2012. január 16., hétfő

"Akarom: fontos ne legyek magamnak"


A felső koszorú az enyém és gyerekeimé. 82 szál fehér szegfűből. Amennyi éves volt...
Ha egoista módon az én szempontomból nézem, ma egy olyan emberért szólt a lélekharang, aki azon nem kevés idő óta, mióta én világon vagyok, jelentős mértékben, rendszeresen, hatékonyan, folyamatosan részt vett életemben. Kezdetektől fogva. Mióta én vagyok, ő is volt. Születésemkor volt 27 éves és 3 hetesen ő tartott keresztvíz alá. S bár az utóbbi hónapokban volt időnk megszokni a gondolatot, hogy nem sokáig lesz már velünk, de pont azok miatt, amiket írtam - igen nehéz.
Ha neki is úgy alakult volna az élete, hogy saját családot alapít, s ő is, anyámhoz hasonlóan néhány gyerekkel és férjjel küzd egy komforttalan régi házban az évtizedek mindennapjaiban, valószínűleg a mi kettőnk kapcsolata sem lett volna ennyire meghatározó.


A szertartás elején nagy meglepetés ért. Általában egy pap és egy kántor celebrálja a temetési szertartásokat. És mikor megláttam őket belépni, elakadt a lélegzetem: mellettük András atya is eljött teljes beöltözéssel, egyrészt  "csak úgy", ismerősként, régi "báránya" búcsúztatására, ám önként vállalt szolgálattétellel!
A nagynénémről az általam írt adatok, tudnivalók végül is valóban olyan kerekre sikerültek, hogy mikor az elhunyt személyes búcsúztatása következett, amiről én azt hittem, csak alapul szolgálnak és nyilván átfogalmazható - tényleg szinte egy az egybeni felolvasásra is jó volt.
Mivel ismertem az általam írt búcsú szavait, elkalandoztak gondolataim...

Eszembe jutott, mi mindent megtett értünk keresztanyám... kezébe vette pl. zenei nevelésemet. Ő fedezte fel még kétéves koromban, amikor állítólag "szelypítve", de kristálytisztán, rendkívül jó hallással énekeltem önfeledten... Már ovis koromban vett énekfüzetet és énekkönyvet, megmutatta nekem a kottázást, szolmizálást, ütemeket stb. Iskolás koromra már szolmizáltam és kottáztam... Beíratott külön zeneiskolába - mivel az én általánosom nem zenei volt, ezért külön iskolába is kellett járnom, busszal, be a városba -, ahova 6 évig jártam szolfézsra, hegedűórákra, és ezáltal vettem részt az ottani, iskolai zenekari életben is. Ha ő ezt nem teszi, anyámék erre biztos nem lettek volna képesek... egyszerűen elsikkadt volna a napi törődéseik mellett.
Ugyanilyen volt a hittan is, anyámat egész napi munka után este a komfort nélküli ősi házban otthon várta két gyerek, késő este, holtfáradtan hazaérő apám és apai nagyanyám... annyi munkája volt, hogy soha nem ért volna rá ilyenekre, hogy a kötelezőkön kívül más dolgokra is oda tudjon figyelni, és fizikailag sem tudott osztódni. Keresztanyám viszont nem csak "divatból" lett keresztanyám. Amit ő vállalt, amiben ő hitt, azt kötelességének érezte, hogy végigvigye. Vagyis a keresztségben keresztszülőként vállalt feladatát. Bármilyen nehéz is volt ilyen szempontból az a korszak.
Így lettünk öcsémmel egy igen veszélyes időszakban az ő segítségével a Szent Annába hittanra járók, s ezt bízvást állítom, akkoriban nem ugyanazt jelentette, mint manapság! Bár akkoriban sem értettük, miért nem népszerű, miért titkolandó a dolog, miért vagyunk néhányan "mások", és miért nem szabad erről beszélni... hiszen itt csupa jót tanítanak. Ő járt velünk hittanra (mert egyrészt, ugye, busszal kellett járni, mi meg kicsik voltunk és azelőtt ezt nem tettük; másrészt meg úgy emlékszem a hittanokra: egyik padsorban ültünk mi, gyerekek, a másik padcsoportban meg ugyanannyi szülő vagy hozzátartozó), misére, ő segített az elsőáldozáshoz járulnunk...



A vasárnapi misék után rendszerint moziba vitt minket, ún. matinéfilmekre... aztán pedig haza, hozzánk, és azután vele együtt ebédeltünk anyám isteni vasárnapi főztjeit élvezve, beszélgetve.
Vagy: kézbe vette rajzkészségemet, s elvitte rajzaimat megfelelő helyre megtekintésre, ahol láttak bennem rációt - de hát az is egy újabb helyre való járást jelentett volna, s már így is maga a tanulás elég késői órákra maradt. Akkoriban nagyjából egyformán szegények voltak az emberek, kocsi, telefon szóba se jöhetett - tehát tőlünk egyetlen tömegközlekedéses járatra, a félóránként közlekedő 2-es buszra lehetett maximum támaszkodni csak azért, hogy az ember a városba feljusson, és hát iskola után nem lehetett 2 különóránál többet beiktatni anélkül, hogy ne késő este kelljen hazaesnie. Két különórát is csak úgy, ha közvetlen egymás után következtek, közben ui. hazajönni már nem fért bele. Ezért rajzkészségem többedik iskolában való dicséretes csiszolását a család "a szerencsétlen gyerek túlterhelésének" látta, így ezt egyelőre annyiban hagytuk. Mindegy, a szándék, meg a szakember igen pozitív referálása akkor is neki köszönhető!
Mivel hetente legalább egyszer találkoztunk, szinte naprakész volt belőlem, és én is nagy bizalommal voltam iránta. Életem minden lényegesebb történését végigkísérte, segített mindenben, amiben csak tudott. Mert számára nem volt idegen az ügyintézés pl., ő az egész család számára szívesen segített "muszáj-de-nem-szeretem-sőt-rettegek-tőle" dolgokban.
Neki köszönhetem, hogy már általánosban viszonylagos rendszerességgel jártam színházba, operába. Vitt magával, én meg örömmel mentem. Még színházba járó ruhákat is varrt nekem... Ő ugyanis nagy színházbajáró bérletes volt! Szomjazta a kultúrát, iszonyat sok könyve volt, nagyon tájékozott, szinte nem volt olyan kérdés, téma, amiben ne lett volna partner!
Középiskolás koromban, emlékszem, hol eszperantót tanult, hol elkezdte feleleveníteni német tanulmányait, és akkor vasárnap délutánonként én kérdeztem ki az aktuális nyelv szavait... De eljárt szabás-varrás tanfolyamra is, s a számítógépek kezdetén BASIC-alapokat is végzett... amire nem lett igazán szüksége nyugdíjba vonulása előtt még.

Gyerekkorunkban folyton hallgattam, hogy most ilyen, most olyan vizsgákat tesz Pesten, hiszen statisztikusi, áruismereti, belkereskedelmi, üzemgazdászati tanfolyamokat végzett, az összes fokozaton... (Most találtam meg az okleveleit: mind jeles és kitűnő volt...) Vállalati statisztikus, majd üzemgazdász volt 42 évig, ugyanazon a helyen.
Ő tanított horgolni és kötni! S ez nagyszerű volt, mert imádtam. Most is imádnám, ha lenne hozzá szemem. A tuniszi horgolás nagy kedvencem maradt. Hímzésfajtákba is sokszor besegített.
Ő vette első háziállatunkat, Csórit, a papagájt. Imádtuk. Ezt, azt hiszem, öcsém kapta névnapjára, de a család kedvence volt, nagyon okos, kedves, aranyos madár.
És természetesen mindig nagyon takarékos természet volt, erre rákényszerítette az élet. Nagyon szegények voltak falun, nagyapámat elvitték a háborúba (málenkij robot), és nagyanyám a négy gyerekkel... el lehet képzelni, nagyon nehezen, szegénységben éltek. Szóval ő soha nem kapott ingyen egyetlen forintot sem, örökölni sem örökölt sosem, nem volt mit - a nagyszülők az ottani gépállomás tanácsi sorházának egy lakásában laktak. Minigarzonjának és későbbi mostani garzonjának minden egyes négyzetcentiméterét, berendezését ő vette, ő fizette, ő gyűjtötte össze úgy, hogy 42 év munkássága első fizetésétől kezdve, az albérlete ellenére ő küldött haza szüleinek havi rendszerességgel pénzt, segítségként, egészen halálukig - ő a maradékkal kellett, hogy nagyon nagy beosztással gazdálkodjon.
Tehát, takarékos természete lévén sok mindent megcsinált egyedül. Így pl. zömében ő varrta a ruháit. Nekem is sok mindent varrt, egészen idős koráig! Iskolai farsangjainkra ő varrta a jelmezeinket. Nem kis sikerekkel...
A zeneiskolával együtt járt évi több alkalommal, hogy növendékhangversenyen vegyünk részt. Ezekre is többnyire ő jött el velem, ő volt az, aki megnézte, meghallgatta, hogy szereplek. A zenekari hangversenyeinkre is ugyanez vonatkozik. Anyámnak, szegénynek, sosem volt ilyesmire ideje; egy alkalomra emlékszem csak, mikor ott volt a Bartók Teremben keresztanyámmal együtt, ahol a zenekarral adtunk koncertet.
Fiatal felnőtt koromban, ha volt valami gond az egészségemmel, ő noszogatott és volt is, hogy eljött velem az aktuális szakrendelésekre, mert valószínűleg én nem mentem volna... Mindig készen állt mindenféle segítő bevetésre.
Első önállóan vett bútorainak nagy részét még ma is őrzöm... kis variabútorok voltak néhány kisszekrényből, valamint asztalka, karszékek stb. Ugyanis nekünk sem kezdődött könnyen az élet, így bútoraink egy része az ő használt, ám megkímélt bútoraiból állt össze, mikor ő, már középkorúan le tudta azokat magánál cserélni. Hihetetlen, de még mindig megvan mindegyik valahol - egy kisszekrény Szilvinél, vagy pl. Dani még jelenlegi albérletébe is elvitt két kisszekrényt és egy kisasztalt. Kadarcson, öcsémék horgásztanyáján is van egy ágyneműtartó-féle kisszekrény, mitőlünk; pár éve adtuk át, amikor Dani itt átrendezte a szobáját. Ki akartuk selejtezni, mert kitört a lába és nem bírtunk vele..., de öcsém épp itt járt, és mondta, neki az a tanyáján pont megfelel, majd megcsinálja. Igen, azoknak az 50 éves bútoroknak még mindig van hasznuk...
Sok mindent kaptunk tőle, pl. anno átvett tőlünk bútorrészlet-fizetést, vagy pl. mikor már két gyermekem lett, ő direkt szobára, méretre tervezett és csináltatott nekik fehér elemekből egy teljes szobányi bútorzatot.
Segített költözéseknél, pedig nem kevésszer költöztünk, ha a 4 albérletet is vesszük 2 gyerekkel, pláne.
Iskolás korukban, mivel mindkét gyerek allergiás asztmás volt, pluszban Szilvinek gerincferdülése, Daninak hanyagtartása volt, ezért külön úszniuk kellett járni, plusz Szilviának gyógytornázni. Az úszás a város teljesen más területén lévő iskolában folyt, mint ahol mi lakunk, s nekem munkaidő után nem lett volna időm a 2 gyerekkel elkészülve tömegközlekedéssel eljutni - ő ebbe is besegített, hozta-vitte őket a Bocskaiba úszni...
Besegített Dani jogsijába és Szilvi diákhitel-törlesztőrészletének fizetésébe...
És azt hiszem, még sorolhatnám... Mindig ott volt, ahol szükség volt rá.
Anyám persze, attól, hogy dolgozó anya volt és feleség, nem maradt adósa neki - tehát a segítség, az összetartozás kölcsönös volt. Pl. nagynéném minden vasárnap nálunk ebédelt, és a kora esti órákban ment haza, úgy, hogy anyám csomagolt is neki néhány vacsorára valót. Vagy: nagynéném egész életében igen sokat betegeskedett. (Most az utóbbi hónapokban, míg ápoltam őt, összeszámoltuk, és valami 17 műtéte illetve töréses balesete volt!) Ez azt jelentette, hogy olyankor, ha őt műtötték vagy beteg volt, anyámnak munka után ő volt az első, akármilyen kicsik voltunk is... Rohant, vásárolt, elkéredzkedett, minden látogatási időben ott volt; ha meg hazakerült, sűrűn látogattuk (akkor még a belvárosban lakott társbérletben, majd később egy másik lakótelepen, első saját otthonában, a 18 nm-es minigarzonjában) - később már én is, mikor nagyobb lettem. Mi meg az anyám távolléte alatt, mit nővére ápolásával töltött, otthon voltunk nagyanyámmal, ha mondjuk, apám vidéken dolgozott. Szóval igen erős kapocs az, ami közte és családunk között volt.
Második, ám az elsőnél sokkal kritikusabb anyámként néztem rá...

Akihez még bensőségesebb, abszolút elfogadó szeretete volt, az Dani fiam. Imádta mindig - ami nem is csoda, teljes elfogultság nélkül bárki más szájából ez sokkal többször hangzott el, mint az enyémből, én ezt csak itt írom le, vagy nagyon bizalmas körben említem meg - kedves, nyílt, angyalian szép, szőke göndör hajú, végtelenül tündéri, aranyos, imádnivaló kisgyerek volt (Dani mindig viccesen hozzáteszi kihangsúlyozva: volt). "Kishercegkori" babaképe ovális keretben mindig ott függött (és függ most is) a nagynéném ágya fölött. A Napló napilapban megjelent koncertező gitáros, szereplős képét kivágva, felkasírozva és becelofánozva tartotta a polcán...
És hát az én fiamat is, 8 hónapos korában az én keresztanyám tartotta keresztvíz alá, mint ahogy ő lett annak 14 éves korában a bérmaanyja is. Dani fiam életének minden létező, fontos, publikus mozzanatában részt vett. És hozzá ráadásul sokkal kevésbé volt kritikus - mert hozzám azért mindig az volt, bármennyire szeretett. Danit úgy szerette, úgy fogadta el, ahogy van; pedig nyilván ő sem tökéletes.
Ez alábbi kép 8 éve, Dani 18. szülinapján készült... akkor nagynéném már két éve túl volt előző nagy betegségén és műtétén: 3 héttel hamarabb ment tüdőszűrésre (az intézet költözése volt az oka, mivel, ahova költöztek, sokkal messzebb esik tőlünk és tőle, úgy gondolta, addig megy el, míg még itt vannak), és talán ez mentette meg akkor az életét. Alig keletkezése után észrevevődött a tüdődaganat, melyet szinte azonnal műtöttek és a szövettan, sajnos, pozitív volt...
Viszont időben történt, és az utána kapott kemoterápia után is rendszeresen járt félévente kontrollra (még 1 éve is volt kontrollon, hisz nem volt olyan egészségügyi dolog, kötelezettség, amit elhanyagolt volna), és már évekkel ezelőtt végleg gyógyultnak is nyilvánították! Az első rákbetegségtől számítva kapott még a jóistentől 10 évet az élettől...
Erre 10 évvel az után a dolog után... teljesen értetlenül álltunk a nyáron a hirtelen jött információk előtt: csaknem egész belseje tiszta áttét, csak most a vastagbélből eredően...


Elvittem magammal emlékbe halálos ágya melletti asztaláról Reményik Sándor Csendes csodák című verseskötetét, melyet ő gyakran olvasgatott, azért is volt mindig keze ügyében.
Egyik volt osztálytársa, Jutka néni a temetés végén odajött és átadott egy levelet, melyben nemcsak saját gondolatait írta, hanem egy volt közös osztálytársukét is idézte, aki megdöbbent halálhírére... és elküldte róla egy nagyon fiatalkori képét abból az időből, amikor nagynéném Debrecenbe került épp hozzájuk, albérletbe - hogy őrizze tovább a fotót a családja, vagyis mi. Visszaemlékezett rá, mennyire szerették őt, nyílt, kedves, segítőkész lényét nem is lehetett nem kedvelni. Írta, hogy számára ezentúl is megmaradnak emlékkönyvében az elhunyt által beírt Reményik-sorok, s ő hiszi, hogy kedves osztálytársnője valóban így is élt:

"Akarom: fontos ne legyek magamnak.
A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindig enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen,
És nem kérdi, hogy nézik-e, vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon.
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig,
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit a tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.”
 

4 megjegyzés:

  1. Nyugodjék békében...

    Flami

    VálaszTörlés
  2. nagyon szépet írtál. Nyugodjék békében.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, Ildi... igyekeztem méltón szavakba foglalni emlékét.

      Törlés