2012. január 22., vasárnap

Gyász, -mise és újságcikk

Kicsit később írom, ám a jelzett napra datálva a következőket.
A temetés utáni napokban egy kissé lelassultam, s ha hasonlíthatnám valamihez az érzést, olyan voltam két hétig, mint egy lufi, akit rég felfújtak, és most úgy elvan a sarokban, miközben folyamatosan kezd leereszteni. Olyan zsongás volt és néha még most is a fejemben, mint amikor régi kirándulásainkon több órás-fél napos hegyi-erdei túra után sajgó és enyhén reszkető lábizmokkal ereszkedtem le a hegyről, s mikor kiértünk az erdőből a ragyogó nyári napsütésben egy természetes szépségében, ezernyi vadvirággal borított, zümmögéstől hangos, beláthatatlanul hatalmas rétre; egyszerre éreztem nehéznek és könnyűnek magam.
Most is nagyon szokatlan érzés, hogy elmúlt, vége egy időszaknak, befejeződött egy gazdag élet, fizikailag véget ért egy nem akármilyen kötődés... s bármilyen nehéz volt, én tükörbe tudok nézni reggelenként. Kemény fél év volt, de megtettem, mi tőlem telt. Tartottam magam saját magamnak tett ígéretemhez: bármennyire kivagyok, bármennyire elfáradok, bármilyen ostobaságnak vagy feleslegesnek tartok valamit, amit magamnak nem úgy vagy nem csinálnék meg; türelmes leszek, mindent megteszek, nem fogom idegesíteni magam s ezáltal őt, ergo elfogadom, bármit is tesz, mond vagy kíván a haldokló - igyekszem, nagyon igyekszem úgy csinálni mindent, hogy számára az a lehető legjobb legyen.

A temetés utáni napokban András atya kérését jelezte egy költőtársam, egyúttal közösségünk egyik tagja által, hogy a plébániai havilapban - melyet költőtársam és kántor felesége szerkeszt - jó lenne, ha megjelenhetne egy cikk keresztanyámról, ki végül is egész életében gyakorló katolikus volt, s többek között a mi lakótelepi plébániánk egyik alapító tagja. És hogy jó is lenne, ha ezt meg is írnám, legkésőbb péntekre, mert szombaton megjelenik az újság. Ez egy kicsit kizökkentett zsibbadt állapotomból, és megírtam a cikket. Mentes volt az ömlengésektől, mely tökéletesen felesleges is volt, hiszen nem helyet akartunk kitölteni, hanem rengeteg objektív, ám szeretetteljes ténynek, gazdag életútnak kellett a szűkös hely. Természetesen éppen ezért jócskán túlfutottam a rendelkezésre álló fél oldalt, de azt már a szerkesztőkre bíztam, hogyan húzzák meg - én nem tudtam, melyik ujjamat harapjam.
A szombati gyászmiséjén az elhunyt két keresztgyereke: én és fiam, valamint lányom és unokám vettünk részt a családból.
Atya nagyon odafigyelt ránk, a mise alatt a megfelelő helyeken figyelmesen elhangzott az elhunyt neve, és a végén a hirdetéseknél külön jelezte, hogy elvihető az újságos asztalról a Tócói Harangszó, melyben halottunkról, arról a Marika néniről olvashatunk írást, kiért ez a szentmise szólt.
S bizony meglepődtem, amikor kézbe vettem a frissen elkészült újságot, hogy szinte jelentős rövidítés nélkül több mint egy oldalasra (!) hagyták a 8 pontosra vett cikket Atyáék, sőt, a küldött fotómelléklet is befért.
Köszönet az atyának az ötletért, javaslatért, amely feladat, azt hiszem, amellett, hogy kizökkentett fura mentális állapotomból, kiválóan alkalmas volt arra, hogy méltóan emlékezzünk mind a saját, mind a közösség nevében nagynénémről.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése