2011. december 31., szombat

Nála - nélküle


Elkezdtem még a héten a temetkezéssel kapcsolatos intézkedéseket... sok minden nem megy könnyen. Ki tudja, még milyen akadályok jönnek, de ha csak az eddigiekre gondolok is, csodálkozom, hogy hogy létezett régebben - vagy kisebb településeken - az, hogy pár nap alatt sor kerülhetett a temetésre.
Rengeteg mindent nem lehet intézni, míg egy vagy két alapvető dologra várni kell. Bármi miatt.
Tegnap a nap nagy részét nagynéném lakásában töltöttem, több mindent meg kellett keresni akkorra, mikorra kiadják a boncolás utáni iratokat. Kicsit féltem is ettől, hogy érzem majd magam a lakásban úgy, hogy Ő nincs ott. Természetesen automatikusan az ágyra néztem - nincs-e ott... De nem nézett senki rám hálás szemekkel, nem köszöntött senki, hogy "te vagy az, Manókám?", és vinnem sem kellett semmit.
De nyilván a lakást látogatnom kell, megtelhet a postaláda, a virágokat locsolni kell, a párologtatókat feltölteni. Az érkező csekkeket fizetni... most is jött egy, a lakásbiztosítás.
Ettől függetlenül semmiféle nyugtalansági érzésem nem volt.
Csak furcsa. Nagyon.
Hogy nem kell kívánságokat teljesíteni. Hogy nem kérdez, nem mesél, nem mondja el, mitől volt rossz az eddigi napja. Furcsa, hogy az új évbe már nélküle megyek át. Furcsa, hogy ha lezajlik ez az egész, szabadok lesznek a délutánjaim...
Onnan hívtam fel családi csomagú mobilomról anyámat is, és beszélgettünk több mint egy órát. Neki is olyan álomszerű, hihetetlen az egész. Ő csak egy 24 órát töltött ott most, mégis szinte teljesen betölti a gondolatvilágát ez az idő, meg az az alatti történések... Kérdezte tőlem, mit gondolok, hol van most ő...
Istenemre, honnan tudnám... Csak bízom benne, hiszem és remélem, hogy - helyen...


Tudtuk végig

Tudtuk végig, bár Te
- mint talán minden haldokló? -,
csak értelmeddel élted,
ott fiókba zártad, de hinni nem,
valahogy igazán nem tudtad.
Pár hete még feltétlen
jövő évi naptárt vetettél velem...
s gondolkodtál, hogy tavasszal
erkélyedre ki és mit ültessen...
Elhaló hangon kérdezted
utolsó értéseddel,
szaggatott rebegéseiddel
még halálod előtti nap,
mikor már ketten sem bírtunk,
csak megszakadva emelgetni:
- Istenem, hogy fogom én majd
jövőre az ételhordó fiút
s a postást beengedni?

Tudtuk végig, mégis... még én sem hiszem.
Mennék hozzád, hogy ezt vagy azt meséljem,
készülök rá, tőled mit kell megkérdeznem,
majd rájövök, nincs már, ki bármire feleljen.
Tudtuk végig, hogy el nem kerülhető,
nincs mód rá, már nem vár földi jövő.
Lelked azóta megpihent, úgy hiszem,
takarja azt puha, langymeleg selyem.

2011. december 28., szerda

Véget ért egy fejezet


Zsefy Zsanett:
Haldokló sorok

ma letérdepelt a szó bennem
gondolataim zsámolyán feledve magát
ahogy templomban az áhítat
simul padok sorára
a csendet meg se törve
súgtam hangtalan imát

szőttem volna selymét időnek
tettem volna kibontott lelkem
kortalan világnyi fénybe
kapaszkodónak
istenverte életek
semmi porhüvelyének
és neked dalolt volna
szeretetem zsoltárnyi hitet

de szétterült hajamban
vértelen pipacs
szívem kihagy
búzavirág-harmatos kékségbe
tovaszáll a szél borzolta múló-sorokból
hangzó imám
a madárcsicsergés csak bennem rak fészket
angyalok füléhez hiába ér el
köztük is elvész az égig szaladó utolsó fohász

temetőnyi némaság feszül körém
kinyújtott karjaimra fonódik
gúzsban tart minden következő hangot a fulladás
nincs torok mi messze jajdulná

már fogyó lapjaimon
girbe-gurba kavalkád lettem
foszló fecniken alig megszületett
máris haldokló sorok
én "hitehagyott"

lehet másban majd feltámadok

* * *

Meghalt...
Ma reggel 6.15-kor végleg itthagyta e világot.
Az ünnep mindkét napján már sokat szenvedett - és ez a sok nem ugyanaz, mintha bárki, egyébként egészséges ember mondaná... ezt a nála féléve fennálló alapokhoz képest kell érteni. Lényegében - haldoklott...
27-én már kora délelőtt odamentem, mert nem vette fel a telefont, erre a vele szemben lakó ismerős szomszédasszonya is figyelmeztetett. Nagyon rosszra számítottam... pl., hogy elesett és ott fekszik  tehetetlenül valahol.
Keresztben volt az ágyon, félig lógva és teljes ereje híján. Kínok keservével öltöztettem át, majd átvonszoltam a tehetetlen testet az ágy melletti szobavécére, ahova nem értünk el, illetve későn... Alsó átöltözés újra... gyors áztatás, mosás, teregetés, felmosás... Utólag csodálkozom rajta, hogy bírtam áttenni a fotelágyba, ahol enni szokott, és azon is, hogy mindez csak tegnap volt és még úgy-ahogy eddig a pár falatjáig még ha szaggatottan is, de  relatíve értelmesen kommunikáltunk is - hiszen megismert, és néha még válaszolni is tudott.
Aztán némi teába és kaja fölötti bóbiskolás és folyamatos szundikálás után próbálkoztunk a fordított úttal: kívánságára újra a szobavécé és a végcél lett volna az ágy - de hiába küzdöttünk, ő csak tehetetlen báb volt, én meg nem bírtam mozdítani. Visszarogytunk hát, és felhívtam anyámat, miután teljes kétségbeeséssel beláttam tehetetlenségem. Anyámnál szerencsére ott volt öcsém, aki munka előtt elhozta őt segíteni, s mivel előre nem tudhatta, mennyi időre szól a dolog, hát összepakolt magának pár napra...
Sajnos, bármikor aktuális lett már az az időszak, a végső stádium, amikor is már nem lehet majd pár órára sem, éjszakára sem egyedül hagyni, és azt is tudtuk, hogy ez onnantól már nem egyemberes munka.
A végső teljes leépülés mára abszolút lett. Ma reggel akartuk szervezni a hospice-szolgálatot és az onkológiára menve megigényelni az utána már háziorvos által is kiírható fájdalomcsillapítókat, tapaszokat, betéteket... tegnap vettem pár műanyag lepedőt, sok betétet, sok fájdalomcsillapítót... és ha még nyitva lettek volna a fent elérhető orvosi kellékboltok, biztosan vettem volna egy ágytálat...
Anyámmal helyreraktuk most a mi meglátásunk szerint az ágyát, és hatalmas erőfeszítéssel KETTEN sikerült megemelnünk annyira, hogy a szobavécét bár félig öntudatlanul, ám eredményesen használta. Innen is marha nehéz az ügy, hisz egy embernek kell megtartania, míg a másik felhúzza rá alulról a cuccot... (el nem képzelem, hogy az első kört egyedül hogy csináltam meg?) Onnan egyelőre végső erőinket mozgósítva raktuk be az ágyba, még negyedórákig pakolgatva szegénynek a testrészeit feljebb, jobbra, balra, emelve - miközben szakadt rólunk a víz és kettétört a derekunk...
Megcsináltam, amit körülötte meg lehet, aztán anyámra hagytam úgy 4 tájban, hogy bevásárolhassak pár helyről, meg hogy végre ehessek máról egy falatot... aztán visszamentem este 7-re, hogy ketten legyünk, ha mozgatni kell. Keresztanyám változatlanul aludt, szaporán szedve a levegőt, de most nem volt lázas, láthatóan fájdalmai sem voltak!
Előkészítettem teát, ezt-azt, hátha megéhezik-megszomjazik. Anyámmal beszéltük, hogy mit csináljunk, keltsük fel, hátha kell neki pisilni? Aztán úgy döntöttük, hogy olyan szépen és nyugodtan fekszik, hogy kár lenne megbolygatni. Inkább húztunk rá még egy alsóneműt 2 betéttel... az emelgetésre, húzogatásra egyáltalán nem reagált - csak aludt, néha félig kinyíló szemekkel, mintha álmodna... Ki tudja, hol járt? Talán gyermekkorát élte újra?
Este 11 előtt nem változott semmi. Anyám hazaküldött, hogy ő úgyis marad, menjek nyugodtan.
Fél 2 körül jutottam ágyba... valahogy mintha tudtam volna, hogy holnaptól már megint nem lesz semmi ugyanolyan, mint eddig.
És negyed 7-kor jött a telefon - anyám csak azért vette észre a változást, mert szinte nem is aludt. Egyszer csak... már túl nagy volt a csend és nagy a mozdulatlanság. Hallani nem hallatszott semmi más változás, de valahogy olyan furcsa másállapot állt be a légkörben.
Megnézte - nem lélegzett... még langyos volt az arca, de pulzusa már nem volt. És hát hívott engem, majd az ügyeletet. Orvosok, papírok... el. Majd a halottszállítók... Istenem!... Soha nem vettem még részt ilyesmiben...:((

Mire minden fontosat elrendeztünk a lakásban, már dél is jóval elmúlt. Hősies, lélekben erős anyámat taxival küldtem haza, alig állt a lábán a fáradtságtól és az átélt dolgoktól.
Ma délutántól eddig szinte csak a telefonokkal foglalkoztam, és bár minderre lehetett számítani, mégis olyan furcsán hihetetlen az egész... Mégiscsak 5 hónapja, hogy ott töltöm majd' a fél napot! Akármennyire is nem normális érzés, de megszoktam...
Nem realizálódott még, de minden bajom van attól, hogy holnaptól egy újabb tortúra, másfajta erőpróba vár rám, amilyet még szintén nem csináltam soha...

Egyedüli vigaszom, hogy imáink meghallgatásra találtak: bár a valószínűleg leállt emésztőrendszere a várttal megegyezően, minden gondoskodás ellenére felmondta ugyan a szolgálatot, végleges-végzetes elgyengüléssel, de relatíve már fájdalom nélkül ment át a túlvilágra. Utolsó pillanataiban, mikor még felfogta és megértette, hogy ott vagyunk anyámmal, az ő testvérével mindketten mellette - láttam a szemében a biztonság érzetét és hogy megnyugodott; ez szerintem mindennél többet ér. Ez a minimum, amit minden haldokló ember meg kellene, hogy kapjon...

1929. november 2. -- 2011. december 28.





2011. december 26., hétfő

Karácsonyest


Nagyon be kellett osztanom az időt, mert betegistápolás akkor is van, ha ünnep van.
Úgyhogy már több napja ment minden délelőtt a vásárlás, beszerzés, konyházás, egyéb előkészületek.
Az est napján délelőtt még vásároltam, délután a szokásos időt töltöttem a betegnél. (Azt hiszem, ez volt az utolsó tűrhető napja szegénynek... vittem neki is pár szál fenyőgallyat a piacról, és arra néhány díszet is itthonról, s ott feldíszítettem, majd én és a két gyerek ajándékait is átadtam - nagynéném örült is, amennyire tőle telt...


Hazaérve este már utolsó simításokat végeztem a kajákon, Szilviék feldíszítették apró kis fájukat, majd Danit vártuk, akire többrendbeli feladat várt - hozzánk jönni, postásként anyámhoz és vissza, majd itt maradni és karácsonyozni. Mivel aznap még dolgozott is 6-2-ig természetesen, így csúszott az egész, és mire vacsorázni ültünk, már csaknem 10 óra volt... - ebből a szempontból szerencse, hogy Bence későn fekvő-későn kelő, más szempontból egyáltalán nem.


Volt házicsirkéből húsleves sok zöldséggel, csigával; majd nyúlpörkölt nokedlivel. Anyám küldött még töltött csirkecombot, kétfajta bejglit és még egy fajta krémes piskótaszerűséget, de arra már nem futotta energiából.
Kaja után pezsgőztünk egyet, majd "megjött a Jézuska".
Volt nagy öröm, elsősorban a csecsemőé.:))


Dani fél 1-kor ment el, nálunk meg kb. 2-kor csendesedett el minden...


Mi is érdeklődünk, pedig már megkaptuk a patkányainkat!:))

2011. december 25., vasárnap

Meglepi

Szerdán, 21-én csomag jött a kedvestől, kivel bizony irtó rég nem találkoztunk. Ez alatt a fél év alatt volt néhány közös ünnepünk, de hát... fizikálisan ki- és elmaradtak. Névnap, 5 éves évforduló, két születésnapunk, Mikulás - és most itt a karácsony az ő névnapjával...
A karácsonyt ugyan eddig is külön töltöttük, ki-ki a családjával, 230 km-t nem rohangálhatunk át egymáshoz, akárhány napos is az ünnep - mi szilveszterkor tartottuk meg. A szilvesztert eddig viszont még szinte mindig sikerült együtt töltenünk, a "szinte" a 2007-es szilveszterre vonatkozik, mikor is december 22-én szanaszét tört a jobb vállam és gúzsban voltam 1 hónapig. Most - nem tudom, hogy lesz. Én mehetnék, ő jöhetne, elvileg. De gyakorlatilag itt van nagynéném.
Sajnálom szegény anyámat, ő is pártolja a találkozás szándékát, hogy végül is tényleg itt az ideje, csak én meg ismerem az ő egészségi állapotát is, vele együtt Szent Erzsébet-természetét, és azt is, hogy bárkiért feláldozza magát, nemhogy a lányáért. Az is biztos, hogy nem tudom, hogy számolok el magammal, ha mégis elmegyek a kedveshez, és valamelyiküknek épp akkor baja esik. Szóval... jaj, nem tudom, nem tudom...!
De mégis nagy meglepetés volt, sőt, dehogy nagy; óriási, hogy a kedves így meglepett engem!
Mivel tudta, hogy a szintén tőle, már 5 éve használtan kapott és mélyen szeretett fényképezőgépem valamiben hibádzik, amit nem vagyok képes hirtelen megjavíttatni, ezért meglepett engem egy használt, de igen príma állapotban levő Canon Ixus II-vel, ami azért is szuper, mert akár boltba menetben is, bármikor is hordozhatom, olyan pici. Ettől persze nem válok hűtlenné az elsőként tőle kapottól, csak hát azt folyamatosan felpattintott vakuval kell tartanom, még kikapcsolt állapotban is ahhoz, hogy bármikor tudjak fényképezni. Az pedig, pláne egy ekkora gépnél eléggé utópia, hogy ne nyomódjon le a vakuja - akár automatikus megszokásból, akár pl. táskába rakáskor.
Természetesen ellátott a kedves pótakksival, akksitöltővel, kézre akasztható tartózsinórral és egy konkrétan hozzátartozó USB-kábellel és angol nyelvű használati utasítással. Ja, és mellékesen egy kártyaolvasóval...
Fotóztam is jópárat pl. szenteste, de mivel én eléggé műszaki antitálentum vagyok, most pl. egyelőre nem lelem azt a lukat rajta, ahol az USB-kábelt be kell dugni ahhoz, hogy a számítógépre fel lehessen tölteni, hatvanszori körbenézés ellenére sem. A többi egyéb műszaki dolog számítógépes ide-oda bedugdosásához - anélkül, hogy az eddigi felállást ne ziláljam össze - reménytelen nekivágnom, meg... nem is látok rendesen, mit hova kéne...
Szerencsére a régi fényképező vakuját Daninak sikerült felvarázsolnia, csak amiatt aggódom, mikor fogom újra és újra ösztönösen lecsukni. Így egyelőre csak a régi fényképező fotói vannak még feltöltve.
És hát a csomag tartalma közé tartozik 5 db könyv, melyek előző ill. kapcsolódó részeit már őáltala szintén olvastam. Csak hát sajnos, pillanatnyi helyzetemet tekintve nem igazán tudom kellőképpen viszonozni ezt a meglepetést...


2011. december 24., szombat

Poet 2011 évkönyv - Átszellemülés


Nem is gondoltam, hogy ma, december 24-én szombaton van posta!
Ugyanis megérkeztek a Poet 2011 évkönyv tiszteletpéldányai Átszellemülés címmel, szép keményfedeles kivitelben.
Köszönet Berónak (Beri Róbert), aki szerkesztette a könyvet - borítógrafika: Simon M. Veronika.
Köszönet Szécsényi Barbarának a borító hátsó oldalán lévő összefoglalóért, melyből idézek:
"Az itt publikáló szerzők közül számos alkotónak kísérhettük figyelemmel és nézhetjük csodálattal kiteljesedését, tehetségének fölívelését, magas szintű költészetének elismerését.
E közösség akarva és akaratlan is, de alakít rajtunk, magunknak szabott igényünkön emel, látásunkat élesíti, tükrökhöz fordít minket.
Korunk embert próbáló és értékrendjeivel küzdő társadalmában az irodalom, a költészet, a szavak világa egyre hangsúlyosabb szerepet kap,.
Sokfélék vagyunk, mégis hasonlítunk: a művészet ezen asztalánál ülünk, megosztva egymással lelkiségünk és a valahová-tartozni.vágyáson is túl, az érdeknélküliség nyugalmát keressük.
Az írott szó megköveteli tőlünk emberségünk legmagasabb és sokszor legnehezebben bejárható útjainak őszinte feltárását, hiszen felelősek vagyunk a verseinket befogadókért.
Ne 'csak az olvassa a versemet, ki ismer engem és szeret' - olvassák többek, ismeretlenek, kíváncsiak, mások... Emberek."
Szécsényi Barbara

A következő versem került a válogatásba:

A csend hintája

A csend hintája időnként
kirepít a zajos valóságba,
s ő maga visszavonul.
Mint naiv, félénk gyermek,
botorkálok félvakon,
védtelen s gyámoltalanul,
próbálok emészteni múltat,
széttört évtizedeket s itt e
földi létet, hibát keresni
ott, hol régen sem lehetett
semmi, de semmi mást tenni...
ahogy volt, úgy esett.
Keresek értelmet s jövőt,
ha jut még nekem olyan,
ha életem még nem vájta végleg
kőbe e gyors életfolyam.

Reményeimet a csend hintája
lendíti vissza rendületlen
a maga valóságába.
Segíts kapaszkodni, kedves,
mert félek a zuhanástól
a semmi mocsarába.

2011. december 20., kedd

Verselő Antológia 2011


Hétfőn megérkezett a Verselő Antológia 2011 - Irodalmi "virággyűjtemény" tiszteletpéldányai Koma (Komáromi János) megszokottan gondos szerkesztésében és szép kivitelében.
Az ő előszavából idézek:
"(...) Véleményünk szerint minden írás annyit ér, amennyit képes hozzátenni mások életéhez. A versek, novellák születésének az egyik célja, hogy a szerzőik írás iránti lelki késztetését megtestesítsék, hogy felszínre hozzanak olyan érzéseket, gondolatokat, vágyakat, amelyeket másként a szerző nem tud kifejezni. Hozzájárulnak írójuk önmegvalósításához, örömei, bánatai feldolgozásához. a másik, szerintem fontosabb cél az, hogy az írások olvasóinak életére hassanak, képesek legyenek hozzátenni valamit életükhöz. Minden írás, vers vagy próza üzenetet hordoz valaki, valakik számára. Ennek az üzenetnek a megfogalmazását segítik az író emberek. Azonban az üzenetek nem tudnak hatni, ha nem jutnak el a címzettekhez, ha nem érnek célba. Ezt segítik az üzeneteket hordozó kötetek. (...)"

Ebben a kötetben prózai írásaim közül jelent meg néhány.

* * *

Tündérvirág

A kis portulácska csak úgy előbújt a dolgozóm bejárati ajtajánál. Egyszer csak - lett, a semmiből. Két díszkőburkolat között, egy ereszcsatorna előtt... Kész csoda, hogy - már két hét óta - még nem lépett rá senki, nem raktak rá semmit, nem sodorták el, nem tépték ki gyomként.
Múlt héten kihozta első virágát, felujjongott a lelkem: ez egy apró csoda, mégis mennyit jelent nekem! Akkor, sajnos, nem volt nálam gép és hétvége következett... hétfőre meg elhervadt az első virágocska. De azért minden reggel felvidított a látványa, virágtalanul is. Szívós, ragaszkodó kis élet... a kő hátán is megél. Igazán példát vehetek róla.
Péntek reggelre három apró kis bimbót láttam rajta! Na, gondoltam, megint hétvégére fog kinyitni... pedig most itt van a fényképezőm is, mert délután kiállításra megyek... nem baj, ebédszünetben lefotózom majd bimbósan, addigra több fény éri majd. Azért így is elég volt jelenléte, a tudat, hogy Ő itt van, mintha arra várna, hogy szebbé tehesse reggeleimet. És széles vigyorral léptem be oda, ahova néha olyan rezignáltan, fáradtan, nehéz szívvel megyek, mintha nem szeretnék...
És mit ad Isten, amikor ebédszünetben - rögtön azután, hogy a "normálisak" elmentek ebédelni - direkt Őérte, Őt megnézni és lefotózni kiléptem az ajtón: mindhárom csodálatos ciklámenszínű virága teljes pompájában mosolygott rám! Belekönnyeztem, ahogy visszamosolyogtam rá...
Te tündér kis élet, köszönöm, hogy vagy, bármeddig is... és segítesz könnyebbé varázsolni a taposómalmot, bearanyozni a hétköznapjaimat.


A kis fakopáncs

Nyári délután - várva a buszt, gondolkodom mindenfélén... a meleg elviselhető itt, fás-bokros park szélén. Agysejtjeim mára már megtették magukét, fásult, fáradtan nyomott vagyok.
Ez ólmos, zsibbadt hangulatba egyszerre mint derült égből villám, feketerigó nagyságú, élénk, fürge kis madár csap le rám... Teste fekete-fehér mintázatú, s később felfogom, hogy tarkóján és talán szárnyvégénél piros foltok pompáznak rajta...
Meghökkenten áll el lélegzetem, még nem döntöttem: féljek-e vagy sem – ő viszont blúzomba vájva erős karmait, felfelé gyalogol képzeletbeli létráján, melynek fokait mi más alkotná, mint a bőröm... minden karomnyoma után felszisszenek, de az eset oly spontán és különleges, hogy csak nézem ámulva... levegőm visszafojtva... Ügyesen és szinte bizalmasan, szempillantás alatt átröppen meztelen karomra, függőleges irányban gyorsan s biztosan halad rajta...
Okos szeméből nem derül ki számomra, mi ez az egész kitüntetés, ez a szokatlanul bátor, hihetetlen merészség... annyira azért nem mindennapi dolog, hogy városban, út mellett, bármilyen barátságos is a megálló mögötti kis liget – fakopáncsok szálljanak az emberre... fürgén áttipegve vállamon úgy dönt, hogy most elköszön... még megcsippenti fülbevalóm, s nem mondom, hogy nem sikkantok fel... majd a közeli fatörzsre száll. Farkával támasztva testét még rámnéz, mintha kérdezné: "Ugye, nem baj, hogy kíváncsi voltam? Ugye, már nem olyan ez a nap, mint a többi?"
Nézzük egymást, nyomait dörgölöm... karmaitól s csőrétől még ég a bőröm. Majd felhangzik egy jellegzetes hang: csőre alatt koppan a kéreg, s előbb-utóbb nem lesz hasztalan a kopácsolás, szorul odabent a féreg...
Közben látszik buszom a kanyarnál... Kis fakopáncs, ég áldjon, és... köszönöm neked ezt a pár pillanatot. Bár néhol vér folyik karmaid nyomán, mégis bearanyoztad számomra ezt a napot...


Keserű győzelem

Nincs keserűbb győzelem annál, mint amikor úgy csatolunk valakit magunkhoz, hogy közben másokat feketítünk. Másokat, akik ehhez a valakihez legalább olyan közel állnak, mint mi. De mi akarunk lenni az elsők!
S mi - teljesen logikátlanul, de bízva abban, hogy a vélt ellenfelünk lesz olyan gáláns, neki lesz annyi tartása, hogy nem választ a mienkhez passzoló viszonzást ellenünk - napokat, heteket, hónapokat töltünk azzal, hogy addig rugdossuk, alázzuk, szégyenítsük a legyőzendő szerencsétlent, míg úgy gondoljuk, végképp kitöröltük annak emlékeiből, akit magunkhoz csatoltunk. Hát ez szánalmas.


Döntés

Vannak rossz döntések. S mert egy ideig a folyó a medrében folyik csendesen, azt hiszed, jól döntöttél - mondhat bárki bármit, te - jól végezted dolgod. Ám a döntések olyanok, mint a frissen eltett befőtt. Hónapok, netán évek telhetnek el, míg észleled az eredményt - néha a befőttön már vastag a penész, mire rájössz... ha rájössz. És ugyanazt a gyümölcsöt már soha nem kezdheted újra befőzni.

* * *

Mint eddig is, most is köszönettel tartozom a lehetőségért.

2011. december 19., hétfő

Ez sem maradhat ki nálam - X-faktor

Egy számomra emlékezetes pillanata a 2011. évi X-faktorának a legfiatalabb versenyző, Kováts Vera (16) és Baricz Gergő (21) duettje, november 26-án.
Szerintem nagyon-nagyon-nagyon jóóóó volt!:)) Egyszerre aranyos, szívmelengető, természetes és kedves, s az a kicsit fájó szomorúság, hogy milyen jó lenne újra húszévesnek lenni...

2011. december 18., vasárnap

Én és a tévé, de leginkább X-faktor

Soha nem voltam nagy tévés, néha még kicsi sem. Főleg onnantól kezdve, mikortól gyerekeim lettek, belefáradtam abba, hogy soha, egyáltalán semmit nem tudtam végignézni - s itt most külön regényt írhatnék, mi mindenért -, tehát belefáradtam, feladtam, s immáron hozzá sem kezdtem megkísérelni, hogy valamit próbálnék végignézni.
Évek múltán már a gyerekek miatt akár elő is fordulhatott volna tévénézés, szinte mindig úgy alakult, hogy annyi egyéb teendőm, hobbim stb. volt a munkám mellett, hogy - háttérbe szorult. Amit néztem, az azért volt, mert a gyerekek ragaszkodtak hozzám, hogy én is nézzem velük...:))
A gyerekekkel, koruktól függetlenül viszont sűrűn jártam moziba, majd a videó idején már más lehetett a helyzet.
A tévével továbbra is úgy voltam, hogy max. néhány folytatásosra kaptam rá (megnéztem én a Dallast, a Szomszédokat, a Família Kft.-t, a kábel bejöttével a Jóbarátokért megdöglöttem, a Villám, Egyről a kettőre, Bír-lak voltak a családi kedvenceink. Ha úgy alakult, hogy valaminek láttam az elejét, azokhoz igyekeztem is ragaszkodni, bár nagyon nem szerettem a függőséget - valljuk be, rosszulesik az embernek, ha kedvenc sorozata közben épp csengetnek, csörög a telefon, vagy nem tud hazamenni időre, dolgoznia kell és még sorolhatnám.
Mikor jött az internet, szinte végleg leszoktam a tévézésről - a Barátok közt volt az utolsó, amit egyedüliként 2006 nyaráig még néztem -, egyszerűen nem fért bele mindkettő, munka és család mellett és után tiszta sor, hogy valamelyik háttérbe szorul. Volt, hogy félévig be sem volt kapcsolva szegény műszer. És ha igen, akkor sem feltétlen magam miatt, vagy pedig csak azért, mert hébe-hóba dvd-nézést kalkuláltam épp be - úgy döntöttem, nem vagyok hajlandó 1-1 negyvenperces valamiért 1 óra 20 percig tévét nézni a rohadt reklámok miatt. Oké, tudom, hogy más szemszögből természetesen nélkülözhetetlenek, csak az embernek tényleg nincs annyi ideje, hogy dupla ideig nézegessen félórányi valamit.
Kb. 5,5 éve nélkülöztem minden megpróbáltatás nélkül minden tv-beli filmet és sorozatot, műsort. Évek teltek és én csak hallottam a tévéműsorokról...
Most viszont, talán azért, mert Szilviék ideköltöztek, és náluk egész nap szól a tévé - amiből egy kis panelben átszűrődnek ezek-azok -, plusz még Szilvi is mindig szívesen segít benne, hogy épp mi van, hát végre megtanultam, mi a fene is az az X-faktor, és a műsor első hónapjaiban csak néha, mondjuk, esti konyházás közben ugrottam be közéjük, mert valamiért megfogott valami hang vagy dal, és ott ragadtam pár percre. Vagy ezért, vagy azért. Néha tátott szájjal néztem, hogy úristen, mik vannak... és honnan veszik az önbizalmat... meg egyáltalán, hogy lehet ide ilyeneknek bejutni, hát nincs itt semmilyen szűrő? Vagy csak azért, hogy az emberek az elképedéstől röhögni is tudjanak?
Ám néha pont az ellenkezője történt: a döbbenet, hogy micsoda hang, micsoda tehetség...
Summa summárum, nem kezdtem ezért saját tv-t kapcsolni vagy leülni elé, de mikor nemrég beteg voltam és egyik szombaton nem tudtam mást, csak lázasan hörögve, csaholva feküdni, miközben mellettem a földön egy kislavórban tornyosult nagyjából fél százas csomag szarrá ázott pzs, akkor már csak bekapcsoltam a tv-t...
S innentől mondhatom, hogy az X-faktor döntőjének utolsó 5 részét már láttam, mivel megfogott, s ezért képes voltam számon tartani. Nem bántam meg, ragyogó, színvonalas volt. S őszintén mondhatom, ebben az 5 részben mindenkit sajnáltam, akinek ki kellett esnie, mert itt már tényleg profik voltak - és gondolom, az előző döntős részekben ugyanúgy.
Bőven volt részem lúdbőrzésben, meghatottságban, lelkesedésben, felindultságban...
Voltak nagyon szép, emberi pillanatok, gesztusok. Pl. néhány mentori reakciónál, párbajnál, versenyzői nyilatkozatnál... és csoda hangok, emberkék, előadások... és hát maga a ZENE, így, nagybetűkkel, ami, ha nem lenne, borzalmasan üres lenne az élet. S itt persze én nemcsak a pop-, rockzenére gondolok, hanem bármilyen nagyszerű komolyzenei koncertre, Rákász Gergő orgonazenéjére, a Kodály Kórus vagy bármelyik profi szintű kar előadásaira, de ide sorolom amatőrként akár a Rocksuli időnként különlegesen tehetséges fiatal zenészeit-énekeseit is - mind-mind "eszméletlen" érzéseket képes kihozni az emberből.
Számomra a zene összefügg a szeretettel. Amikor teljes mértékben meg tud érinteni valamilyen zene, az, ami olyankor a lélekből kicsordul, az nemcsak a katarzis, az maga a szeretet...
S ezt lehetett látni az idei X-faktor győztesének, Kocsis Tibornak számos csodás előadott dala által is - nemcsak fantasztikus hangját adta a dalokhoz, hanem hozta és egyúttal tovább tudta adni emberségét, hitét, szeretetét.
Szívből gratulálok neki, megérdemelte! És ugyanúgy a többi döntősnek is - remek csapat voltak.

2011. december 15., csütörtök

2011. december 12., hétfő

2011. december 9., péntek

Átverés

Nagynénémet, akit istápolok, napokon keresztül leáztatták a fürdőszobájában. Olyannyira, hogy nem csak ott csöpögött és terjedt szét szinte az egész plafonon, hanem már a konyhája falán is látszott. Hivatalos, heti egyszeri besegítő gondozója intézi a hasonló hivatalos ügyeket, úgyhogy ő rendezte a telefonokat az áztató lakás tulajdonosai és a biztosító felé is, minek alapján kijött a biztosítós ember, és megállapította, hogy 30 ezret tudnak fizetni a beázásért.
Teltek a hetek, majd e hét elején jött egy, nagynéném szerint nem a megszokott postásuk, hanem teljesen ismeretlen, alacsony, fekete fiatalember. Pont abban a pillanatban érkezett, amikor nagynéném kísérte kifelé az őt meglátogató, szomszéd házban lakó idős barátnőjét. Gondolom, seperc alatt lemérte nagynéném korát, fizikai állapotát, és hivatalos, utasító hangon aláírást kért. Ő azt sem tudta, miről van szó, de hát ugye, az egyen-postásruha az rang, és ő, saját neveltetéséből, magából kiindulva nem feltételezett semmi rosszat. Mondta, hogy neki ehhez fel kell tennie az olvasószemüvegét, és ehhez bottal betotyogott óra/2 méter sebességgel a szobájába. Mikor megfordult, a postás ott volt közvetlenül mellette. Mi tagadás, én úgy tudtam és az a tapasztalatom, hogy a postás nem jön be, főleg egy idegen, maximum, ha behívja az ember.
Nagynéném elmondta, hogy korrekten lehajtotta a papír felső részét, amit határozottan aláíratott vele. És mélyen táskájába bújva elkezdte neki előszedegetni a két ötezrest, egy kétezrest, három ezrest és két ötszázast. Hadd bíbelődjék vele a szerencsétlen öreg. Még azt is mondta, hogy "ezzel húsz", és viszontlátásra, már ott sem volt - még a kis rózsaszín papírcsíkot sem hagyta ott, amit egyébként bármilyen pénzkifizetésnél megkapunk!
Nagynéném, mire rájött, hogy mi a fene ez egyáltalán, meg újabb idő elteltével felfogta, hogy neki 30 ezret kellett volna kapnia - nem mellesleg én aznap délután, mikor mentem hozzá, már felvittem a biztosító levelét, melyben írásban is közlik vele, hogy kiutaltak a számára 30 ezer Ft-ot -, és ehelyett a postás szerint 20-at kapott, már romjaiba dőlt magától az embertelenség, becstelenség tényétől.
Aztán jóval később felfogta, hogy ami címleteket fentebb is felsoroltam, az nemhogy nem 30, de csak nem is 20, hanem mindösszesen 16 ezer Ft - hát teljesen összezavarodott.
Tény, hogy ő nem jár sehova, nem költ pénzt. Ami pénzt ad, az ételhordónak, előre kiszámítva, máshonnan adva adja oda, és nekem ad olyan 1-2 hetente a kajájára és egyéb szükségleteire, márpedig ez az idő óta nem fordult elő.
Szegény nem is akarta elmondani szégyenét, hiszen egész életében pont hogy az ellenkezője volt jellemző rá. 42 évet dolgozott számvitelben, nagyüzemi statisztikus, majd közgazdász volt.
Besegítő gondozója kérdése nélkül, miszerint megkapta-e már a biztosítótól a pénzt, el sem mondta volna...
A gondozó viszont nem ódzkozik a becstelenségek utáni mászkálástól - ment is a postára, mondván, hogy "na, ennek az emberfélének itt lesz a vége a munkaviszonyának!"
Nagyon hálás vagyok neki, mert nekem sem mennek ezek a dolgok. Bármit megcsináltam a kéthetes betegségem utántól is nagynénémnek, nemcsak a betegségem alatti vásárlást - annyit súroltam, hogy minden vizes berendezése olyan, mintha új lenne, őt lefürdettem (ami nem egy egyszerű művelet), felmostam a linóleumot többször, oda-vissza hordom és mosom a mosnivalót, orvosnál ültem órát, majd gyógyszertár (szinte 2-3 naponként), csekkjei befizetései stb. - pótkulcsa elkérése másik házbeli szomszédtól, vízóraállás bejelentése szomszéd házbeli felügyelőnél -, mindent megteszek, csak ilyen ügyeket, ráadásul bizonyíték nélkül ne kelljen intézni! Isten a tanúm, hogy balekségem miatt is mennyi saját pénzem is elúszott már az életben, mert inkább hagytam a fenébe, akár több bizonyítékkal is, mert képtelen vagyok harci felkészültséggel, igazam teljes tudatában is reklamálni. Bármilyen hivatalos ügyintézést rühellek, de a reklamáció és az igazam kivívása szinte fóbia nálam. Sokkal többet ártok magamnak az ideggel, ami ezzel jár, úgyhogy magam miatt inkább feladom és "megpróbálok felejteni" én is, ha átvágnak a palánkon.
Nem nagyon tudtuk felmérni, hogyan, hiszen az a szerencsétlenség, hogy nagynénémnél a biztosító levelén kívül semmiféle bizonyíték nincs, de egyedül a postás és az ő szava állnak egymással szemben. Ha a postás azt mondja, hogy márpedig ő kifizette, és a hölgy nincs eszénél, akkor kinek hisznek? Ugyanez vonatkozik a rózsaszín csíkszelvényre... ő odaadta, nem tehet róla, ha a hölgy elszórta valahol...
Mi itthon napokig rekonstruáltuk az eseményeket, mert onnantól kezdve, hogy nemhogy nem 20, hanem 16, ez felülmúlta nagynéném koncentrálási erejét, és szegény magába roskadt. Úgy döntött, hogy inkább elfelejti...
Most persze a gondozónk, ahogy reklamált a postán, megadta az adatokat, naponta hívják telefonon nagynénémet. Most újabb kavar, hogy az érintetlen pénzcsomó, amit kapott a postástól, a postás által kijelentett "ezzel 20", amit ő el is hitt - az végül is csak 16! És a postán, ugye, a 20 lett bejelentve, a kapandó 30 helyett... jaaaaj, őrület! Az ominózus "postás" már másnaptól beteget jelentett egyébként... érdekes, milyen jól volt előző nap, mikor ki tudja, hányadikként vágott át egy-egy idős embert.
Nem tudom, mi lesz a vége, de szegény nagynéném, nem elég a saját baja, a beázott fürdőszoba - de ő is teljesen bele van már roskadva...
Az uraság biztosra ment - ő ismeretlen postás itt, valamint látta, hogy nagynéném alig bír mászni, nem is lát jól, tutira nem fog utánarohanni, hogy de hát a szelvény, vagy hogy uram, ez csak ennyi és ennyi, amannyi helyett...
Minden egyedülálló és idős, beteg ember - ha mindhárom fennáll, halmozott az eset - vigyázzon! Semmilyen ismeretlen hivatalos emberben nem lehet megbízni fenntartás nélkül! Tessék megkérdezni, ha már magától nem mondja, kitől jött és mennyi pénz, valamint számolja is meg; mindegy, mennyi időbe telik! Vaktában ne írjon alá semmit! És ha látják, hogy a hivatalos személy behajtja a felső részét, tessék látni akarni, nem aláírni vaktában! És a szelvényt elkérni!

2011. december 6., kedd

Meki és Miki


Elsősorban Bencus miatt megünnepeltük Mikulás napját (de azért Szilvi is kapott ezt-azt és én is kaptam egy Merci csokit).
Miután már amúgy is, 1 hónappal az előző után újra fellépett Meki-ízvágyunk, ezért fogtuk a Meki A4-nyi, "egy árán dupla menü" ajánlatait, és elbandukoltunk a Mekibe. Megint szép időt fogtunk ki december ellenére, pár órát még a nap is sütött.


Hatalmas adag kajákat kaptunk 3 letépett duplázós menücetliért (és persze egy-egynek az áráért), az italokkal nem is tudtunk mit csinálni, nem vettük igénybe, hiszen többet nem tudunk inni, mint amennyit meg bírunk... ha előre gondolkozunk, nyilván lehetett volna gondoskodni 2-3 fedett pohárba pakoltatásról, de aztán már nem bíbelődtünk vele utólag.
Az el nem fogyasztott kajákat nyilván el tudtuk pakolni, és ismerve "hatalmas" étvágyunkat, nekem még otthon plusz kétszeri kaját jelentett, sőt még jó adag sült krumplit át is adtam kapcsolt részeimnek. Szóval tekintetbe véve, hogy amúgy is csak kétszer eszem egy nap, ezek közül az első esik jól dél körül, de az is "kisadagos", második, este már csak imitálás, hogy kibírjam a gyóccereket.
Bencus dupla Happy Meal-menüt kapott, természetesen különböző játékokkal. És természetesen imádja a ketchupos sült krumplit, rengeteget meg bír belőle enni, de még az egyik sajtburgere felét is megette! Formában volt.:) Ők is ették még otthon is egy darabig a cuccokat.
Ami még nem volt menüben, mi Szilvivel kértünk salátákat és kávékat is. És meglátogatott bennünket is a siketnéma ember, gyakorlottan pakolgatta az asztalokra a repertoárt, 1-1 fóliázott ismertetővel, hogy ki ő és mennyibe kerülnek a darabok... itt a Mikulás-maciról és -oroszlánról van szó... megvettük.


Este pedig, nézzenek már, ahogy hazamentem keresztanyámtól, jéééé, csodák csodája, megjött a Mikulás!
Sajnos, kínlódnom kellett sokat a fényképezővel, mert mostanság nem akar a vakufedél felpattanni. Az utóbbi idővel sikerült a körmömmel manuálisan besegíteni neki, de most egyszerűen, 20 perc folyamatos próbálkozás után lett végre eredmény, miután kiskést, gémkapcsot és zsilettet is bevetettem... na, akkor tudtam fotózni valamennyit, de addigra meg Bencus már elvesztegette a türelmét... ugye, először is ki kell várni, míg én nagynénémtől hazajövök... aztán még a géppel is kínlódni kell. Aztán meg sokáig nem volt hajlandó az arcát mutatni vagy a sok-sok mikulásos ajándék közelébe menni...
Közben visszaemlékeztem, hogy az én gyerekkoromban kizárólag a Mikulás-csomag volt az ajándék. Az lehetett bóti vagy sk. készített - ez utóbbi nyilván dúsabb, gazdagabb és finomabb volt. Anno nem volt divat pl. édességen vagy gyümölcsön kívül mást is kapni, de mivel a család közeli tagjaitól kaptunk 1-1 csomagot, így emlékszem, néha 7 csomagom is volt...


Emlékszem, hogy már az én gyerekeimnek is másabb volt. Jó, nem kaptak "hatalmas", úgymond, szinte karácsonynak is "megfelelő" ajándékokat, de azért apróbbakat vagy könyveket igen.
Bencus már valójában bármit kap ilyenkor - jó, nálunk eleve nincsenek óriási dolgok még karácsonykor sem. Talán a legók méretei fognak változni: a karácsonyiak biztosan nagyobbak lesznek...:))
Azért tűnik soknak pl. ez a mikulási ajándékhalmaz, mert benne vannak más családtagok Bencusnak szánt ajándékai is, sőt részt vett Bencus egy apás munkahelyi Mikulás-napon is, ahol szintén kapott, meg az apai családtól sem jött nyilván üres kézzel.