2011. december 28., szerda

Véget ért egy fejezet


Zsefy Zsanett:
Haldokló sorok

ma letérdepelt a szó bennem
gondolataim zsámolyán feledve magát
ahogy templomban az áhítat
simul padok sorára
a csendet meg se törve
súgtam hangtalan imát

szőttem volna selymét időnek
tettem volna kibontott lelkem
kortalan világnyi fénybe
kapaszkodónak
istenverte életek
semmi porhüvelyének
és neked dalolt volna
szeretetem zsoltárnyi hitet

de szétterült hajamban
vértelen pipacs
szívem kihagy
búzavirág-harmatos kékségbe
tovaszáll a szél borzolta múló-sorokból
hangzó imám
a madárcsicsergés csak bennem rak fészket
angyalok füléhez hiába ér el
köztük is elvész az égig szaladó utolsó fohász

temetőnyi némaság feszül körém
kinyújtott karjaimra fonódik
gúzsban tart minden következő hangot a fulladás
nincs torok mi messze jajdulná

már fogyó lapjaimon
girbe-gurba kavalkád lettem
foszló fecniken alig megszületett
máris haldokló sorok
én "hitehagyott"

lehet másban majd feltámadok

* * *

Meghalt...
Ma reggel 6.15-kor végleg itthagyta e világot.
Az ünnep mindkét napján már sokat szenvedett - és ez a sok nem ugyanaz, mintha bárki, egyébként egészséges ember mondaná... ezt a nála féléve fennálló alapokhoz képest kell érteni. Lényegében - haldoklott...
27-én már kora délelőtt odamentem, mert nem vette fel a telefont, erre a vele szemben lakó ismerős szomszédasszonya is figyelmeztetett. Nagyon rosszra számítottam... pl., hogy elesett és ott fekszik  tehetetlenül valahol.
Keresztben volt az ágyon, félig lógva és teljes ereje híján. Kínok keservével öltöztettem át, majd átvonszoltam a tehetetlen testet az ágy melletti szobavécére, ahova nem értünk el, illetve későn... Alsó átöltözés újra... gyors áztatás, mosás, teregetés, felmosás... Utólag csodálkozom rajta, hogy bírtam áttenni a fotelágyba, ahol enni szokott, és azon is, hogy mindez csak tegnap volt és még úgy-ahogy eddig a pár falatjáig még ha szaggatottan is, de  relatíve értelmesen kommunikáltunk is - hiszen megismert, és néha még válaszolni is tudott.
Aztán némi teába és kaja fölötti bóbiskolás és folyamatos szundikálás után próbálkoztunk a fordított úttal: kívánságára újra a szobavécé és a végcél lett volna az ágy - de hiába küzdöttünk, ő csak tehetetlen báb volt, én meg nem bírtam mozdítani. Visszarogytunk hát, és felhívtam anyámat, miután teljes kétségbeeséssel beláttam tehetetlenségem. Anyámnál szerencsére ott volt öcsém, aki munka előtt elhozta őt segíteni, s mivel előre nem tudhatta, mennyi időre szól a dolog, hát összepakolt magának pár napra...
Sajnos, bármikor aktuális lett már az az időszak, a végső stádium, amikor is már nem lehet majd pár órára sem, éjszakára sem egyedül hagyni, és azt is tudtuk, hogy ez onnantól már nem egyemberes munka.
A végső teljes leépülés mára abszolút lett. Ma reggel akartuk szervezni a hospice-szolgálatot és az onkológiára menve megigényelni az utána már háziorvos által is kiírható fájdalomcsillapítókat, tapaszokat, betéteket... tegnap vettem pár műanyag lepedőt, sok betétet, sok fájdalomcsillapítót... és ha még nyitva lettek volna a fent elérhető orvosi kellékboltok, biztosan vettem volna egy ágytálat...
Anyámmal helyreraktuk most a mi meglátásunk szerint az ágyát, és hatalmas erőfeszítéssel KETTEN sikerült megemelnünk annyira, hogy a szobavécét bár félig öntudatlanul, ám eredményesen használta. Innen is marha nehéz az ügy, hisz egy embernek kell megtartania, míg a másik felhúzza rá alulról a cuccot... (el nem képzelem, hogy az első kört egyedül hogy csináltam meg?) Onnan egyelőre végső erőinket mozgósítva raktuk be az ágyba, még negyedórákig pakolgatva szegénynek a testrészeit feljebb, jobbra, balra, emelve - miközben szakadt rólunk a víz és kettétört a derekunk...
Megcsináltam, amit körülötte meg lehet, aztán anyámra hagytam úgy 4 tájban, hogy bevásárolhassak pár helyről, meg hogy végre ehessek máról egy falatot... aztán visszamentem este 7-re, hogy ketten legyünk, ha mozgatni kell. Keresztanyám változatlanul aludt, szaporán szedve a levegőt, de most nem volt lázas, láthatóan fájdalmai sem voltak!
Előkészítettem teát, ezt-azt, hátha megéhezik-megszomjazik. Anyámmal beszéltük, hogy mit csináljunk, keltsük fel, hátha kell neki pisilni? Aztán úgy döntöttük, hogy olyan szépen és nyugodtan fekszik, hogy kár lenne megbolygatni. Inkább húztunk rá még egy alsóneműt 2 betéttel... az emelgetésre, húzogatásra egyáltalán nem reagált - csak aludt, néha félig kinyíló szemekkel, mintha álmodna... Ki tudja, hol járt? Talán gyermekkorát élte újra?
Este 11 előtt nem változott semmi. Anyám hazaküldött, hogy ő úgyis marad, menjek nyugodtan.
Fél 2 körül jutottam ágyba... valahogy mintha tudtam volna, hogy holnaptól már megint nem lesz semmi ugyanolyan, mint eddig.
És negyed 7-kor jött a telefon - anyám csak azért vette észre a változást, mert szinte nem is aludt. Egyszer csak... már túl nagy volt a csend és nagy a mozdulatlanság. Hallani nem hallatszott semmi más változás, de valahogy olyan furcsa másállapot állt be a légkörben.
Megnézte - nem lélegzett... még langyos volt az arca, de pulzusa már nem volt. És hát hívott engem, majd az ügyeletet. Orvosok, papírok... el. Majd a halottszállítók... Istenem!... Soha nem vettem még részt ilyesmiben...:((

Mire minden fontosat elrendeztünk a lakásban, már dél is jóval elmúlt. Hősies, lélekben erős anyámat taxival küldtem haza, alig állt a lábán a fáradtságtól és az átélt dolgoktól.
Ma délutántól eddig szinte csak a telefonokkal foglalkoztam, és bár minderre lehetett számítani, mégis olyan furcsán hihetetlen az egész... Mégiscsak 5 hónapja, hogy ott töltöm majd' a fél napot! Akármennyire is nem normális érzés, de megszoktam...
Nem realizálódott még, de minden bajom van attól, hogy holnaptól egy újabb tortúra, másfajta erőpróba vár rám, amilyet még szintén nem csináltam soha...

Egyedüli vigaszom, hogy imáink meghallgatásra találtak: bár a valószínűleg leállt emésztőrendszere a várttal megegyezően, minden gondoskodás ellenére felmondta ugyan a szolgálatot, végleges-végzetes elgyengüléssel, de relatíve már fájdalom nélkül ment át a túlvilágra. Utolsó pillanataiban, mikor még felfogta és megértette, hogy ott vagyunk anyámmal, az ő testvérével mindketten mellette - láttam a szemében a biztonság érzetét és hogy megnyugodott; ez szerintem mindennél többet ér. Ez a minimum, amit minden haldokló ember meg kellene, hogy kapjon...

1929. november 2. -- 2011. december 28.





5 megjegyzés: