Kövek közt

A munkanélküli lejártával én lelkiismeretesen (manókásan) beírtam az űrlapra az addigi 35 ezer átlag Ft-omat. Amit a nő keményen áthúzott, hogy az csak 8.-áig járt. Most a jövedelmem konkrétan: semmi. Plusz egyedülállóság. Határozat a következendőkről még nem érkezett.
Bennem nem hisztéria formájában gyűlik a kétségbeesés, tépelődés, bánat, kilátástalanság; hanem mélyen bent. Ülepszik, telepszik és terjed a keserűség, feszültség, míg szinte majd' megfojt. Fizikai bizonysága a teljes alkotói válság. Régebben nem múlt el nap vers nélkül... Most meg: mi az, hogy saját vers?
Ez jó a környezetnek, mert azt hiszik, tök nyugalom az életem; ihaj-csuhaj, fel se veszem a tragédiát.
De rossz olyankor, ha az eredendő egészségi állapot jóvoltából meglátszik. Ha egy ilyen ember ilyenkor feldobja a bakancsot, akkor van az, hogy a környezet csak néz: jééé, nem is látszott semmi jele! Jééé, ha tudtuk volna!...
Anyám imádkozik és sír. Dani aggódik és mindenféle lehetetlen ötletekkel jön. Pl. hogy elmegy megint albérletbe és adjuk ki a garzont albérletbe, 30-35-ért ki lehet adni, ezt majd nekem adja, plusz a rezsit is kp-ban kérne, amit ő fizetne be, hogy biztosan be legyen. Két napig győztem meg, hogy ez nem működik. Egyrészt, mert a lakásnak jelenleg nincs tulajdonosa. Minden az elhunyt nevén van, ő át sem írathatja, míg végzés nincs. Továbbá semmire nem jogosult, hisz látja, még az én lakásomhoz sem tudunk fenntartási hozzájárulást kérni, mert ő nem tud oda bejelentkezni, hogy innen kijelentkezhessen. Hogy is adhatná ki - bármilyen ismeretséggel, bármilyen "jó kezekbe" - albérletbe? Harmadrészt: egy perc nyugtom nem lenne, de nem csak nekem, hanem anyámnak sem. Azt a csöpp lakást meg kell védeni, meg kell őrizni. Minket nem vattával bélelt jólétben neveltek fel, ezáltal mi sem kaphattunk kezdő segítséget. Nem kockáztathatunk.
Még éjjel is cseteltünk, hogy felejtse el - még nincs lakása. Örüljön, hogy albérlet helyett ott lakhat és csak rezsit kell fizetnie. És csak úgy mellesleg, az a rengeteg fáradság, amit eddig a költözések során átélt, átéltünk!? Most végre sínen lenne! Hát nem hagyhatom, hogy kezdjük elölről!
Ma beszéltem anyukámmal, ő is teljesen irreálisnak találja az ötletet. A végzést, átíratást egyértelműen ki kell várnia, hogy joga legyen bármihez.
És mi azután sem akarjuk. Keresztanyámnak mindene volt ez a garzon, védte, óvta, szerette, ápolta, aminek minden négyzetmilliméterét saját kezével kereste, s benne a legutolsó szöget is. Még életében annyiszor elmondta, hogy ő úgy gondolja, ha ő elmegy, Daninál jó kezekben lesz ez a lakás.
Hát ne is menjen idegenekére.
Én voltam 4 különböző, teljes lakásnyi albérletben. Tudom, hogy bárki megnyalhatná utánunk főbérlőként a tíz ujját, ezt mind a 4 főbérlőnktől tudtuk két kisgyerek ellenére! Mind a négy megköszönte és hálás volt, hogy mi laktunk ott és hogy mennyire szépen megtartottuk a lakásokat. Könnybe lábadva, ölelésekkel búcsúztunk el egymástól, utolsó fillérekig elszámolva...
De nem ez az általános! Tőlük is, másoktól is tudtuk, tudom, hogy nem mindenki ilyen, iszonyú sok rémtörténetet hallottunk... nem fizetnek, könyörögni, vadászni kell rájuk, nem adják le a főbérlőknek érkező leveleket, elköltöznek bejelentés és fizetés nélkül; és mivel nincs tulajdonérzetük, nem is védik a lakást, mit számít, ha leég, beázik, betörnek vagy bármi. És még sorolhatnám a még rosszabbakat. Lelakják, meglopják, megrongálják. Sajnos, nagyon sok ilyen van - de persze nem szabad általánosítanunk...
Mi ehhez képest: MI forszíroztuk a fizetési napot. MI mentünk helyhez a befizetett csekkekkel havonta, vittük az ő címükre kapott leveleket, a lakásra tartozó üzenőfali vagy postaládabeli információkat szinte azonnal, hívtuk őket rögvest, ha bármi sürgős adódott - annak ellenére, hogy sem vonalas, sem mobiltelefon nem volt még. Sajátunkként tiszteltük és bántunk az albérleteinkkel - otthonainknak tekintettük őket, hálásak voltunk a főbérlőknek, hogy átadták nekünk egy időre a lakásaikat. Fenti rossz tapasztalatokat tőlük is, és az azóta eltelt évtizedeken keresztül annyi mindenkitől hallgattam hüledezve.
Azonkívül akármilyen szar most nekem, örülnünk kell, hogy Dani sorsa elrendeződött (illetve folyamatban van). Nem hogy még kísértsük a sorsot, mintha nem lenne elég bajunk!
Nem olyan nagy luxus egy félmillkás garzon, tudom jól - de nekünk igen! Nekünk nem tettek a seggünk alá egy négyzetméternyi lakást sem, mindenért megdolgoztam duplán. Mint ahogy keresztanyám is az övéért! (Nála az is elmondható, hogy SŐT. Ő egy bőrönddel jött el Füzesgyarmatról...)
Másom sincs, autóm vagy telkem, üdülőm, horgásztanyám stb. sosem volt, de ez, ami van, ezt én szereztem. Ezentúl, éppen ezért ennek a fenntartásáért folyik a harc. Dani meg örüljön, hogy van munkahelye, és fenn tudja tartani az örökségét. Amiért, úgy érzem, én is letettem valamit azzal, hogy szegény tulajdonosát (mindkettőnk keresztanyját) a végsőkig elápoltam, társasága voltam - érte, mellette és vele - végig.
Nehéz Danit meggyőzni. Pláne, hogy tudom, jót akar. Segíteni akar, de ő is nagyon naiv, jóhiszemű. Ő is az a fajta, akit ott vágnak át és annyiszor, ahányszor akarnak. Mert hiába a "kemény rokker csávóság", ha belül tiszta szív és segítőkész lélek az ember - magából indul ki.
A mi fajtánk nem tanul egy átverésből, sem kettőből. Mi örök jóhiszeműek (balekok?)  vagyunk - csak én már tapasztaltabb. Ezért mindenáron próbálom védeni azt a lakást, inkább kimegyek koldulni. Nagynéném féltette, rám bízta, úgy, hogy szeretett keresztfiára hagyta. Értem ne áldozza fel a 26 éves korára megszerzett önálló nyugalmát, mert az a 35 ezer Ft csak a fél rezsimet tenné ki úgyis, a másik feléért ki tudja, miket kellene úgyis elkövetnem, ha továbbra is megszűntem az emberiség számára, mint munkaerő...