2012. január 6., péntek

A búcsú rendezése hitélet szempontjából

Még csütörtökről péntekre hajló éjjel 1 óráig írtam meg kézzel, a konyhaasztalon keresztanyám életének lényeges adatait, fő mozzanatait, tanulmányairól, munkájáról, s hogy milyen is volt ő... ahhoz is kellett némi éberség, hogy a búcsúztatásnál valakit ki ne hagyjak; anyámtól tudom, hogy ilyenek rosszul eshetnek embereknek. Tehát összeszedtem az egész búcsúztató népet, s igyekeztem logikailag értelmesen összefoglalva megírni az egészet...
Aztán pénteken korán keltem, hogy mindezt gépbe vigyem. Ez jó volt a stilizálásra, simításokra, kiegészítésekre-kihúzgálásokra is - végső korrektúra. Igazándiból konkrét fogalmazást készítettem, ha csupán csak ezt olvassák is fel, nem hinném, hogy hiányérzet és probléma lenne. Mivel nem "fog" a printerem, ezért pendrive-ra raktam a cuccot, és már emberi időben lementem a legközelebbi másolóba, ahol készíttettem másolatokat - mégiscsak könnyebb gépi írást kiolvasnia annak, aki búcsúztatja majd, mint az akármilyen szépre erőltetett kézírásomat.
Aztán elmentem a plébániára, ahol végül is egyeztették az időpontot, hálisten nem ütközik semmivel, felvették az adatokat, odaadtam a halottról összeírt tudnivalókat, és megrendeltem a katolikus szertartást. Örültek annak, hogy megírtam, mert így nem kellett külön 1-2 óráig szóban, ide-oda kapkodva összeszedni a tudnivalókat, miközben a másik fél jegyzetel - az nem megbízható, kimaradhat valami, félreértheti, rosszul írja le, vagy aztán a saját írása alapján hibázhat, pláne, ha nem az tartja a szertartást, aki felvette és leírta a hallott dolgokat.
Nyilván vannak temetések ezrével, ahol a konkrét személyi adatokon kívül nincs semmi mondanivaló a halottról, mert vagy olyan távoli az, aki temetteti, vagy lényegében nem is ismerte, nem sokat tudott róla... hallottam már ilyen alkalmakkor, hogy 20 percig úgy beszélnek a halottról, hogy lényegében semmi el nem hangzik róla, csak általánosságok; szépen, lassan, hogy kiteljék az idő... Azokat, akiknek így kell tudniuk "rizsázni", esetleges nyilvánosság előtt, egyrészt irigylem, mert ezt nem lehet akármilyen adottság nélkül megtenni, tehát magát az adottságot irigylem... de másrészt nem, mert én pl. tutira nem tudnám, sőt, hideg is kirázna. Ez egyéni dolog, egyrészt a fizikai nyilvánosság utáni, illetve a szereplés vágya, másrészt a rizsázás képessége is teljesen kimaradt belőlem.
A katolikus temetés mellett keresztanyám utolsó kérései szerint megrendeltem a gyászmisét is, amelyet a temetés utáni napra tettünk, valamint adtam egy kitöltött gyászjelentést, melyet a gondnok fel is tett belülről a templom ajtóüvegére.
Most úgy gondolom, a temetési előkészületeket lelkileg nehezen, de remélem - legalábbis tőlem telhetően maximálisan - megfelelően megtettem. Most már csak azért kell izgulnom, ne legyen semmiféle ziccer...
Anyám azt mondja, hogy ahhoz képest, hogy mennyire rettegtem ettől az egész tortúrától és mennyire soha nem csináltam még csak hasonlót sem, hát le a kalpaggal, hálás nekem és büszke rám...
Ami jól jött volna, az csupán egyetlen ember, kísérőként az összes helyre, ahol dec. 28-a óta mennem kellett. S nemcsak lelki támaszként. Hanem... azóta sem állom ki a zabszempróbát, ha arra gondolok, hogy napokig jártam a várost, klinikát, temetőt s egyéb intézeteket tömegközlekedéssel, több százezer forinttal, tök egyedül...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése