Nála - nélküle

Elkezdtem még a héten a temetkezéssel kapcsolatos intézkedéseket... sok minden nem megy könnyen. Ki tudja, még milyen akadályok jönnek, de ha csak az eddigiekre gondolok is, csodálkozom, hogy hogy létezett régebben - vagy kisebb településeken - az, hogy pár nap alatt sor kerülhetett a temetésre.

Rengeteg mindent nem lehet intézni, míg egy vagy két alapvető dologra várni kell. Bármi miatt.

Tegnap a nap nagy részét nagynéném lakásában töltöttem, több mindent meg kellett keresni akkorra, mikorra kiadják a boncolás utáni iratokat. Kicsit féltem is ettől, hogy érzem majd magam a lakásban úgy, hogy Ő nincs ott. Természetesen automatikusan az ágyra néztem - nincs-e ott... De nem nézett senki rám hálás szemekkel, nem köszöntött senki, hogy "te vagy az, Manókám?", és vinnem sem kellett semmit.

De nyilván a lakást látogatnom kell, megtelhet a postaláda, a virágokat locsolni kell, a párologtatókat feltölteni. Az érkező csekkeket fizetni... most is jött egy, a lakásbiztosítás.

Ettől függetlenül semmiféle nyugtalansági érzésem nem volt.

Csak furcsa. Nagyon.

Hogy nem kell kívánságokat teljesíteni. Hogy nem kérdez, nem mesél, nem mondja el, mitől volt rossz az eddigi napja. Furcsa, hogy az új évbe már nélküle megyek át. Furcsa, hogy ha lezajlik ez az egész, szabadok lesznek a délutánjaim...

Onnan hívtam fel családi csomagú mobilomról anyámat is, és beszélgettünk több mint egy órát. Neki is olyan álomszerű, hihetetlen az egész. Ő csak egy 24 órát töltött ott most, mégis szinte teljesen betölti a gondolatvilágát ez az idő, meg az az alatti történések... Kérdezte tőlem, mit gondolok, hol van most ő...

Istenemre, honnan tudnám... Csak bízom benne, hiszem és remélem, hogy - jó helyen...

Tudtuk végig

Tudtuk végig, bár Te
- mint talán minden haldokló? -,
csak értelmeddel élted,
ott fiókba zártad, de hinni nem,
valahogy igazán nem tudtad.
Pár hete még feltétlen
jövő évi naptárt vetettél velem...
s gondolkodtál, hogy tavasszal
erkélyedre ki és mit ültessen...
Elhaló hangon kérdezted
utolsó értéseddel,
szaggatott rebegéseiddel
még halálod előtti nap,
mikor már ketten sem bírtunk,
csak megszakadva emelgetni:
- Istenem, hogy fogom én majd
jövőre az ételhordó fiút
s a postást beengedni?

Tudtuk végig, mégis... még én sem hiszem.
Mennék hozzád, hogy ezt vagy azt meséljem,
készülök rá, tőled mit kell megkérdeznem,
majd rájövök, nincs már, ki bármire feleljen.
Tudtuk végig, hogy el nem kerülhető,
nincs mód rá, már nem vár földi jövő.
Lelked azóta megpihent, úgy hiszem,
takarja azt puha, langymeleg selyem.