2012. július 29., vasárnap

Anyámnál


Vasárnap anyámnál voltunk névnapjához képest 1 hetes késéssel felköszönteni. Mindenkinek ez az időpont volt a legjobb: anyámnak, mert már megjött a nyugdíj, Daninak, mert odavolt előző hétvégén a Hegyalján, valamint az egy esős hétvége volt (mondjuk, nálunk nem vitte túlzásba, de előre nem lehetett tudni), valamint Bencus is apás hétvégén volt.
Most így mindenki ráért, úgyhogy dél körül indultunk el Szilvivel és Bencussal gyalog hozzá. Bencus most is a kismotorral jött, de az ominózus lejtős részt most szándékosan elkerültük, és egyébként is hangsúlyozottan vigyáztunk rá, elég sok a forgalmas úttest közben.
Félútnál Dani utolért bennünket biciklivel, így onnantól együtt poroszkáltunk a déli hőségben nagy vígan.
Anyámhoz érve Molly majdnem szívrohamot kapott az örömtől, az egekig ugrándozott és fülig ért a szája, dauerolt, melírozott fülei csak úgy lobogtak.:))


Még az udvaron ácsorogtunk nagy beszélgetésben és kutyázásban, mikor kisebbik unokahúgom, Szilvi II. is befutott, szintén biciklivel. Ő 12-ig dolgozott (az egyik Coopban pénztárosként), utána egyből idejött családi életet élni. Egyébként is roppant sűrűn látogat ide Molly miatt, hiszen az ő kutyája.


Molly 6 éves, és élete első 5 évét szinte teljes mértékben anyámnál töltötte. Most, az utolsó évben gondolja úgy unokahúgom, hogy helyileg is legyen vele a kutya, így sűrűn elviszi magával a panelbe. Nem hittük volna, hogy bírja az írszetter a panelt, de Szilvi II. szerint várakozáson felül. Pedig az a kutya, aki kertes házban, azt csinálva, amit és ahogy akar, ráadásul anyám mellett (aki hozzám hasonlóan nem tud falkavezértípus lenni!) él kiskorától kezdve, elég nehéz elképzelni, hogy elvan egy panelben, mégis így tűnik. Unokahúgom sokat foglalkozik vele, jártak terápiáskutya-tanfolyamra, hordta kutyaiskolába, ápolja, fésüli, orvoshoz hordja, ha kell, és ha van, aki helyszínre vigye a sok barát közül autóval, akkor szívesen viszi és nevezi be kiállításokra is. Mikor az állatait gondoztam, láttam a falon a sok szalagot, érmet, a vitrinben a kupákat, amiket Molly nyert. Széééééép kuta tényleg. És okos! Most láttam először Szilvi II. által tartott bemutatót, és hüledezve néztem, miket tud a kutya vezényszavakra.
Unokahúgom és Molly rajongva imádják egymást, de unokahúgom kemény és következetes is vele, amilyen én soha nem tudnék (mellesleg anyám sem), elég régen tudom, hogy én nem lennék jó kutyagazda, bármennyire imádnám is a kutyát, mert egyszerűen a fejemre tojna.


Bencus eléggé tartózkodó volt, ő még azért nem volt itt olyan sokszor, de Molly hatására ő is hamar feloldódott. Bár asztalhoz az istennek nem ült, de ez otthon is úgy van, soha nem akkor és azt eszi, amikor és amit kéne... Egyszerűen nem volt még éhes. Elvolt az innivalójával, anyámtól kapott autóival és Mollyval, s míg mi ettünk, beszélgettünk, elaludt a heverőn.


Anyám zöldbabgulyást készített, ami olyan tartalmas volt, hogy megállt benne a kalán. A zöldbab mellett fejtett bab is bőven előfordult benne, tényleg csak az "isteni" jelzővel illethettük a levest.
Másodikként sütőzacskóban készített anyám adagokat, melyben volt csirkecomb, sertéshús, kolbász, krumpli, sárgarépa, karfiol, s így sültek össze. Mikor az ember kibontott egy zacskót, olyan illat áradt szét, mint egy klassz kajáldában délidőben. Szenzációs volt, annak ellenére, hogy itt csak megkóstolni tudtam, a hazacsomagolt fejadagomat 3-szori kajálásra ettem meg. Ja, és uborkasaláta is volt mellé, desszertnek pedig csokis piskóta és fagyi is volt, de én fentiek után csak egy kávét tudtam inni.


Nagyon szuper nap volt, tényleg, a ház minden ócskasága, lomossága ellenére annyira szeretek ott lenni, ahol felnőttem. És hát nem utolsósorban anyám az egyetlen a világon, aki mellett még én is gyerek lehetek. Úgy értem, az ő kislánya.:) És imádják anyámat a gyerekeim is, hiszen gyerekkoruk jó részében a nagyanyjuk is központi szerepet játszott. Annyi mindenbe besegített, tényleg, néha nem is tudom, mi lett volna nélküle velem, velünk.
Voltak nyarak, amikor anyám unokái még mind kicsik voltak -- 7 év eltérés van a legnagyobb és legkisebb között --, és pár hétig, amikor nem volt megoldott a felügyeletük, mert mi dolgoztunk, akkor mind a 4 unoka boldogította. Vannak papírképek, hogy az udvaron hogy pancsol a 4 gyerek a felfújható medencében, hogyan kutyáznak az akkor még kölyök Buksival, hogyan esznek, hogyan zajlik az esti fürdésük...
Sok mindenre visszaemlékeztünk, sokat beszélgettünk akár közösen, akár váltakozó páros terefere közepette.


Szegény anyám nem volt egészségileg a csúcson most sem, bár ő nem igazán szokott panaszkodni. Láttam rajta, hogy nincs valami jól, azt mondta, hogy valami nyűg van a derekában, nem kimondott fájdalom, csak nincs benne tartás, és emiatt nagyon kötötten és lassan bír mozogni.
Igaz, ez a párás hőség sem hiányzik egyetlen idősnek és egyetlen betegnek sem, de úgy látszik, ez a nyár már végig ilyen lesz. Ha mondanak viharokat vagy felfrissülést, annak nagy része soha nem jut el hozzánk. Az ország nyugati részén és középen esik, fúj, enyhül időnként, nálunk meg majdnem mindig ugyanolyan rohasztó hőség van. 
Előre mondtuk neki, hogy ne csináljon nagy traktát, de ő ragaszkodott hozzá, hogy ebédre menjünk.
Egy nyári blúzt, kávét, bonbont, csokikat, illatszerféleségeket vittünk neki; többet nem lehetett, mert lényegében ennyit sem engedett volna, tudja, hogy hogy állunk anyagilag.
Természetesen ő is felköszöntött minket Danival, hiszen Dani névnapja a mienk előtt 1 nappal van. Mi hagyományos módon és most teljesen értelemszerűen pénzben kaptuk meg az ajándéknak valót.
Reméljük, még sokszor fogjuk így együtt ezt a hangulatot érezni, mint ma, itt...


*****************

Anyám 4 unokája nálunk, 1990 nyarán: Szilvi (81. 08. 20.), Móni (85. 02. 20.), Szilvi II. (88. 05. 03.), Dani (85. 11. 26.) -- (első és utolsó csecsemők az enyémek).


*****************

Anyám 4 unokája nálunk, 2003 novemberében (Szilvi II., Szilvi, Dani, Móni). Dani 18 éves szülinapja (a két középső leszármazott az enyém).


2012. július 27., péntek

Miért nem írtam?

Valóban sokan érdeklődtek. Vagy "csak úgy", vagy csodálkozásból, aggódásból, esetleg némi szemrehányással, hogy miért nem írok lassan 1 hónapja. Nálam tényleg nem szokott ennyi időkihagyás előfordulni, nekem is lelkifurdalásom volt emiatt, de valahogy annyi minden volt ebben a hónapban is, hogy egyszerűen nem volt lelkierőm hozzá. Halogattam, halogattam, ezért, azért, a dolgok meg csak gyűltek, a kétségbeesések, rossz közérzet és gondok szaporodtak.
Először is itt volt az a 3 hét iszonyatos hőség, ami engem mindig borzasztóan megvisel. Éjjel-nappal megy a ventilátor, de az nem ugyanaz, mint a klíma. Plusz nyakamban a vizes törülköző, és éjjel is azzal terítem végig a lábamat, hogy egyáltalán el tudjak aludni. Most 2 hete már kicsit jobb, bár így is átlag 30 fok van, de éjjelente azért volt egy kis fellélegeznivaló, és a ventilátort is csak ma kellett bekapcsolnom újra, 1 hét szünet után!
Ha lakáson kívül van intéznivalóm, nyelvem is lóg, szívem dupla melót végez, szaporán és összevissza, mindig az az érzésem, hogy nem jut elég levegőm a lélegzésre. Ráadásul vagy 5 napig, épp ezzel a hőséggel egyidőben a liftünk is hülyéskedett. Nem egyszer fordult elő, hogy lehetőség szerint pont, amikor cipekedve, lihegve, szívem-kiugorva megállapodtam a lift előtt (pl. a Fressnapfból macskakajákat cipelve több hétre), akkor pár másodperc alatt kiderült, hogy rossz a lift... és másszak a 7.-re teherrel, 40 fokban. A kardiológián ezt nevezték személyemre szabott halmozott rizikófaktoroknak, és kijelentették, hogy igen, ezeket kerüljem. Köszi.
Az is külön hőstett, míg a leritkított főzéseket, a lehető legrövidebb idő alatt elkészíthető kajákat kiválasztva képes vagyok főzni, vagyis az alapból 30 fok alá éjjel sem süllyedő hőmérsékletű konyhában végrehajtani. Magam miatt nem tennék még ennyit sem, de nem egyedül vagyok, gondoskodni kell leszármazottjaimról is főttkaja-ügyileg, bár Szilvia a saját egyéb kajáikat, himihumijaikat, gyümölcseiket, zöldségeiket, fagyijukat, édességeiket és főleg italjaikat rendezi, a főtt kajákkal, főzéssel való gondok viszont az enyémek. Valahogy hallgatólagosan is az van, hogy a főzés az én döntésem. Ráadásul Bencus amúgy elég válogatós, egy csomó mindent nem hajlandó megenni. Sokszor rogyásig van maradékokkal és aktualitásokkal a hűtő, s ő mégis inkább kikííjószt (pirítós) vagy virszlit kér. Ezzel egyidejűleg Szilvinek is megvannak a saját maguk problémái, járkálásai a gyerekkel néha nap mint nap, tehát ő sem unatkozik.
Ez csak az egyik része volt blogírásom elhanyagolásának, a másik része a folyamatos álláskeresés minden lehetséges módon, miközben a munkaügyi központot is kétszer megjártam, s a kiközvetítés és közmunka állandó veszélye Damoklész kardjaként lóg a fejem fölött a mai napig, s szerintem mindaddig, míg valamiképpen valamilyen munkát nem találok.
Azután pedig a 2 éve megjelent verseskönyvem maradék felének értékesítésével foglalkozom, mert ugyanis magamnak, szeretteimnek, baráti körömnek, versszerető ismerőseimnek szántam öröknek tűnő ajándékozási -- netán cserélési -- lehetőségnek, s nem anyagi haszonként tekintettem soha a kiadványra. Ezt bizonyította az is, hogy alig adtam el pár példányt, többségét, jó felét valóban elajándékoztam. Viszont most jött elő az a helyzet, hogy a másik fele meg miért álljon a szekrényben, mikor ilyen rettenetesen sz@rkaláb helyzet állt elő?
Nos, előzetesben ennyi, ezt mára, jelen időre datálom, a hónap egyéb történéseit pedig, megígérem, visszamenőleg részletesebben megírom -- s afelől is kezeskedek, hogy azok nem egetverőek, nem utazás, nem üdülés, nem kaland, nem színes kulturális program, nem óriási családi események, csak szerény létembeli egyszerű történések, sorsszerű aktualitások, időnként saját egyéni lelki tragédiák vagy kis örömök sorozata --, és júliusra visszadatálom mindet a megfelelő időpontra.
Köszönöm azoknak, akik hiányolták a blogírást és ezt szóvá tették, hátha felébredek a kómából, letargiából.

2012. július 25., szerda

A meglepetés neve: Philips

Ritkábban szórakozott már korábban is a dvd-játszóm, hol lejátszott valamit, legközelebb meg már nem, vagy fordítva. Vagy: ha kilöketem vele a dvd-tartót, hozzányúlok kivenni vagy betenni dvd-t, akkor fogja magát és majdnem a kezemmel együtt becsukja, mielőtt még elhelyeztem volna a lemezt... Ezeket hónapok óta csinálja.
Hatéves lenne pont augusztusban, igazán nem volt mondható, hogy agyonhasználtam. Tévét sem nézek időtlen idők óta, nagy ritkaságszámba megy legalábbis, ha igen; de ha valami miatt ráértem, akkor a dvd miatt kapcsolok be tévét leginkább. A lejátszó ez idő alatt már javíttatva is volt, pont, mikor a válltörésem miatt többször rászorultam volna, hogy szórakoztasson.
Egy éve vagyok munka nélkül, ennek első félévében nyilván semmivel nem használtam többet, mint mikor dolgoztam, tekintettel nagynéném ápolására; ám ez évben gyakran használtam. Ugyanis az évek alatt jelentősen megemelkedett a restanciám megnézetlen dvd-k szempontjából, mivel barátom rendszeresen ellát engem töméntelen néznivalóval. Lehet, ennyi volt neki a szavatossága, mármint a lejátszónak...
Eredetileg arra gondoltam, hogy az ominózus lemezek a hibásak. Ám amiket nem tudtam megnézni már itt a vége felé -- pl. az Időalagút, Columbo teljes sorozatokból --, azokat a számítógép hibátlanul lejátszotta.Csak hát a számítógép monitorja előtt elég kényelmetlen ücsörögni filmnézés közben. Az ember azért jönne el a monitortól, hogy ne ott legyen...
Arra gondoltam, elvitetem Danival megint szervizbe, de Daninak is az volt a véleménye, hogy elképzelhető, hogy már tök felesleges lenne a javíttatás vagy már alkatrész sincsen, ezeket a cuccokat már nem évtizedekre gyártják, mint régen, hogy akár 25 évig is működött anyámék fekete-fehér Favorit tévéje... Ugyanezeket mondta István is. Ugyanakkor én is látom, hogy baromi olcsón kaphatók időnként akár akciósan is lejátszók.
Istvánom nem is ő lenne, ha annyiban hagyta volna, mondta, meg ne vegyük, mondjuk, a Penny Marketben a 4990-ért árult dvd-játszót (én nem vettem volna semmit, mert miből, ám lehet, hogy ennyit összedobtak volna a gyerekek névnapomra, és akkor igen), mert az én helyzetemben az is számít, kilököm-e a pénzt vagy sem. Azzal egyáltalán nem biztos, hogy sokra megyek, ha nem biztos, hogy ugyanazok a csatlakozók jók lennének-e hozzá, valamint az sem, hogy mit tud. Pl. csak gyári cuccot lejátszani stb.
Így ő megszokott hozzáértő és alapos módján kiválasztott nekem netes választási, vásárlási és intézési módszerrel olyat, ami minden szempontból megfelelő és árban sem rossz. Ráadásul a Pikk-Pakk csomagküldő szolgáltatás ára is benne van, ami postaköltséggel való helyettesítés esetén sokkal többre jönne ki.
Mikor ezt megtudtam tőle, mi a szándéka, innen számítva már a 3. napon jött egy sms: 3 munkanapon belül fáradjak a -- több debreceni közül a -- legközelebbi Pikk-Pakk ponthoz, és vegyem át a csomagomat.
A szolgáltatás ismerős volt, mivel ugyanígy, István segítségével rendeltem tavaly anyák napjára anyámnak -- úgy, hogy István választotta ki szintén neten a legmegfelelőbbet - egy "idősek számára való" mobilt. Csak akkor én fizettem, és munkaidő végeztével az állomási pontra kellett érte mennem. 
A jelenlegi ominózus Pikk-Pakk pont itt van, gyalog tőlünk 10 perc kényelmes sétányira, ez egy benzinkút shopja. Némi kölcsönös bénázás után -- valami kódszámot keresett az ifjú ember, ami az sms-ből hiányzott, ellenben az egyéb 10 adat meg stimmelt -- megkaptam a csomagot, melyért semmit nem fizettem. Előre készültem valami naaagy dobozra, amit átfogni alig bírok, és jóval nehezebbre is számítottam. Ehelyett kaptam egy kis pici, guszta, könnyű csomagot. Kibontva előkerült egy még kisebb, aranyos kis szerkentyű, mely Philips 3850/58 névre hallgat, s még természetesen aznap délután Szilvivel könnyedén átszereltünk a régi lejátszó helyére.
Azóta újra tobzódhatok esténként a sorozatokban, filmekben...
A régit, ami külsőre tök újnak néz ki, úgy meg volt kímélve; Szilvinek adtam, mert nekik nem volt, bár régóta szeretne, ha futná. Mondtam, ha gondolja, próbálja megjavíttatni majd, hátha sikerül és tudja még pár évig használni, s ha ez végképp nem jön össze, mert nem lehet vagy túl drága lenne a javítás, akkor meg szegény megszolgált Gabát majd kilomtalanítjuk...:(

Igazi névnapi ajándék és nagy meglepetés volt! Ezúton is újra és újra hálásan köszönöm!:)

2012. július 24., kedd

Macskaoltás és egyebek


Már 1-jén sms-t írt a rendelő, figyelmeztetvén, hogy a macskák oltása lejárt... nem mintha én nem tudtam volna ezt, csak elég nehéz volt az anyagi megoldására gondolni ennek a szituációnak.
Tény, hogy két hónapja segített valaki, és azt a segítséget a macskák oltására szántam, ezúton is nagyon köszönöm neki. De mivel az korábban volt, mint ahogy kellett vinni őket, s engem meg semmilyen téren nem vet fel pénz, ami annyi mindenre kellene; úgyhogy bizony az az összeg nyikkanás nélkül elment az akkori macskakaja- és alombevásárlásra, valamint a bérletemre és egy közösköltség-számlámra, tehát mindenképpen jó helyre, mert az arra szánt pénz meg így áttolódhatott egyéb némi számlabefizetésre. Tehát mindenképp életmentő volt, köszönöm az önzetlen jószándékot!
A gondolat, hogy a verseskötetem maradék példányait megpróbálom értékesíteni a FB segítségével, nem volt marhaság, volt jó néhány rendelésem, s nem mintha nem kellett volna az a kis pénz ezer egyéb dologra, de nekem is, mint minden normális gazdinak, fontosak a nekem kiszolgáltatott állatok, természetes felelősséget kell hogy érezzen az ember, aki állatokat vállal be, ráadásul az idő is elérkezett, nincs mese, vinnem kell őket.
Így kedd reggel bejelentkeztem a Hatvan utcai állatorvosi rendelőbe, Szilvivel előre megbeszélve, hogy ez évben Dani helyett ő jön velem kísérőnek, hogy ne kettő, hanem egy úttal lerendezhessük az oltásaikat. Az időpont azért is kedvezett, mert pont az a hét volt, amikor Bencus egy nyári szünetes apás héten érezhette otthon magát, így Szilvi ráért anélkül, hogy még Bencust is vinnünk kellett volna magunkkal.:)) Másrészt, bár meleg volt, de közel nem volt az a kánikulai dögletes hőség, mint az előző hetekben.
Így előbb mi elkészültünk magunkkal és mindennel (oltási könyvek), majd nagy nehezen összerámoltuk a két macskát. Tudni kell, hogy egy hordozónk van, a másikat -- nyilván a pehelysúly Haramiát -- kalitkában visszük, drótokkal megerősítve alul a tálcáját, ki ne zúgjon útközben a macska, mert tartok tőle, akkor látnánk őt életben utoljára, ha mondjuk, pont a Segner téri kereszteződésnél egy ficánkás mozdulatnál kipattanna a alsó tálca alján lévő két csat. Haramia nem olyan , hogy ciccelésre visszafordulna, és ott máshova nem futkoshatna, mint a sok egymást keresztező forgalmas utakra. Jövőre újítani kell ezen a drótozásos rendszeren, mert már elég nehéz a művelet, lévén a drótok szinte spirálisra göndörödtek, ezáltal megrövidültek, s az embernek a hőségtől és cipekedéstől izzadt kezében annyira csúsznak a drótok, hogy alig lehet ki- és becsavarni. Valamint ideje arra is gondolni, hogy a kalitka fogója se egy vékony kalitkadrót legyen, mert bármilyen könnyű is Haramia, de az embernek baromira bevágja a tenyerét! Hiába, a kalitka madárnak készült, annak nyilván tökéletes, tehát nem a gyártók tehetnek a dógokról, hanem Dani:), aki anno 3 éve kitalálta, hogy milyen príma lenne egyszerre túllenni a két macska oltásain, az egyetlen hordozónk ellenére.
Honesty olyan szemfüles, hogy már onnantól kezdve tudta, mi lesz, hogy megálltam a szekrénysornak azon részénél, ahol fent van a tetején a hordozó, mellette a kalitka, és elkezdtem nézegetni... Innentől már enyhén szólva rémülten gyanakodott, és laposkúszásban bujdokolt. Direkt hagytam utána egy jó félórát, teljesen más dolgokat csináltam, hogy hátha "begyógyul" a gyanakvása, de ő éberen, r2π-szemekkel bujdokolt továbbra is, a leglehetetlenebb helyekre.
Haramia, hála a jó Istennek, a legnagyobb nyugalommal húzta a lóbőrt a vasalódeszka tetején, becsavarodva a függönybe, s az ablak felé fordulva. Ő semmit nem észlelt!
A cipelőeszközöket ezután puffon állva levarázsoltam, innentől Honestynek az utolsó csepp reménye is elpárolgott, hogy hátha nem is orvoslátogatásról lehet szó! Kivittem, kitakarítottam őket, bele 1-1 kis törülköző, majd megkezdődött a cicavadászat. Haramiával nem volt gond. Szokása szerint rajta volt ugyan a függöny, bele volt csavarodva, mert a vasalóállvány az ablak alatt áll állandóan kinyitva, mivel birkabőrrel letakarva egyik kedvenc pihenőhelyük. Sok minden miatt jó ez, közel van az ablakhoz, ha éppen kintről frissebb levegő jön be nyáron, télen viszont a radiátor mellett áll. Haramia általában kiskezével elhúzza a mögötte lévő függönyt, és úgy fekszik le a vasalóállványra, hogy a függönyt maga alá göngyölíti, így ő a szobának háttal, ablaknak kifelé van arculatilag. Elvonulni szerető macskáknak kifejezetten előnyös.
Így határozottan meg kellett fogni előbb függönyön át, majd másik kézzel a függöny mögül ráfogással kivarázsolni a macskát, ahelyett, hogy függönyletépéssel egybekötve vegyük le onnan. Mivel álmában történt, még fel se fogta az egészet, hipp-hopp, máris a konyhaasztalon álló kalitkatálcán találta magát, Szilvivel rázuttyantottuk a kalitkát, becsavartuk a drótokat. Hát, nem fáztunk!...
Honesty előrángatása viszont nem volt egy gyerekálom. Ráadásul, ugye, buszhoz készültünk, pontosan meg van határozva az indulás, hogy a buszt is elérjük és az időpontra odaérjünk. És a macskákat sem lehet órákkal előtte bezárni, hiszen nyávognak, félnek, Honesty nyálazik stb. Az időzítésnél itt nagyon észnél kell lenni.
Mivel bevonult előcibálás szempontjából a leglehetetlenebb helyre, a jól körülzárt íróasztal alatti modem és kábelcsomók mögé a falhoz, lila gőzöm nem volt, hogy fogjuk előhúzni. Az eddigi években ez időnként Dani feladata volt, de Szilvinek közel sincs se annyi rutinja, se annyi lélekjelenléte, mint akár nekem, valamint fél a hirtelen ijedelemből ejtett karmolásoktól is. Nem volt mit tenni, elmozgattam néhány bútort, és megtámadtam Honestyt. Nemcsak a tyúkbeleken, de a modemen és az íróasztal alsó keresztdeszkáján, a lábtartón is át kellett emelni-húzni! Mikor megvolt, futott volna, de bármi áron is elkaptam, két kézzel vaskos bundás vállába markolva. Előre oda volt készítve nyitott ajtóval felfelé a hordozó, hogy ne sok ideje legyen a menekülésre s ezáltal bekövetkező karmolásokra, a lényeg, hogy gyorsan, határozottan, macskát fejjel lefelé a hordozóba kellett huppantani, utána ajtó becsuk, hordozó lábra állítása, és győzedelmes, vérverítékes huhhanások, ám diadalittas, boldog mosoly.:)
Csaknem kifutottunk az összeszedésükkel, és mire kivonszolódtunk a buszmegállóhoz, már ott is volt a busz! Tényleg hajszálon múlt, s ez nekünk fontos, különben vagy megy az ember gyalog!! két macskával, vagy vár fél órát a következő buszra!
A busztól olyan fél megállónyit mentünk még gyalog, ez elég izzasztó volt, de gondoltuk, úgyis negyedórával korábbra érünk a rendelőbe, és ott majd kellemes, klímás váróban kifújjuk magunkat és elmúlik a gőz a fejünkből, valamint megszáradunk.
De nem, mert mit ad isten, épp nem volt senki, az orvosi team a váróban beszélgetett, s már mehettünk is befelé!
Előbb Honestyre került sor, mert ő az egyszerűbb eset. Az úton ugyan nyáladzik szegény az ijedségtől, valamint néha alt hangú nyávogásokat is elereszt, de az orvosnál vele soha nincs probléma. Vagyis csak a kivételnél, mert nyilvánvaló, hogy ilyenkor mindig fenékkel a hordozónyílás felé van, és kiöntéssel próbáljuk kiimádkozni, de mivel kapaszkodik, ez nem elég. Én mellette belenyúlok két karral, és lefeszegetem a kezeit a hordozóról. Ezután már szépen belelapul a vizsgálóasztalba, és gyakorlatilag azt csinálnak vele, amit akarnak.
Honestynél minden rendben van, karmát levágták, hátsó lábainál megdicsértek, hogy ott nincs is mit levágni. Megvolt a Purevax oltás, kaptam (vetettek velem) házilag beadandó féreghajtót (ezt félévenként tanácsos adni mindenképpen, bár hálistennek soha nem találkoztam még az alomban delikvenssel...).
Amúgy Honyt mindenki imádta, milyen gyönyörű és jó cica. Bő 6,5 kg, tehát nem hízott és nem is fogyott, megdicsérték, hogy pont remek kondiban van, szeme, szája, füle príma. Mikor vele végeztünk, a felkínált hordozóba érdekes módon boldogan és önként sétált be.:))

Haramiánál rázósabb az ügy, mert ő az asztalra kerülve morgott és fújt folyamatosan, és annál inkább, minél gyávábban, kezüket elkapkodva próbáltak felé nyúlni. Pedig rajtunk kívül 3-an álltak a macska körül az asztalnál, a rendelőből. Ezt már 9 év alatt többször megfigyeltem, hogy ha pl. csak egy darab orvos van is, de az konkrét és határozott, felé nyúl, megfogja a tarkóján és kissé megemeli, akkor nyikkanás nélkül megvan nála is bármi. De most is, mint anno egyszer a Vezérnél, hiába voltak 3-an, mindenki kapkodott meg "nem mert", meg aggódott... a macska meg ilyenkor az életéért küzd, félelemből! És ha látja, hogy óvakodnak, felé nyúlkálnak, majd elkapják a kezüket, akkor érzi, hogy küzdhet tovább nyugodtan. De sosem felejtem el, hogy ahova azelőtt hordtam, a Kossuth utcára, egyetlen darab hölgyorvos volt, jártam ott úgy, hogy segítő sehol, vagy úgy, hogy volt ugyan, de az végezte a számítógépes adminisztrációt, tehát mintha ott se lett volna; szóval ez a doktornő pl. úgy, hogy közben velem beszélgetett higgadtan, miközben a macskát nem úgy tekintette, mint egy vérengző vadállatot, hanem természetesen, de határozottan megfogta nyakánál a bőrt, kissé megemelte, és már bent is volt az oltás. Féreghajtó ugyanígy, ott én állítottam hátsó két lábra a deget, doktornő fél kézzel kinyitotta a száját, másikkal belőtte a féreghajtót, kész. És Haramia meg se nyikkant! No, ezért nem értem én, hogy ezeknél a nagy, orvosi komplexumoknál miért van, hogy szinte lehetetlen Haramia vizsgálata és oltása!
Itt most a végén törölközőt raktak a fejére, én fogtam a vállánál a hóna alatt, és úgy kapta meg végre az oltást. Még mindig jobb, mint hogy a Vezérnél lerohant az asztalról az ott levő, vagy 5 ember ellenére, és terelőketreccel fogták be, utána pedig kábítóinjekciót lőttek bele a ketrecen keresztül, hogy beadhassák neki az oltást! Ezt nem hiszem el, hogy csak így lehet...
A fizikális vizsgálat is távolabbról történt, nem testközelből. Mivel előre mondtam, hogy Haramiánál, sajnos, jó ideje elég büdi szájszagot észlelünk, hát muszáj volt lecsekkolni ezt is valahogy. Haramia fújásainál próbált a doki betekintést nyerni, így megállapította, hogy totál fogkövesek a fogai, ami ínygyulladással is jár, ezért "illatos" a macska. Ezt altatásban végzett UH-os fogkőtisztítással javasolják megoldani, de mivel 9 éves, kell egy vérkép is -- aminek eredményére majd várni kell nyilván --, hogy leszűrjék, milyen altatószer lenne az ideális neki, merthogy már nem mindegy ebben a korban. Ez a része a dolognak így nagyjából 30 ezer alapból, plusz majd az altatószer és az orvosi díj... ki tudja, akár 40 is lehet...
De mivel ma kevés híjával az egész havi "jövedelmemet" (21600-at) rájuk költöttem, ezt most nem tudom bevállalni. A nincsből, a Semmiből nem tudok Valamit csinálni! Majd eladok ezt-azt, mert most megint fontosabb, hogy a több heti macskakajavétel is feltétlen soron következik... sőt, a számlák is jönnek újra és újra.
Úgyhogy mondtam, hogy ez sajnos, nem most lesz...:((, de igyekszem. Örültem, hogy most az oltáson túl tudtunk lenni, hála az eredetileg is erre szánt segítségnek, valamint a könyveim megrendelőinek.

Itthon megkapták kedvenc kajáikban a lazacízű féreghajtó pasztát is, fecskendőből, testsúly-kg-onként. Honesty lazacos Félixet kapott "lényegnek", pont azért, hogy ne üssön el nagyon a paszta ízétől a kaja, Haramia pedig levagdosott csirkeszárnytő-pörköltet. Nem mondhatnám, hogy ugyanolyan hamar eltűnt a kajájuk, mintha nem lett volna benne a paszta, de estére nagyjából eltűnt...

Másnap a Fressnapfot is meg kellett látogatnom, mert a macskakaja is fogytán volt. Ilyenkor 3 heti kaját bírok egyszerre hazacipelni, ami Félix zselés tasakos, az a legolcsóbb és szerintem legváltozatosabb, legfinomabb prémiumkaja (annak idején kipróbáltam drágább jókat is, de csak a Félix, ami legjobban bejön nekik). Mire megvettem a 2 kg-os Premiere High 5 szintén legolcsóbb prémiumtápot, amit keverni szoktam más prémiumtáppal, valamint a teknősnek is megvettem egy doboz szárított marhaszívet, anyagilag tényszerűleg teljesen leszedálódtam... És majd kezdjük újra.


2012. július 22., vasárnap

Névnap 2012

Nem számoltam össze, ténylegesen hányan köszöntöttek, hányféle fórumon és miképpen. Mindegyik más módon volt kedves, egyszerű, mosolyra késztető, örvendetes, emlékezetes vagy éppen váratlan, megtisztelő; egy dologban egyeztek: az idő alatt rám gondoltak, míg megtették a köszöntést.
A képes részéből egy kis ízelítő:



Ezúton is köszönöm mindenkinek, természetesen a kép nélkül köszöntőknek is.:)

2012. július 20., péntek

Katám

2007 januárjának végén nyitottam a Gyöngyszemek, kavicsok, aranygondolatok című verses topikomat az indexen. Katámat itt ismertem meg Tipla nicknéven, valamivel a kezdet után.
Sokáig csak annyit tudtam róla, hogy nagyon szereti az irodalmat, verseket, filozofikus gondolatokat, a rádiót; később már sokkal többet, mert a topikban is elhangzottak azért a közölt versek, prózák, aranygondolatok előtt személyesebb infók is, ezért tudnom illett hamarosan, milyen érzékeny, segítőkész, rengeteg szeretetet adni tudó, és szeretetre vágyó, nagyon egyedi, gondolkodó emberke. Olyan, aki már csak amiatt is tiszteletre méltó, hogy vette a bátorságot és felhívta Szepes Máriát anno, és nagyon jókat beszélgettek. Aki Seneca leveleit rakta fel sorra a topikomra és sok más értékes dolgot.
Aki segített egy csomót UPC-s ügyekben, hiszen ott dolgozott nagyon sokáig, és az én elbocsátásom előtt egy évvel bocsátották el onnan, amit ő is nagyon nehezen emésztett meg és dolgozott fel. Aki szerintem ott azóta is pótolhatatlan, ez meggyőződésem...
Ő volt az utolsó, akinél még indított a MÜK szociális gondozói tanfolyamot, s ő sikeresen el is végezte amellett, hogy idős, beteg szüleit, kertjüket ápolta-ápolja-gondozza rendszeresen, s két nagy fiát is karbantartja... közben elápolta és eltemette férjét is...
Neki is célja, hogy szakmájában elhelyezkedjen, de nem tudja idős szüleit magára hagyni, mint ahogy sokáig férjét sem tudta volna munka mellett ellátni. Egy ideig ugyanazt a néminemű ellátásfélét kapta, mint én, majd pedig özvegyi nyugdíjat, de ez, bár nyilván magasabb, mint a néminemű ellátásféle, de nyilván nem fedezi sokáig az ember létszükségleteit, neki is dolgoznia kell és akar is.
Minden ember egyedi természetesen, de Katám a lehető legpozitívabb kisugárzású egyén, olyan, akinek -- mint az írások szerint -- az okoz örömet, ha mindenki problémáját megoldja, segít, ahol tud, erején felül is, és cserébe csak nyugalmat, értelmes életet és békét, munkát kíván, s némi megértést, szeretetet.

Mikor a könyvem megjelenése után pontban két évvel, július 2-án elkezdtem feltenni és hirdetni a könyvemet (hát, nem kapkodtam nagyon el...), az végül is egyfajta szükség volt. Mert egyébként összesen 75 példányt készíttettünk, abból 6 ment a Széchenyi Könyvtárba köteles példányként, nekem kihoztak 69-et. Én ezt, bevallom őszintén, arra szántam, hogy életem végéig, aki közel áll hozzám és érdemesnek tartok, megajándékozok vele. Család, rokonság, barátok, közös társaság.
Valóban el is ment így a könyvek fele. És így is maradt volna, ha közben nem adatik ez a szűkös szituáció.
Most, hogy ilyen sz@r a helyzetem, sorra vettem, miből csinálhatnék némi pénzt, hát gondoltam, ez is megér egy próbát. Úgyhogy ez itt a reklám helye:


Nagyjából felírtam, hogy ez 400 vers 236 A5 oldalon, a miskolci Z-Press Kiadó gondozásában, azzal együtt, hogy saját szedés-szerkesztés-tördelés-tipográfia-korrektúra, borítóterv és -rajz, érdeklődni nálam.
És akkor gratuláltak nagyon sokan, köztük csomó olyan, akiknek álmukban sem jutott volna eszükbe, hogy én írok... jelentkeztek néhányan a megvételére is, többen több példányt is vettek.

Bár Katának már a megjelenés után küldtem egy ajándékpéldányt, most ő is kért kettőt ajándékozásra. Mivel már évek óta beszéljük a találkozást, csak sosem jött össze, így már csak emiatt is, meg amiatt, hogy legalább a nem kevés postaköltséget megspóroljuk -- ha már fentről úgy rendezték, hogy egy városban lakunk, ráadásul egyikünknek sincs kötött munkahelye, bár egyikünk sem unatkozik --, így aztán találkozót beszéltünk meg.
Mivel ő mindenhova biciklivel jár és könnyen ott tud lenni akárhol, így nálunk, a lakótelep közepén beszéltünk meg randit. A postánál találkoztunk, s aztán mély beszélgetésbe merülve átmentünk a kispiacon, onnan a sétány egyik árnyas, üres padjához, ahol telepedtünk.
Szinte észrevétlenül telt el közel 3 óra, és még mindig, még mindig volt beszélnivalónk... Ez idő alatt megismerkedett vagy személyesen, vagy látásból lányommal, unokámmal, fiammal, kisebbik unokahúgommal és kutyájával, Mollyval.:) Valahogy mindenki pont ez alatt a 3 óra alatt fordult elő a sétányon...

A két rendelt könyvön kívül vittem Katámnak, s ezeket már persze ajándékba -- mert nem is tudtam volna nem vinni, hisz pontosan az ilyen embereknek kell ilyesmit ajándékozni! -- már nem is tudom, mennyi (talán 6, 7, 8?) antológiát, melyben szerepelnek verseim. Úgyhogy miközben folyamatosan beszélgettünk, ezeket lassan dedikálgattam is, időnként Kata hüledezését hallgattam, hogy de hát miért, meg hogyan, meg jaj, meg nem lett volna szabad és stb. Dehogynem, ezt az egyet én jobban tudom, és nekem ez így esett jól. Ő igazán az, aki értékeli az ilyesmit, és meg is érdemli. Mert figyel rám, segít, ha tud; együttérez.
Megbeszéltük, hogy tulajdonképpen szándékában áll még kettőt venni a könyvekből, mert még van két illető, akit szeretne meglepni, de hát egyszerre neki sem lett volna egyszerű. Felajánlottam pedig neki, hogy felugrok a 2 könyvért, odaadom, és tudom biztosan, hogy bármikor is, de rendezni fogja. De nem.
Mindenesetre remélem, a tervünk teljesül, nevezetesen az, hogy szeretnénk együtt kimenni még ezen a nyáron a botanikus kertbe.
Azóta is levelezgetünk, jó hosszú, látványosan nem kötelességszerű leveleket szoktunk mi írogatni... És akkor majd megint dumcsizunk egy csomót....

Mindenesetre nagyon jó érzésekkel ért véget a nap, valahogy megnyugtató volt Kata személyes közelsége.
Nagyon sokszor nyugtalansággal, kétségekkel a szívemben alszom el, de most vigyorogtam elalvás előtt.:))

Munkaügyi és munkanélküli helyzet

Július 11-én, mikor 3 nap híja volt annak, hogy első évfordulóját "ünnepelhettem" munkanélküliségemnek (tavaly 14-én járt le a munkaviszonyom), mennem kellett a munkaügyi központba, akkorra volt időpontom. Az első, mióta nem a munkaügyitől kapom a járadékot, hanem már az önkormányzattól azt a 22800-at...
Rengeteg ember állt spirálvonalban, kordonok között, hogy jobban elférjünk a jelentkezésnél és ne legyen káosz. Csak az, míg megkaptam egy sorszámot, volt 40 perc.
Most máshova küldtek, nem az eddig megszokott emeletre, ügyintézőhöz. A dögmelegben már előbb rosszul voltam, de ráadásul gondolkodás nélkül nekivágtam a harmadik emeletnek... még félóra várakozás után is úgy éreztem, nem csökken sem a tachycardia, sem a légszomj. Ekkor már gyanakodhattam volna, de én naiv, nem tettem. Bejutva ugyanis pár percen belül kiderült, hogy amit eddig mondtak, az mától nem úgy van. Eddig az volt, hogy 55-ön felül már nem küldik ki az embert közmunkára az utcára. Mint kiderült, de bizony, igen. Eddig úgy volt, de bocs, most már nem! Na, ezt a bizonytalanságot, korlátlanságot rühellem, mint a szart. Hogy nincs etalon, nincs mérték, mindenki azt csinál a kiszolgáltatott emberekkel, amit akar. Mindenki ki lesz közvetítve! Nem értettem kristálytisztán, mi a fene is van, hova és mikor, merre kell elindulni, azt meg pláne, hogy miért kell bejönnöm egy újabb hét múlva. Ami ugyan jelentett 1 hét haladékot a halálos ítéletemig. Bekaptam egy Nitromint nyelv alá.
Megkaptam a pecsétet, közölték, hogy ki leszek közvetítve, és 19-én jöjjek be újra a munkaügyi központba. Lényege, hogy állítólag mindenkit ki kell, hogy közvetítsenek a DEHUSZ-hoz, a Galamb utcára, és méltóképpen el kell ájulni attól, hogy ez a cég hányezer embernek biztosít újra munkát, mintegy 47000 Ft-ért. Hogy bruttó vagy nettó, most őszintén: fontos? Lényeg, hogy a DEHUSZ alkalmaz, megteremti a lehetőséget közmunkára. Közben persze ne felejtsük el, hogy nem kapják a parasztok a 22800-at, tehát ha így vesszük, havi 24200-ért naponta felkapják a kis világítózöld mellényüket, és aló, ki az utcára a nagyobbrészt nagyszájú, hatalmas önbizalmú, vegyes, vagy túlnyomórészt kisebbségiek közé. És teljesítsek közel 56 évesen, nagyfokú csontritkulással, reumával, lumbágóval, úgy, mint a 25 éves srác; hogy a jobb karom nem tudom derékszögben felemelni, valamint angina pectorissal, aritmiával és tachycardiával, amikor még a csapból is az jön, hogy ebben a melegben a szívesek NE menjenek ki az utcára!
Amikor a kardiológián huszonéve és pl. tavaly is, mikor 24 óráig hordanom kellett az EKG-holtert, megmondták, hogy a nyári hőség, terhelés-cipekedés és lépcsőzés vagy bármilyen fizikai álló-jövő-menő-hajlongó meló nálam egyenként is jelentős kardiológiai rizikófaktor. Halmozottan meg pláne tilos belemerülnöm ezekbe a dolgokba, mert az angina pectorisból seperc alatt infarktus lesz.

Azt mondtam magamban, hogy inkább felakasztom magam!
Most is ezt mondom.
Az a helyzet, hogy még itthon is kínok kínjával, túlélés szintjén viselem ezt a rohadt dögmeleget, gyerekkorom óta kimondottan... hogy is mondjam finoman, tehát "nem kedvelem" a nyarat, mindig már márciusban előre rosszul voltam tőle, hogy jön a nyár... és azon kevesek közé tartozom, akik ezt mondják februárban is! Sokszor rosszul vagyok, úgy érzem, aránytalanul sokat dolgozik a szívem még nyugalmi állapotban is, amihez nincs elég levegőm. Belső hőségérzet, kihagyó szívritmus, amit pár perc múlva az bepótol... tompa és mély fájdalomérzet a mellkasban, kisugárzás a gyomor és a vállak felé, bal kar zsibbadása. Iszonyú gyengeség. Ilyenkor soron kívül kell gyógyszereket bevennem meg hasonlók... és még a boltba se mennék le, ha nem muszáj. De nem baj, menjek 50 fokban gazolni meg szemetet szedni! Rosszabb esetben stadiont felújítani és villamossínekkel szarakodni, pihenésként korlátokat festeni az utak mentén.
Mindezt elmondtam én az ifjú hölgynek is, persze dióhéjban. Aki azt mondta, hogy ettől még ki kell közvetítenie. Hát! Persze, hisz nincs pénz még a nyugdíjasokat sem eltartani, akkor segítsük hozzá ezt a korosztályt, akinek még pénz nélkül kell elélnie 8-10 évig, hisz nem kell sehová!, hogy addig elpusztuljon. Húsz-száznegyen-ezerötszáz-tizennyolcezer ember meghal az öregségi előtt, annyival kevesebb nyugdíjat kell osztani!

Még van egy reményem, hogy a DEHUSZ-nál is csak van foglalkoztatási felülvizsgáló orvos, mint régen az üzemorvos volt. És ha oda elviszem a vaskos kis orvosi dossziémat, talán hátha nem közvetít ki az utcára. Vagyis most lenne reális az a "NEM ALKALMAS" pecsét, amitől mindig féltem, míg szerkesztő-tördelő voltam, ülőmunkában. Ott az éves kontrolloknál mindig agyonrettegtem magam, mert nem mindig ment olyan simán az az "ALKALMAS" pecsét! Az EKG-mat időnként fejcsóválva nézegető orvossal igencsak vitába kellett szállni, ügyesen, hárítva, megnyugtatni, milyen prímán vagyok, és igen, nemsoká meglesz az a szívkatéter meg minden... (Frászt, nálunk ilyesmit csak szabadságot kivéve lehetett megoldani, de legalább nyertem egy évet.)
Ha mégis alkalmas leszek, akkor pedig saját érdekemben NEM megyek. Inkább megdöglök. Ez a 22 ezer Ft is még meghalni is kevés. És azért menjen az ember közmunkára, hogy 47-et kapjon, mínusz 22800? Hát kapják be! Nekem a 47 is ugyanolyan lehetetlenül kevés pénz, mikor csak a számláim 60-70 közt vannak! És hol vannak a gyógyszereim, némi kaja és a jószágaim etetése? Szándékosan nem beszélek üdülésről, kulturális szórakozásokról, ruházkodásról, mióta az alapvető napról napra élés is nehézséget okoz.
Lényeg, hogy mikor az embert kiszolgált vén kutyaként kidobják az utcára, utána meg éhbérért kicseszik közmunkára, itt nem csak arról van szó, hogy büdös a munka, és együtt lapátolok általánost sem végzett, nagyszájú, önbizalommal telt akárkikkel, akár kisebbség, akár többség. De legalább, ha már a segélyt elvonják közben, legalább fizetnék meg rendesen, motiválják tisztességesen azokat az embereket, akik ezt végzik akár tűző napon 54 fokban is, hét- és hónapszámra.

Mint megtudtam, vannak esetek, amikor a 47 sem jár. Mert teljesítményrendszer van! És aki ilyen szar állapotú és vín, mint én, az esetleg nem tud lépést tartani az ifjúsággal, s akkor egyrészt fújozzák, lenézik, cikizik, gúnyolják, másrészt nem jár neki a 47, csak mondjuk, 40 vagy 42. Naná, még meggazdagodna a paraszt!
Viszont a 22800 Ft úgy jár, ha szorosan együttműködök a munkaügyi központtal, aki annyiszor rendelhet ki akármennyi időre közmunkára, ahányszor csak akar! Ha nem rendel ki, akkor is igazolni kell majd az önkormányzat felé 30 nap munkaviszonyt évente!
A 11-i munkaügyi központos jelenéskor elhangzott az is, hogy önkéntes munkával is ki lehet váltani az önkormányzat felé a 30 nap munkaviszonyt, hogy kaphassa az ember a segélyt. Én akkor kértem ezt! Kértem egy bármilyen helyet, ami benti munka, netán ülő, és nem kell érte pénz, ingyen dolgozom! Nem azért, mintha nem lenne rá életbevágó szükség, hanem azért, mert ezt a megoldást láttam egyedül kivitelezhetőnek. Végső kétségbeesésemben úgy gondoltam, egy olyan hely príma lenne, ahol 30 napot INGYEN!!!!! dolgozhatnék, ha már a szakmai tudásom, becsületes, lelkiismeretes munkám sehova nem kell pénzért. Reménykedtem, hogy ingyen csak alkalmaz tán valaki?!?!
No, innentől kezdve látástól vakulásig ilyen helyeket kerestem. Leveleztem, telefonáltam, felraktam a FB-ra, hogy valaki segítsen önkéntes munkát keríteni, olyat, ahol igazolást adnak erről a munkaügyi központ felé. Hogy lássák az együttműködést! Még Dani fiam is segített, mert ő régebben alapítványi cégnél dolgozott, tényleg csak tiszteletdíj jellegű fizetésért, s úgy tűnt, ez sikerülni is fog. A jóindulat végül is megvolt! De aztán sajnos, nagyon sajnálták, és nem is rajtuk múlt, de közölték, hogy volt már ilyen ügyük, hogy valami ott dolgozó ember rokonának kellett ilyet önkéntes munkát biztosítani, DE azt az igazolást, amit ők adtak, a MÜK vagy az önkormányzat (?) -- fogalmam sincs -- nem fogadta el!

Csomó e-mailt elküldtem önkénteseket kereső helyekre. Válaszokat is kaptam: szívesen fogadnak minden önkéntest, DE nem tudják lepapírozni. Igazolást nem tudnak adni. Egyik helyen azt a magyarázatot adták, hogy az igazolás a munkaviszonyról könyvelői munka, s ők nem tudnak könyvelőt alkalmazni.
Más helyeken az derült ki, hogy kimondottan speciális igazolást fogad el az év végén a 30 nap munkaviszony bizonyítására a Hivatal. Mindegy, ekkor még reménykedtem, hogy ha a MÜK-ba való újra berendelésem napján, 19-én felmutathatok egy akármilyen szerződést, hogy önkéntes munkát kezdek, akkor ezzel az utcai közmunkát ki lehet váltani! Inkább dolgozom bárhol ingyen, ahol ülőmunkában lehet nagyrészt, mint kimenni ebben a rohadt hőségben, esetleg olyanok közé, akik szekálnak és utálnak. Mert mindig utálják, aki bármiben is más, mint a többi. És nem azért, arról szó nincs, hogy mert ÉN nézem le őket, hanem tudom, milyenek: épp az, hogy ŐK néznek le engem. Mert amolyan vagyok, mert 56 éves szív- és mozgásszervi betegen nem bírok úgy teljesíteni, mint ők! Saját anyám kardjába dőlt, mikor mindezt elmeséltem, és közölte velem, hogy "ez neked, jányom, nem fog menni. Az első órában mentő visz el". Nem vétóztam meg.
Nem jött össze az önkéntes meló, és ha összejött volna is, hiába, mert... rögtön mesélem tovább.

Tehát mentem 19-én újra a MÜK-ba. Szokásos kígyózás a számosztásnál, én teljes apátiában, rezignáltan sorakozom, mint a haláltáborban. Nem mondom el, miféle gondolatok jártak a fejemben, és nem is csak az ezt megelőző héten... azt tudtam, hogy utálom és nem bírom a nyarat, a fizikai munka, a közérzet az "összeválogatott" vadidegen emberek között, a fizikai teljesítmény elvárása közel 56 évesen, a hátam, ami már felkelés után 1 órával minden beavatkozás és terhelés nélkül is fáj... a térdeim, amik közül az egyik évek óta kattog a porckopástól, a másik pedig úgy fáj, hogy egyenesen húzom néha inkább, minthogy behajlítsam... a lapát, ami önmagában is kifordult a kezemből huszonévesen is (ez mostanra nemigen lett jobb!), az anyámnál való kertásási próbálkozások, amikor kb. 4 cm-re tudtam leásni, és 5 ilyen után már ki akart a szívem ugrani...
Hát mi baj történhet, ha azt mondom, NEM? Az, hogy nem 22800-ból NEM tudok majd kijönni, hanem 0 Ft-ból. Nagyanyám nem túl illendő mondása volt, hogy "nem szar, ha' kaka" (sic).

Érdekes módon most újra a régi ügyintézőhöz, a régi helyre kaptam a sorszámot. Több mint egy órát vártam, míg bekerültem. A hölgy nem értette, miért kellett már megint jönnöm, hisz a múlt hétről itt van a pecsét, és mára megint be vagyok írva... beszéltünk a közmunkáról is, de azt mondta, hogy amiatt nem kellett volna bejönnöm újra, ugyanis azt postán közvetítik ki, és egyenest a DEHUSZ-hoz kell menni! Hát mondom, azért jöttem, mert a másik hölgy azt mondta és be is írta a kiskönyvbe a mai dátumot.
Na, ekkor kérdeztem meg, mert jóindulatúnak és részvevőnek ismertem meg ezt a hölgyet 1 év alatt, hogy mi újság ezzel az önkéntes munkával. Azt mondta, hogy hiába találnék önkéntes munkát, ráadásul olyat, aminek elfogadnák az igazolását, mert ha közmunka van, akkor a közmunka felülbírál mindent! Az önkéntes és egyéb, minimum 30 napos munkaviszony-igazolásnak akkor van jelentősége, ha a segély éve már a vége felé tart, és ennyit igazolni kell ahhoz, hogy kaphassa a szerencsétlen a 22800-at. A rendes 30 napos munkaviszonyt ilyenkor helyettesítheti 30 nap önkéntes munka is. Mikor kértem, hogy hát akkor adjon nekem ilyen címeket, hol lehet 30 napos önkéntes munkát rendes, elfogadandó igazoláshoz kötendően kérni, érdekes módon nem tudott válaszolni, más témára váltott, mindenképp azt hangsúlyozta, hogy a közmunka az első, és ha valaki ezt a 22800-at kapja, bármit ott kell hagynia, és rohanni a közmunkára, ha a későbbiekben meg akarja tartani az év folyamán ezt a pénzt. Ja, és a közmunka sem úgy van, mint Móricka gondolja: 30 nap ugyan a kötelező a segély szempontjából, DE ha tovább tart, ha akár fél évre is tudnak biztosítani közmunkát, akkor köteles vagyok fél évig kimenni közmunkára nap mint nap, havi 47-ért. Ha jól teljesítek. Ha nem; kevesebbért.
Úgyhogy azóta most várom rettegve nap mint nap a behívót közmunkára postán. És akkor annyi esélyt még kapok tán az élettől, hogy ott egy előzetes orvosi vizsgálat alapján nem leszek alkalmas.
Ezt egyébként ennek a hölgynek is elmondtam nagyon nagyvonalakban, és ő is ezt javasolta: vigyem az orvosi dossziémat. Ja, és aztán kértem még tőle olyat, hogy nem tudna-e olyan közmunkát, ami pl. irodai. Mint régen, mikor iskolai végzettségnek megfelelően az érettségizetteket stb. bepakolták egy-egy irattárba, irodába. Nem, nem tud.

Tehát most a rettegés van naponta postásidőben, valamint az aktív munkakeresés.
Már nem önkéntes munkát keresek természetesen, hanem normálisat. Lemondtam a szakmámban való elhelyezkedésről is, az embernek be kell látnia, amikor a meglévő szakmai munkahelyek telítettek és neki nincs már helye. Megvariáltam az önéletrajzomat is ez alapján. Tehát, hogy elfogadok bármilyen betanított ülő, manuális munkát, akár műszakban is. Prímán bírom a monotonitást. De tényleg. Ezt a nyomdába való felvételikor is vizsgálták. Számtalan helyen fent van és bent van a jelentkezésem, önéletrajzom. Zömükben olyan helyeken is, ahol NINCS IS felvétel. Mert sehol nincs felvétel. De azért keresem, telefonálgatok, sokszor azt sem tudom, hova, milyen céghez, csak az érdekel, hogy a munka fajtája milyen, ott a szám és hívom. A segély fele rámegy a telefonálásra lassan. De nem kell aggódni, kiszórnak hamar!
Néhány példa:

Telefon 1.:
-- Halló, jó napot kívánok! -- Bemutatkozás. -- A hirdetésre jelentkeznék.
-- Jó napot kívánok! Ön csökkent munkaképességű?
-- Nem. De...
-- Hát akkor... köszönjük szépen.

Telefon 2.:
-- Halló, jó napot kívánok! -- Bemutatkozás. -- A hirdetésre jelentkeznék.
-- Melyikre?
-- Az irodai kisegítő és eljáróra.
-- Jogosítványa van?
-- Nincs.
-- Hát akkor hogy gondolja? Itt csomagokat kell cipelni, feladni... köszönjük szépen.

Telefon 3.:
-- Halló, jó napot kívánok! -- Bemutatkozás. -- A hirdetésre jelentkeznék.
-- Melyikre?
-- Takarító, kisegítő.
-- Hány éves?
Mondom.
-- Vannak egészségügyi panaszai?
-- Hát tulajdonképpen van ugyan néhány, de...
-- Hát, ide stabil egészségű munkaerő kell, viszlát.

Telefon 4.:
-- Halló, jó napot kívánok! -- Bemutatkozás. -- A hirdetésre jelentkeznék.
-- Melyikre?
-- Telefonkezelő, diszpécser.
-- Perfekt angol nyelvtudás?
-- Nincs. De a hirdetésben ez nem szerepelt!
-- Akkor is kell, köszönjük, viszlát.

És folytathatnám. Kudarc kudarc hátán, pofon pofon után. Nehéz, irgalmatlanul nehéz. Aki nem volt benne, mégpedig nem a mai időkben, azt még csak a szele sem csapja meg.

Most mindenesetre a csökkent munkaképességű valamiért előnyben van. Sokan javasolják folyamatosan, hogy miért nem próbálkozom a leszázalékoltatással. De látom, olvasom, hallom, tapasztalom, hogy nálam súlyosabbakat is visszagórnak munkára! Hiányzik nekem minden napra újabb és újabb megaláztatás?
Hátha egyszer az 55 éven felüliek után sem kell a munkáltatónak költségeket fizetnie, és lesz esélyem!?...

2012. július 19., csütörtök

Temetőben


Ma voltam a temetőben. Sajnos, nem készültem fel előre, mert előtte a városban volt elintézendőm, és nem voltam benne biztos, hogy kijutok. Ha készülök rá, akkor mindenképpen némi kerti szerszámkészlet kellett volna hozzá és kisseprű, de legalább egy kés vagy metszőolló...

Apai nagyanyám sírja a legegyszerűbb, hisz néhány éve zárt borítású, csak egy rombusz alakú rés van középen, ahova befér néhány váza virágoknak. Innen csak kivittem a száraz csomókat, kimostam a pitliket, s a friss vízbe beleraktam a gerberákból és kardvirágból álló csokrétámat.


Apámnál fedetlen a sír, és anyám gyönyörűen és nagy szakértelemmel meg szokta tudni csinálni, de ebben a hőségben nincs ő sem a helyzet magaslatán, így pár hónapja ő sem nagyon tudott kijönni. Így hát sajnos, teljesen ellepte a gaz, és nem is akármilyen, hanem tarack és muhar. Próbáltam én kézzel tépkedni, de kegyetlen volt. Leginkább kaszálni kellett volna. Hihetetlen, hogy ennyi idő alatt mi lett a mindig tip-top sírból kinézet terén.
A nap közben kegyetlenül tűzött a fejemre-hátamra, és így, mindenféle szerszám nélkül egy idő után beláttam, teljesen reménytelen a dolog. Ezért annyit tettem, hogy az elszáradt barna színű, valaha virágmaradvány-kötegeket kiszedtem, a vázákat kimostam, közben fordultam 1-1-gyel a két kezemben a kúthoz meg vissza vagy háromszor, hogy ahol a gazban virágtöveket sejtek, legalább megöntözzem, s a végén friss vízbe tegyem a saját csokromat, mely csak színben tért el a nagyanyámétól.


Itt, az apám sírjánál való hasztalan ügyködés közepette egyszer csak megrebbent a mögöttem álló bokor. Gyanakodva néztem, mi lehet az. Hát, egy cirmos cica volt! Tudom, hogy külön idősek kis csoportjai járnak ki etetni a temetői cicákat. Már többször is láttam közülük szebbnél szebbeket, egyik-másik egészen szelíd. Megállt egy kicsit, rám nézett, no, ilyenkor szoktam sajnálni, ha nincs nálam semmi -- mit most --, amit adhatnék neki... mert mindjárt feltámad bennem az istápolhatnék...

 
Nagynénémnek az urnasírkertben még nincs sírköve. Tekintettel a körülményekre, fogalmam sincs, mikor lesz neki. Jóval kisebb sírterületén valamivel enyhébben, de szintén jó sok gaz nőtt, azokat ki tudtam gyomlálni, mert a nála levő föld az homok. A primulacsomókat és krizantémtöveket szerencsére felismertem, a többit kigyomláltam. Meglocsoltam, majd a fejfához és a sír végéhez állított vázába beleraktam a számára hozott 1-1 szál gerberát.


Ezután még a régi jó baráthoz és kollégához mentem el, aki kb. 50 méterre fekszik a ravatalozótól, és egy szál fehér rózsával emlékeztem rá.


Egyébként nagyon szeretem a temetői sétákat, csak annyira gyatra a térérzékem és tájékozódásom a nullánál is rosszabb, hogy egyszerűen nem találok meg senkit, pedig már rengeteg "halottam" van minden szinten, családon kívül is. Ráadásul még fényes nappal is vigyáznia kell egyedül az embernek, mert sajnos, lecsapnak és kirabolják az egyedül ott serénykedő embereket, én pedig igen félős vagyok.
Múltkor anyukámat is majdnem kirabolták, nem vette észre, hogy az urnasírkert (ami eléggé a temető szélénél van) melletti úton -- nem messze tőle és a sírtól -- elcsörtető 3 bátor, hangos "úriember" közül, miután már jól tovahaladtak mellette, 2 gyorsan visszafelé oson, őfelé... Anyámnak az volt a szerencséje, hogy közös ismerősünk, egy korombeli hölgy, aki időnként segít neki és felajánlotta, hogy elkíséri a temetőbe, az út másik oldalán a kútnál foglalatoskodott, és időben odakiáltott anyámnak. A suhancok akkor vették észre, hogy hopp, anyám nem is egyedül van, és elfutottak. Különben annyi lett volna a táskájának mindenével együtt, talán még le is csaphatják...
Na, ekkor mondta anyám, hogy ha lehet, ne menjek egyedül, de mindenesetre ne pakoljak le semmit a földre, ha nem muszáj, mert akkor nekem is oda tényleg mindenem (összes iratom, bérletem, bankkártyám, némi zsebpénzem, mobil és fényképezőgép -- mert nyilván azt is viszem magammal... ezekből anyámnak "csak" az összes iratai és a némi pénze lett volna oda, mert a többi, amit magamnál felsoroltam, neki nincs. De pont elég! Főleg még ha mondjuk, biztonság kedvéért előbb főbecsapják az embert...).
Így aztán célszerű az általvetős tarisznya ilyenkor. Ha felkészülten megy az ember és szerszámos-kellékes szatyrot-táskát is visz, hát azt nyilván leteszi, de ha azt kapják fel, akkor sem az iratai stb. tűnnek el...


2012. július 18., szerda

Bankszámlás határvonal

Volt egy telefonhívásom attól a banktól, ahol a lakossági számlám van.
Még anno a munkáltatóm engem és minden alkalmazottját kötelezően bevitt ide, tekintet nélkül arra, ha valaki már máshol "bankolt", akkor is meg kellett kötni ide is a szerződést. Még előzőleg, mikor eldöntötte, hogy nem kézbe kapjuk a bért, hanem számlára, ezt közölte, s azt, hogy mindenki nyisson bankszámlát. Direkt rákérdeztünk, hol, de neki (akkor) mindegy volt. Így hát megkötöttük, ki, hol. Négy hónap elteltével már persze nyilván nem volt mindegy, kötelező volt az ő bankjánál megkötni. S aztán a tortúra, hogy ott a másik is, egy fizetés nem olyan sok, hogy két számla kelljen hozzá... de a bankok nyitvatartási ideje a mienké alatt volt, eljönni meg munkaidőben külön cirkusz... áááááááá, tehát ment a két számla folyamatosan egyidőben, míg szabadság alatt le nem tudtuk mondani az előzőleg megkötöttet, addig nyilván fizetni kellett minden számlaköltséget...
Nyilvánvalóan megvolt rá az oka. Egyszerűbb bankon belül utalgatni az alkalmazottak bérét, meg hát ilyen-olyan kedvezmények (na nem nekünk) stb. A banknál a munkáltatónk nagy tiszteletnek örvend, hát hogyne. Ha bármi intéznivalónk, gondunk, akármink adódott, elég volt kimondani a cég nevét, máris akár több ember is serénykedett és segédkezett a megoldásban.
A mostani hívás -- pontban 1 évvel a munkaviszonyom megszűnése után -- arról szólt, hogy a munkáltató mostantól nem fizeti az elbocsátott dolgozók számlaköltségét, ami 650 Ft havonta -- csoda, hogy csak most jutott eszébe... --, ezzel kapcsolatban fáradjak be és írjak alá papírokat.
Másnap megtettem, kissé rettegve, hogy jézusmária, mi van, ha visszamenőleg egész évre kérik az összeget? Nekem nem mindegy valahogy. De nem, hála istennek, a nagyon kedves hölgy közölte, hogy most kapott meg egy 30 főnyi listát, biztos összevárta a munkáltató, s nem akarta egyenként intéztetni a dolgot. Ennyien lettünk elbocsátva egy éven belül?
Közben nagyon kedvesen és részvevő együttérzéssel beszélgetett velem és érdeklődgetett a hölgy, és nagyon sajnált, hogy ilyen kilátástalan helyzetbe kerültem, s mélységesen egyetértett velem, hogy szinte a lehetetlenséggel egyenlő ebben a korban munkát találni. Kérdezte, nincs-e valami ismerős, én meséltem, hogy dehogynem, majdnem mindenütt van valamilyen formában ismerős a szakmámban, de itt meg is áll a dolog. Egyébként is még ott sem sikerült, ahol az igazgató testvére, az én volt osztálytársam személyesen vitt be és szimpátia is megvolt...
Sok sikert kívánt a hölgy, és azt, hogy reméli, előbb-utóbb lesz is mit levenni a számlámról... Ebben a kérdésben különösképpen egyetértve búcsúztunk...

Valahogy ez a mementó, pont egy évvel a munkaviszonyom megszűnése után mintha végleg lezárt volna valamit. Tudat alatt valahogy pislákolt bennem valami, hogy hátha még visszahívnak, mert ráébrednek, hogy szükség van rám, hisz többféle munkafajtára is egyedül voltam. S a büszkeségnek jelen helyzetben nincs helye, ezt csak az tudja, aki volt már így, és a léte forog kockán. Tehát a kivert kutya nyilván visszakullogott volna, ha hívják. De azt is tudtam, hogy senki nem pótolhatatlan, s erről az elmúlt egy év ékesen beszél, mivel a cég és fő profilja fennmaradt.
És egy év alatt eljutott odáig, hogy nehogy már a számlakezelési díjat ő fizesse, így immár ezer százalékra biztos lehetek benne, hogy nem is leszek pótolhatatlan még álmomban sem.

2012. július 15., vasárnap

Állatgondozás

Volt 5 nap, míg én gondoztam unokahúgom állatait.
Semmi gond nem volt az ötlettel, egy lépcsőházban vagyunk, én gyakorlatilag igen sokat vagyok itthon, és rengeteg nyár volt már, amikor öcsémék üdültek akár 2 hetekig is Dunántúlon vagy bárhol, és rám volt bízva munka mellett s után, s a saját állataim mellett 4 akvárium (ebből 2 nagy, 1 meg óriási!), 4 papagáj, 2 gekkó és egy tenyérnyi pók ellátása is.
Az érdekesség abban áll, hogy fogalmam sem volt a szándékról, csak a tevékenységet megelőző este 8 után kapom a telefont, hogy nem tudnék-e állatot etetni vasárnapig, és ez holnaptól aktuális, mert hajnalban elmegy unokahúgom a Balatonra. A családjuk "felnőtt" tagjai (azért tettem idézőjelbe a felnőttet, mert tulajdonképpen a két gyerekük -- két unokahúgom -- is felnőttek, csak hozzánk képest gyerekek, ugye), tehát a szülők meg kint nyaralnak Kadarcson, a príma kis horgásztanyájukon, ami egyébként egy pompás lakóház egy régi kis vityilló helyén, és Debrecenben sokat érne. Teljes lakható felszerelés, nagy és több kis szoba, még klíma is van, ami pedig itthon sincs, a panelben. Amúgy is kint vannak tavasztól őszig és bejárnak autóval dolgozni Debrecenbe, de most szabadságon vannak 2 hétig, és úgy terveztek ott lenni, mintha akár külföldön üdülnének, tehát egyáltalán nem jönnek haza csupán jószágetetés miatt. Másik unokahúgom meg épp költözésben volt egyik albérletből a másikba... na mindegy, logikus, hogy nekem a legkézenfekvőbb, csak nem lett volna gond, ha előbb is tudok róla és számítok rá.
Még aznap este az ötlet után 9-kor tehát unokahúgom feljött értem, és lementünk hozzájuk, ahol megmutatta a jószágok ellátását. Jelenleg két patkányról, 1 valamilyen egérről és 1 akváriumról volt szó. Megmutatta, hova mennyi kevert magot kell tenni, a többiről csak szóban tájékoztatott, hogy pl. a patkányok mindent megesznek, zöldséget, felvágottat, de az egér is eszik pl. zöldségféléket is... Valamint megmutatta, a halaknál a villanyuk felkapcsolásával kezdünk, mert amúgy el van húzva a sötételő, nem látnák a kaját. Aztán beszórok és mennyi tápot. Ha ezzel kezdek, mire a többi állattal végzek, a halak befejezik a táplálkozást, és ki lehet kapcsolni a villanyt.


Amiket nem mondott, azokat is megcsináltam, nevezetesen mindennap minden helyiséget kiszellőztettem, kereszthuzatot csináltam, hiszen akkoriban pont a legembertelenebb volt a nagy hőség, és mivel már előzőleg is alig voltak otthon, minden bezárva, ergo le lehetett fulladni. Virágot is locsoltam, de ezenkívül rendszeresen otthonról vittem a sárgarépát már előkészítve mind patkánynak, mind egérnek, és patkányok számára felvágottat is.


Mikor bemutatta unokahúgom a jószágokat -- én nem értek a patkányokhoz és most láttam ilyen közelről először patkányt! --, már akkor megjegyeztem magamban, mennyire eltérnek elevenségileg: míg a fehér-fekete bundás fel-alá cikázott a hatalmas ketrec oldalán, tetején, létrázott, búvóhelyből ki-be, addig a másik, a csupasz csak lent ténfergett a forgácsban... Mint kiderült, ez közel nem volt véletlen!
Elfelé menet következett a zárak működésének bemutatása. Unokahúgom mondta, hogy mindkét zárnak van bibije, nem volt mindegy, hogy teszem be, és a felsőt pl. csak egyre volt szabad fordítani, különben dikicselni kellett vele. Na, nekem ehhez képest az alsóval volt sokkal inkább bajom, nem és nem sikerült, de hát éjfélig csak nem gyakorolgathattunk a lépcsőházban. Unokahúgom még ki is cserélte a nekem szánt, külön karikás kulcsokat a sajátjára, mondván, hátha a bejáratottabbal jobban megy. Naná, hogy nem ment jobban, nekem tök mindegy lett volna.


Így aztán mindennap megpróbáltam behatolni a lakásukba, de baromi nehéz volt, egyszerűen képtelen voltam érzékelni azt a rohadt zárat, a felsőre meg egyébként is vigyázzak, mert az szerintük se normális... és minden alkalommal legalább egy negyedórányit kínlódtam. Mikor naponta a 15 perces kínlódás vége felé jártam, és egyszer csak megmozdult, normális irányban, és ki is nyílt a zár, soha nem lehetett rekonstruálni, hogy most mitől nyílt ki. Mikor ugyanúgy, ugyanazt csináltam, mint az előző negyedórában... Lassan kezdtem azt hinni, hogy biztos időre működik. Míg le nem telik a 15 perc, csakazértse nyílik. Ciki is volt, mert ez rengeteg idő, és akik közben megfordultak azon a szinten vagy szemetet vittek ki, azoknál erős gyanakodást véltem felfedezni, ahogy ott kínlódok egy zárral, ahol nem is én lakom...


Első önálló napon, mikor nagynehezen bejutottam, még inkább le volt lassulva a csupasz patkány. Ablakokat nyitottam, buzgón dobogattam be a kajákat, a fehér pati roppant elevenen futkározott és habzsolt, a csupaszt lent a forgácsban mintha nem is érdekelte volna a dolog. Kiszellőztettem, hálistennek volt légmozgás, és jópár fokot hűlt az iszonyatos forróság a lakásban. Természetesen kicseréltem naponta a vizet is, pedig unokahúgom előzőleg még a vízre is lazán legyintett, hogy eeeelég lesz az vasárnapig... (egy cumisüvegnyi víz volt nekik, önitató formájában). A gondoskodásom viszont már késő volt az eleve lelassult patkánynak, rögtön a második gondozási napomon úgy találtam rá, hogy elhalálozott...


Nem tudtam, mit tegyek. Eleve nem mertem benyúlni, mert a másik patkány egyrészt kajának nézheti az ujjam (nagyobbik unokahúgomat öcsém elmondása szerint az ügyeletre kellett vinni, mikor virslinek nézte az ujját), másrészt vállig be kellene nyúlnom, hogy a halott csupasz patkányt kivegyem, brrrrr, s akkor a másik felrohanhat a karomon, és meg is lóghat, na, akkor mit csinálok?? Meg amúgy is, mit kell egy halott állattal csinálni? Erre vonatkozólag nem kaptam utasítást. Így mikor mindent elvégeztem, nagynehezen bezártam a zárakat (eljönni valamivel könnyebb, mint behatolni hozzájuk, de azért az sem kismiska), s otthonról telefonáltam öcsémnek, hogy mi legyen; ő persze szokása szerint hót ideg lett. Mondta, mindenképpen vegyem valahogy ki, mert ebben a melegben holnapra olyan dögszag lesz, hogy ihaj. Mikor elmeséltem ellenvetéseimet, pluszban elmondtam, hogy nekem milyen baromi nehéz hozzájuk bejutni, meg elszökhet, megharaphat a másik patkány, meg különben is, mit tegyek a halottal?, akkor öcsém elgondolkodott. Nagyon mérges volt, mert unokahúgom kissé önfejű, és a megkérdezésük nélkül veszi mindig az állatokat, így azon sem hatódott meg, mikor mondtam neki, hogy mi van, ha unokahúgom el akarná temetni?
Na szóval, megállapodtunk abban, hogy én ma még egyszer be nem megyek hozzájuk, majd holnap korán megyek és megoldom valahogy... ha már egyszer rám van bízva.


Szerencsére öcsémet nem hagyta nyugodni ez a dolog, az is bosszantotta, hogy hogy a francba nem tudok én simán bemenni a kulcsokkal stb., ezért csak felhívta és megbeszélte nagyobbik unokahúgommal, hogy az még munka után akkor aznap este a lány hazamegy és lerendezi a halott patkányt. (Papírcsomagolás, nejlonzacskók, és be a fagyasztóba... mi mást tehet az ember?) Hála a jó istennek, öcsém vissza is hívott, hogy tudjak én is, és ne idegekedjek tovább.
Másnap mikor mentem, szerencsére tényleg meg lettem menekítve azzal, hogy nagyobbik unokahúgom lerendezte a dolgot. Ebben a rohadt hőségben tutira dögszagra mentem volna be, és akkor az a sok manipulálás, ami várt volna rám...
Az időmből kitelt, a segítőkészség és állatszeretet jól működik nálam, de a lakásba való bejutás az akciósorozat végére sem ment jobban, úgyhogy nagyon hálás voltam, mikor kisebbik unokahúgom végre hazajött a Balatonról! Feljött hozzám, megszabadultam a kulcsoktól, tőle meg hálából kaptam egy balatoni képeslapot személyesen.:))
Még aznap este kiment anyámhoz, hogy a kertben eltemesse a patit a többi halott állat sírja közelében...