől az örömtől, tudattól, büszkeségtől? Hogyan fogod tudni megbocsátani magadnak?" Magamba néztem. S azóta már tudom, hogy soha nem tudtam volna magamnak megbocsátani...
Úgyhogy mikor megjelent a könyvem, azóta anyukám is tudja. Meg az előző és azóta levő antológiákat is bevallottam... mindent. Szegénykém, majd elájult, nem akarta elhinni... Pedig hát az A macskába való írást végül is tudta, meg az Aranygondolatokat is (melyről fent írtam), de az más... meg a versírás is más, ugye... A vers sokkal intimebb szféra.
Anyukámhoz képest mégis... pl. szegény keresztanyám -- akihez pedig tényleg én álltam anyám, a húga után a legközelebb --, akit 2011 második felében nap mint nap elápoltam, ő úgy halt meg, hogy... szóval nem is tudott az akkor másfél éve megjelent verses kötetemről...
Könyvem megjelenése után még egy évig dolgoztam a leépítésemig, DE nyugodtan el lehet hinni, hogy senkinek el nem dicsekedtem a munkahelyemen azzal, hogy megjelent egy verses kötetem! Nem volt könnyű azért, pont egy kiadóban befogni a szám, de azért (nekem) nehéz sem. Úgy éreztem, ez az én privát ügyem.
A saját gyerekeim sem túl régen tudják... és nem tőlem.:) Dani a neten talált a verseimre, Szilvinek meg anno az anyósa mondta, hogy hallja a verseimet a rádióban... nem akarta elhinni, hüledezve kérdezte tőlem, hogy igaz-e. Nem tudtam letagadni, mert a nevem nem tucatnév, s nem tudok másról még a neten sem, aki ugyanezt a nevet hordaná.
De innen láthatjátok, hogy az elbizakodottság, beképzeltség, magamtól való elájulás nálam nem olyan törvényszerű! A lehető legtávolabb áll tőlem. A háttérből örülök persze minden sikernek, jó visszhangnak. Az tán csak nem magamtól való elszállás, ha sikernek örülök?
Ennyit az elszállásról, beképzeltségről, hivalkodásomról és világfájdalmamról.
Meg ugyanennyit a gyűlölködő fröcsögésről, bosszúhadjáratról, hitelrontásról és emberi gonoszságról is.

Ennyi engem így háttérben is kielégít. Nem érzem szükségét a szereplésnek, az önreklámozásnak -- ez már valószínűleg pszichológiai probléma, valamint bizonyítéka annak, hogy nem a glóriákért, babérért vagy tapsviharért csinálom --, mindazonáltal hazudnék, ha azt írnám, hogy jólesik az, ha mondjuk, egy versemhez nincs reakció egy nem irodalmi közegben.
Ám sajnos, nem tudom magam szépen csomagolni, eladni, reklámozni, még annyit sem vagyok képes tenni az ügy érdekében, hogy másokra bízzam ezeket.
Szóval nem is beszélek erről olyanok közt, akik nem szintén írók, költők, csak nagyon-nagyon ritkán, ha kérdeznek esetleg -- egyrészt olyan furcsa érzésem van, mintha a másféle emberek bolondnak néznék a bármilyen művészetfélékkel foglalkozókat, és én meg utálok nevetségessé válni. Másik dolog meg, hogy inkább NE tudjanak a dolgaimról, NE ismerjék a "műveimet", minthogy nagy nehezen rászánom magam a megmutatásra, és aztán meg nem hangzik el egyetlen böffentés sem. Az érdektelenség is valamilyen fokon megszégyenítés számomra. Lehet, nem kéne annak lennie, de számomra az.
Persze nem segített az önbizalmamnak az sem, hogy leépítettek a munkahelyemről és két éve nem találok melót. Illetve amit találnék, oda nem kellek. Szóval halmozott dolgok ezek...

Ezeket a dolgokat, akinek tévismeretei vannak arról, hogy miért és hogyan írok, hogyan kezdődött és mik a szerepeim ebben az egészben, sosem bántam volna, ha minden laikusabb ismerősöm is tudja és nem téveszti össze azzal, hogy én verem magam nagydobra, avagy a mennyekben járnék magamtól. Vagy nem hiszi évekig azt a gyűlölködő rágalomhadjáratot egyetlen ember által, hanem inkább megkérdezi a másik felet is netán-tán, vagy utánajár.

Hogyan tovább? Most már konkrét korlátjaim vannak, élethelyzetem megváltozott, s én sem fiatalodom.
Csak egy pár évre szóló állást keresnék, hogy anyagilag is jogom legyen némi életalaphoz a hátralévő időkben...

2013. június 11., kedd

Ovisok a reptéren


Bencus óvodai csoportja ma különleges élményekben részesült: mivel egyik társuk anyukája a debreceni reptéren dolgozik, lehetővé vált, hogy a csoport látogatást tegyen ott.




Láttak fel- és leszálló repülőgépeket, bejárták a hatalmas terület üzemeltető egységeit, láttak légimentőt, tűzoltóautót bizonyosfajta működés közepette, helikoptert, reptéri autóbuszt, beülhettek a tűzoltóautó kormánykerekéhez, kipróbálták a védősisakot és gázálarcot -- egyszóval számukra igen hasznos és látványdús kiránduláson vettek részt.
Mi speciel sosem voltunk még a debreceni reptéren. Sem... :))






(A fotókat Tóth-Müllern Melinda készítette)