Három nap béke...

Tavaly június óta első nagyobb kikapcsolódásom, ami most kivételesen magamról is szólt, a gyászmise utáni vasárnap következett be, amikor is a távollévő kedves igazán türelmes, de egyre "meggyőzni akaróbb" rábeszélésére felutaztam Pestre, s majd csak kedd este jöttem haza.

Minden szokatlan volt. Nem én fogok háztartani, konyházni, főzni, vásárolni, almozni, unokázni; és egyáltalán, nemhogy a lakótelepről úgy fogok kibuszozni, hogy nem orvoshoz, kórházba, ügyintézni, kezelésre, munkaügyi központba, ápolni megyek, hanem relatíve mintha szabadságon lennék. Nyilván nem is én lettem volna, ha mindeközben nem éreztem volna még így is lelkifurdalást. Tényleg jól teszem, hogy megyek? Tényleg nem hagyok cserben senkit, ha elmegyek 3 napra?

Fura volt, hogy itthon az utazásom reggelére hatalmas hó esett. Vasárnap lévén nem is igazán volt a lakótelepen még sehol eltakarítva, mikor indultam; így hihetetlen, de tényleg akkora volt, hogy még a lánctalpas bakancsom fűzőlyukán is érzékelhetően átjutott a hó. Derűs volt az idő, de fújt a szél, emiatt még hidegebb volt a téli vasárnap...

Első meglepetés: időben jött a vonat! Nem vicc: bő 5 éve járok fel Pestre, de ilyen szinte még nem volt, mindig 10-20 perc késéssel jön, még nyáron is - most pedig a HÓ ellenére percpontos!

Második meglepetés: már Hajdúszoboszló után semmi nem látszott a nagy debreceni télből! Ahogy rohant az IC, látszott ugyan az erdőkben itt-ott némi hófoszlány, de az még az előző, két héttel ezelőtti adagból maradhatott - és végig Pestig ugyanennyit láttam a télből. Gondoltam, jól kinézek lánctalpas bakancsban stb., de hát otthon ebben volt a legnagyobb esélyem, hogy nem késem le a buszt - s ezáltal a vonatot is - akkora hóban, mire kigázolok a megállóig.

Szépen és gyorsan teltek az ottlét napjai. Először felhívtuk Pamcsikát, majd összeválogattunk egy kis ajándékcsomagot neki és új cicájának, Pötyinek, hiszen rég terveztük a látogatást, rég voltunk már együtt nála, és Pamcsika mindig örül nekünk.:) Ő az, akinek decemberben meghalt idős Pamacs himalája cicája. Még mindig siratja és gyászolja, nagyon szerette - természetes; 16 év rengeteg idő!

Ám azóta kapott a Mancs alapítványon keresztül egy fiatal, egyéves ivartalanított nőstény cicát - hátha könnyebben vigasztalódik Pamcsika általa.

Pötyi nagyon kedves, barátságos, hízelgő, játékos és bohókás kiscica. Valahogy hiperaktívsága Haramiára emlékeztet. Pamcsika azt mondja, nagyon aranyos, kedves, bújós cica (bár ő sem mindig tud tőle aludni!), de még nem tudja Pamacsot pótolni. Kedveli, de még nem szereti. Sokat beszélgettünk arról, hogy nem is feledteti el Pamacsot, miért is kellene elfelejteni őt? Nem kell, csak - elengedni. Lelkünknek, agyunknak egy olyan részébe, ahol örökké élhet az emlékezetben. Mint minden kedves halottunk, legyen az ember vagy állat. Ez a belenyugvó szeretet. És amíg mi élünk, minden szerettünk, akinek távoznia kell mellőlünk, élni fog emlékeinkben, mi magunk őrizzük őt.

Íme, Pötyi:

Aztán isteni török kaját ettünk, és vittünk is haza máshonnan (marhapörkölt, nokedli - rántott sajt, rizs), hogy otthon se haljunk éhen. A Westendben való mászkálás is egészen különleges szórakozásnak tűnt a számomra, ez után a fél év után. Nehezen tudtam kiverni a fejemből, hogy tényleg nincs-e más dolgom, mint "tétlenül haszontalankodni", de a kedves mindig megnyugtatott, hogy nincs, és ez már nagyon régóta járt nekem...

Gyorsan teltek a napok, kölcsönösen ajándékoztunk egy csomó cuccot a fél év alatti közös ünnepeinkre, hiszen azokra készültünk volna, ha nem így alakultak volna a dolgok. Istvánnak mániája, hogy elosztva adja az ajándékokat, minden reggel egy emberes adagot. Hol boldog névnapot, hol boldog szülinapot, hol boldog évfordulót stb. kívángatott nekem... és hát ne felejtsem el, hogy őtőle nekem karácsonyra is érkezett csomag, könyvekkel, fényképezőgéppel... huh, ezeket sosem fogom tudni viszonozni ebben a helyzetben. Pláne, hogy még a vonatjegyemet is ő fizette...

Az én hátizsákom is csak az ő ajándékaival volt tele ugyan, de hát azok jórészt praktikus ajándékok, melyek ugye, helyileg jóval többet foglalnak, mint pl. egy fényképezőgép... mivel ő nem törődik magával túlzottan ilyen szempontokból; valamint a kiegészítők - a közben megjelent antológiáim 1-1 példánya, macik tömkelege és csokik, édességek, kávé...

Ettünk kínai kajákat, ittam - csak én, mert István abszolút "antikolonialista" - sherryt, sört, sangriát... nagyon finomak voltak.

Sok filmet megnéztünk, mely szórakozás nekem szintén újdonságszámba ment, itthon ui. amennyi szabadidőm volt az utóbbi fél évben, azt inkább olvasásra fordítottam, filmnézésre már nem igazán futotta. (Őszintén, azon csodálkoztam, hogy voltam képes ennyi könyvet elolvasni ez alatt az idő alatt, mivel igazándiból sokszor 10-15 perceket foglalkoztam vele, mondjuk, kétszer egy nap. Viszont tényleg ennyi volt némi netezést leszámítva a kikapcsolódásom, és valóban meglep, hogy 34 könyv "kiolvasásán" estem túl tavaly - a Molyon tartom számon, nagyon jó, hogy van az az oldal, jólesik a könyvespolcaimat nézegetni -, az idén meg csak az első hónapban már 4-en. S ezek jó része igen vaskos könyv. Gyorsan olvasok, de anyukámhoz képest kismiska vagyok...)

És hát ugye, ott is volt cicázási lehetőség, nehogy megfosztva érezzem magam az efféle kedvteléstől.

Különösebben nem terveztünk nagy programokat, lévén a hétfő volt a teljes ottlevős napom, ami egyébként is múzeumszünet, azonkívül, ugye, tél van, túl hosszú ideig nem bírja ki az ember az utcán. Ám ha hó lett volna, mindenképp mentünk volna egy kis telet fotózni...

Nem baj, így is nagyon jó volt, jót tett és hiányzott nekem, nekünk egy kicsit másfajta létezés, mint a mostanában megszokott...