2012. április 30., hétfő

Majális címén


A négynapos ünnep alatt, április utolsó napján kaptuk magunkat, és Szilvivel, Bencussal kimentünk a Nagyerdőre. Sokkal jobb volt így, mintha május 1-jén mentünk volna, így is sokan voltak, de szerintem másnap, az igazi majálison biztosan hatványozott tömeg lett volna mindenütt.


Így is ugyanolyan derült, meleg nyári idő volt (nem mondhatok tavaszit, mert annál sokkal melegebb), mint másnap - és az azt követő egész héten -, ráadásul jobban odafértünk bármihez, amit meg akartunk nézni.
Sétáltunk egy jó nagyot a Nagyerdőn, melynek minden mutatós pihenőrészén rengetegen ücsörögtek, napoztak, hevertek, játszottak. Így körbejártuk a Békás-tavat, majd átmentünk a körút másik felére, a Csónakázótó környékére. Itt vadkacsákat etettünk, és egy padon mi is eszegettünk némi magunkkal hozott ezt-azt - kiflit, perecet, sajtos rudat. Szilvi 5 kis flakon teát hozott magával, lényeg, hogy méregdrágán - csak azért, mert muszáj enni vagy inni - ne kelljen vennünk semmit.


Így az állatkerti belépőkön, egy emlékfotón és egy sk. nyomtatott zsiráférmén kívül csak a séta végén 3-ónknak 5 gombócnyi fagyi árába került a napunk.
Bencus volt már állatkertben, pici korától kezdve minden évben eljutott oda, de igazándiból most volt az első olyan alkalom, amikor már tudatosan élvezte is az egészet. Öröm volt nézni, ahogy rácsodálkozik az állatokra, legyen az egerészölyv, vándorsólyom, zebra, láma, zsiráf, víziló és még sorolhatnám.
A majmoknál jó sok időt eltöltöttünk, nemcsak ketrecekben, gibbonházban, de kültéren is nagyon jó kis parkjuk-játszóterük van a szabadban, és mivel séta közben, hogy valami ki ne maradjon, egy-egy helyhez sokszor visszatértünk, így sikerült olyan jószágokat is látnunk, melyeknek mondjuk, félórája még nyoma sem volt.


Így láttuk a méltósággal lustálkodó nagymacskákat is, többedik arrajárásunkkor. Az úszkáló pingvineket eddig még én sem láttam, nekünk is újdonság volt. A pálmaház hüllőitől, pláne a krokitól is tátva maradt Bencus szája, és javasolta, hogy Kleofás mellé vigyük haza az egyik óriásteknőst, nem probléma, hogy egymagának fele sem férne bele Kleó akváriumába.


Míg a bejáratnál a belépőket intéztem, mire kész lettem, Szilviéket már állatkerten belül fotózták. Szuper gépekkel várakoztak ezek a fotósok a bejárathoz közel, és legfőképpen nyilván a gyerekeseket lefotózták, miközben elmondták nekik, hogy a képeket meg lehet tekinteni félóra elteltével a lámák környékén, és semmire nem kötelez, nem kell megvenni... De hát ki olyan kemény, hogy otthagyja a gyereke-unokája egyébként tök szuperül sikerült A5-nyi fotóját? Mely bele van téve egy állatkertet idéző emlékkeretbe, címmel, évszámmal ellátva tényleg örök emlék.


Mikor a lámákhoz értünk, valóban ott voltak az asztalok, rajtuk szétterítve az aznapi fotók. Nyilván megvettem nekik... és láttam, hogy mások sem hagyták ott.

Közben Bencusnak jókedve volt, mindenre felült, ami utunkba akadt, legyen az játszótéri fakélgyó vagy cicás mászóka, de motor, autó, vonat, helikopter is. A helikoptert be is indítottuk neki, nagyon élvezte, az autó pedig magától beindult berregésileg. Fülig érő szájjal rugdosta az egyes helyeken bokáig érő nyárfapihét, melytől néhol szinte télies jelleget öltött a fű... még szerencse, hogy Bencus nem allergiás (egyelőre), az anyja meg szedi a gyógyszereket.


Mondanom sem kell, hogy agyba-főbe fotóztunk mindent, amihez hozzáfértünk. Legyen az bármiféle állat - de ebbe az állatkertlakókon kívüli cserebogár és szürkevarjú is beletartozik -, pitypangok tömege, virágzó fák, parkos részek.
Van egy szép sziklakertszerűség, vízesésfüggönnyel, kanyargó kispatakkal, több szépséges kis hidacskával, tele gyönyörű cserjékkel, fákkal, virágokkal, ahol a nagyobb madárfélék is jól elvannak, valami csodaszépek.

A két zsiráf mindig nagyon hálás fotóalany, imádom őket. Különleges alkatuk, pompázatos színeik-mintáik és kecses arcuk a gyönyörű szemeikkel mindig teljesen lenyűgöz.



Nagy szerencsénk volt, hogy mindkét fényképezőt vittük, mert eredetileg a sok cuccunkhoz (gyerekhez mindig sokkal több cucc kell) képest én eredetileg úgy gondoltam, elég lesz a kis Canon, a benne levő és a pótakksi biztos kibírja... hát még az a szerencse, hogy mégiscsak úgy gondoltuk, hogy vigyük a nagyobb Fujit is, szintén pótakksikkal. Biztos, ami biztos. Mindketten élünk-halunk a fotózásért, ne legyen elrontva a napunk csak azért, mert lusták voltunk cipelni a nagyobb gépet, s közben meg félúttól nincs mivel fotóznunk... Mert egyébként pontosan így jártunk volna! Én a kicsivel, Szilvi a naggyal, de ő nálam később kezdte a fotózást, és nekem már a pótakksi is lemerült a kisgépből, mikor félútnál sem jártunk...
Ekkor Szilvi ideadta a Fujit, mondván, hogy én függök jobban fotózásilag... mely rövid időn belül szintén lemerült és cseréltem az utolsó adag akksira, melytől egyébként féltem, mert úgy rémlett, az az akksicsomag a múltkor a temetőben nem igazán kelt életre, de miután otthon még egyszer feltöltöttem, most érdekes módon működött, és végig ki is tartott! Hálajóisten!
Az állatsimogatónál már megnyugtató volt, hogy úgy tűnik, mégis működőképes az utolsó akksipakli...

 
Mindhárom akksicsere nálam zajlott... Végül is közel 700 darab fotó készült a két géppel, lehet, hogy ezen nem kéne elcsodálkozni. Selejtezés után is 650 maradt elfogadható állapotban. Ami miatt a picasás képtárba kevesebb került, az csak azért van, mert a nagyon hasonlóakból igyekeztem nem mindet feltenni (még így is van sok olyan).
Az érmenyomtatásnál a 4 választható kép közül természetesen a zsiráfot választottam, ezt egy 5 Ft-osból lehetett sk. nyomni, 200 Ft ellenében. Szerencsepénz...

Nem túl sokkal zárás előtt jöttünk el, aztán még séta a körúton a villamosig, ott egy fagyizás alatt ültünk a tóparton és néztük-fotóztuk a vadkacsákat, s beszélgettük, hogy Bencus milyen jól tud viselkedni egy ilyen hosszú napon, ráadásul alvás nélkül... nem volt nyűgös, hisztis, nem kunyerált semmit; láttunk ellenpéldát bőven körülöttünk.

A villamos is élvezetszámba ment Bencusnak, mert még nem utazott idáig, csak buszon.

Hazafelé pedig elmerült a pitypangmezőkön, melyek a lakótelepünkön virítanak hatalmas tömegekben, elcsodálkoztunk rajta, hogy pár napja pont azon méláztunk, hogy tiszta merő sárga virág volt mindenütt, az összes téren a zöld fű... annyi a pongyolapitypang! No, ezek 1-2 napon belül fújkálható gömböcskékké változtak!

Még utolsó élményként láttuk a szépséges trikolór kosztos cicánkat a házunk körül céltudatosan az otthona (2 lépcsőházzal odébb, a lépcsőfeljárat alatt) felé közelíteni, és sikerült le is fotózni. Olyan finoman szép ez a cica kinti létére is, fehér része hófehér, jó kondiban van, látszik, hogy többen istápolják... ennek ellenére ő nem szelíd, nem simizhető. Sajnos, időnként van körülötte szaporulat is, olyankor nyilván a kölköknek is jut az istápolásokból. Csak hát ezek a kiscicák kintiek, és forgalmas lakótelepi úttest mellett élnek közvetlenül, láttunk már belőlük elütve nem egyet.:(


Szép napunk volt, mindannyiunkra ránk fért már, annyira lemondunk az effajta kikapcsolódásról, merthogy csórók vagyunk... de a gyereknek is igénye van rá, s mi sem csak attól voltunk boldogok, hogy láttuk Bencét örülni, hanem minket is felvidított ez az egész.

2012. április 27., péntek

Egy gyors korrektúra

Megint vissza az időben, de nyilván a végkifejletre datálom az eseményt - még december első harmadában, épp keresztanyám ápolása közben jött egy telefon egy volt kolléganőmtől: van egy ismerőse, aki elhivatott vállalkozást nyitott (későbbi elmondása szerint 1 évvel ezelőtt fogalma sem volt róla, hogy ő kiadást vállal), nem nyereségből, hanem valóban elhivatottságból. Mondta az ismerősöm, hogy egy könyvsorozat lenne, melynél szabad nyomdai kapacitású személyeket keresne vállalkozó ismerőse, s ő engem javasolt. Nekem megadta az illető nevét, telefonszámát, valamint azt, hogy majd az illető fog hívni.
Mint mondom, ez december elején történt. Egy darabig vártam, időnként eszembe jutott a dolog, de nem történt semmi, s már el is feledtem. Annyi hasonló volt már...
S akkor egyszer csak rákövetkező április közepe körül keresett is az illető, persze mivel nem volt elmentve az esetleges hívó száma, fogalmam sem volt, ki az. Bemutatkozva lassan felrémlett, hogy ő lenne a múlt decemberi esetleges munkaadó...
Mondta, hogy gyerekei ehhez a 75 éves óvónőhöz jártak, és hálája, valamint az óvónő magas szintű szakmai tudása neki elég volt, hogy eldöntse: sorozatot ad ki az óvónő szakmai tapasztalatairól, horoszkópjegyek szerint. A horoszkópjegyeknek az a jelentősége, hogy 12 jegy alapján az ominózus jegyre eső népi ünnepeket, jeles eseményeket figyelembe véve, óvodapedagógus szemmel átélt és végzett tapasztalatokról, nevelési útmutatásokkal és különböző elfoglaltságokkal, játékokkal, kornak és ünnepeknek megfelelő színdarabokkal, rendezvényekkel tarkított havonkénti leírásokkal teli könyvek jelennének meg. 12 könyv.
Már elkezdték a munkát, egy könyv már meg is jelent, ezt megkaptam ideiglenesen mintának. Viszont kevesen vannak mint stáb, ezért keresnének még szakembert a munkához, s mivel azok, akik benne vannak, mind munka után tudják ezt a munkát végezni s ez nem elég, mert a könyvek értelemszerűen nagyon is határidősek - örömmel vettek egy lényegében teljesen szabad kapacitású személyt; így keresett meg ez az illető engem.
Többszöri egyeztetés során már meg is kaptam egy teljes Bika jegyű könyvet, mely 220 B/5-nyi oldal.
Az óvónő a szöveget valakinek gépbe diktálja, tehát a szöveg adott. Van egy tördelő, aki megpróbálja a szöveget rendezni, csakhogy ez nem könnyű feladat. Történt már egy korrektúraolvasás is, és javítás után másodszori tördelt levonatot kaptam elvileg.
De ők is tudták és én is megláttam: egy ömlesztett anyagról van szó, amiben a tördelő sem nagyon tudott szerkezetileg elválasztani, megkülönböztetni, egységesíteni, és pár napon belül nyomdában kell lennie a könyvnek!
Úgyhogy lényegében volt 2-3 napom, hogy egyrészt elvégezzek egy végső korrektúrát, valamint pofát adjak az egésznek: megpróbáljak valami egységes és követhető szerkezeti elosztást találni a könyvben. 8-10-féle, sehogy nem megkülönböztetett cím összevissza, a bekezdések, behúzások szintén teljesen logikátlanok benne - tehát valamiféle rendszert kellett teremtenem, mert egyébként helyesírásilag és elütésileg már valóban alig volt probléma a könyvvel a másik problémához képest...
Aktív kapcsolattartás a kiadásvezetővel és a tördelővel, mivel elsőre csak az anyag felét kaptam meg, a másik felével még a tördelő kínlódott.
De nem adhattam oda az első részt befejezvén, mivel a második része is szükséges volt az egységesítéshez, ezért cserében viszont nagyon gyorsnak kellett lennem.
Ennyi hónap kihagyás után tényleg erőt, kitartást, figyelmet és nem utolsósorban szemet igénylő munka volt. Úgy telefirkáltam azt a 220 oldalt, hogy kifogyott két toll és egy fehér korrektortus; valamint minden együttérzésem a tördelőé volt... de nem tehettem mást. Tényleg nekem is nagyon össze kellett szednem magam, hogy szakmailag a tőlem telhetően maximális munkát tudjak átadni.
Sikerült is. Hála a nagyon jó istennek, itt már az elején lefixáltuk, hogy mi az én helyzetem, és számlát adni sem tudok... de rendezték. Adtam egy - szerintem nagyon is lojális és méltányosan reális - árlistát, előre.
Örültek a gyorsaságnak és precizitásnak, úgyhogy a végső átadásnál meg is kaptam az összeget, melytől nagyon boldog voltam. Megdolgoztam érte. Legalább nem volt gond, hogy miből veszem meg a bérletet és a hó eleji 2-3 kisebb mértékű csekket befizetni.
Elvileg a következő köteteken meg fogok osztozni az eddigi tördelővel, lesznek kötetek, melyeken minden fázist én fogok végezni... remélem, így lesz.

2012. április 22., vasárnap

Tavaszi fotózás


Van, amikor csak úgy felkerekedek és elhúzok itthonról fotózni. Időnként rám tör ez a fajta éhség, főleg, ha átalakulások zajlanak a természetben.
Igazán szerencsés környezetben lakom, ez a lakótelep, mely maga egy kisvárosnyi embertömegnek ad otthont, parkjaival, árnyas sétányaival minden évszakban folyamatosan bőven ad témát a fotózáshoz - el sem kell messzire távolodni, hogy legyen egy csomó új kincsem (fotóm).


Ezen a vasárnapon is így tettem, és 1-2 óra elteltével, még selejtezés után is 300-nál több természetfotóval lettem gazdagabb.
Nemcsak mentálisan, de fizikailag is jót tesz a természet pillanatainak, változásainak megörökítése.
Mikor nagyon padlón vagyok, akkor néha már ennyitől is jobb lesz...


Hiszen micsoda csodálatos dolog, ahogy szinte szemlátomást pattannak ki a rügyek, milyen fantasztikusak a még üde, ifjú, hibátlan hajtások, levelek, melyeket viharok még nem tépáztak, s még a 40-50 fokos tűző nap sem égette őket agyon... s milyen lenyűgözőek a tavasszal virágzó fák, egyik-másik látványától az ember lélegzete is eláll... s közben esetenként a felhők formái, játékai, színei a szabadság érzetét keltik, s szintén fotózásra ingerli az arra függőséggel reagáló embert...


Természetesen külön élmény utána a fényképek egyesével való feldolgozása, bár szeretek rajta hamar túlesni, de öröm, hogy annyi mindent lehet tenni, hogy igazán a lehető legjobbat hozza ki az ember a képeiből.
És az is fontos és halaszthatatlan természetesen, hogy legalább a Picasára kerüljenek, egyik képtáram egy új mappájába...