Egy nap a sok közül

Mozgalmas egy nap volt.
Hajnali 5-7-ig időnként felbődült a vízvezeték a házban, anélkül, hogy közülünk bárki is használta volna bármelyik vízcsapot. Ezt pár hete csinálja, akár éjjel is. Olyan erősen, hogy kb. így tudom elképzelni a háború idején a légiriasztást. Fogalmam sincs, hogy nem hallja vagy tesz ellene valamit az, aki használja épp a csapjait.
Az én csapom sem tökéletes - sajnos, csepeg -, de ha én engedem a vizet, nem bőg a rendszer. Viszont ilyenkor hajnalban, vagy éjszaka lefekvés után nekem kell felpattannom, és ha bármelyik csapot egy kicsit megengedem, abbamarad a bőgés. Ő miért nem tudja magának kicsit megnyitni a másikat vagy enyhébb nyomásúra állítani? Hadd bőgjön a rendszer, hisz ő fenn van! Mire elaludnék, már megint kinyitották bőgve a csapot valahol. Volt már, hogy annyira kivoltam az állandó felugrálástól, hogy kipróbáltam, meddig bírják. Valahol valaki szintén előbb-utóbb feltápászkodott, hogy saját csapja nyitásával hallgattassa el az iszonyatos bőgést.
Volt, hogy Bencéék épp fürödtek - elzárt csapok mellett -, mikor felhangzott a bőgés, s a gyerek már retteg tőle. Itt volt eléggé ezermester öcsém is épp tegnap délelőtt, aki tanúja volt egy ilyesminek, és jelezte, hogy az illetőknek valóban ideje lenne valamit csinálni, az egész házban zeng az üvöltő zaj...
Mire reggel megszűnnek a szapora vízhasználások, már felesleges visszaaludni... így készre pakoltam nagynéném tegnap kimosott, s azóta megszáradt mosnivalóját, majd a jószágok rendezése után felmentem a városba egy óráshoz 3 karórával (nyilván nem mind az enyém), melyek némi elemcserére szorultak.
Csak lestem a kb. 6 nm-nyi területű üzletet, míg sorbaálltam, és elképedve néztem az idős embert, aki szuper gyorsasággal, nagyítókkal a szemén tüsténkedik órák tömkelegével, miközben az ügyfelek egyre csak jönnek a 6 nm-re... Le a kalappal előtte... 8 órán át ezt csinálni, tök egyedül munkálkodva, pillanatnyi szünet nélkül, relatíve igen olcsón; azért nem semmi. Még egy bújtatót is rakott az egyik óraszíjamra - mivel leette őket a helyükről a fene, illetve az idő vasfoga -, amiért semmit nem számolt fel. Sem a pormentesítésért, sem az olajozásért...
Hazafelé befizettem nagynéném csekkjeinek egy részét, katalogizáltam agyamban, hogy kinek mi hiányzik, így bevásároltam számára és magunknak, mire már dél is elmúlt, hazaértem. Akkor rohamléptekben, át sem öltözve magamhoz vettem valami táplálékot, s rohantam a háziorvosunkhoz, ahol alig órás várakozás után megkaptam az influenzaoltásomat, valamint kiírattam nagynénémnek esedékes gyógyszereit, illetve az egyre szörnyűbben dagadó lábaira valamiket... Ezután gyógyszertári sorállás, ami legalább annyi volt, mint az orvosnál.
Hazarohanás, le- és elpakolás, majd összeguberáltam nagynéném részére a mosott cuccokat, a vásárlását, a javított óráját, befizetett csekkjeit, gyorsan adminisztráltam egyet, s már rohantam is hozzá...
Ott postaláda-ürítés, neki való "leszámolás", elpakolás, elmosogatás, vadszőlő-levéltömeg sepregetése az erkélyen, némi külső és belső viráglocsolás, uzsonnáravalók bekészítése, ruhák elpakolása, orvosi instrukciók átadása az új gyógyszerekkel is kapcsolatban, motoros szőnyegtolizás, hűtőrendezés, szemétkivitel, lábkenegetés, este pirítós-, teakészítés (most éppen), gyógyszerek előkészítése, mosogatás, elrakodás, majd 8 előtt haza.
Eltelt pár óra a délutánból, mire beugrott, hogy mi a jóistentől nem bírom emelni normálisan a sajgó jobb karomat - ó, hát igen, az oltás! Egy perc alatt behajítottam néhány hideg vizes pzs-t a karomra az oltás környékére - nem kellett volna órákig várnom vele...
Nekem a krónikus szívbetegségeim miatt jár az influenzaoltás, és ezt ki is használom. Az idén ugyan eszembe jutott, hogy mi a fenének, hiszen nem járok dolgozni, nem járok mindennap a tömött dkv-n, tehát kevesebb a rizikófaktor, még ha boltban, gyógyszertárban, postán, orvosnál stb. elő is kell fordulnom.
Aztán viszont épp ez utóbbiak eszembe juttával döntöttem úgy, hogy mégis beadatom, hiszen a legfontosabb, hogy a legkisebb esélyt is megadjam nagynénémnek, hogy legalább ezt ne vigyem el hozzá, ha mégis megkapnám a betegséget. Mert az oltást réges-régóta ő is ingyen kaphatta, de most már nem kaphatja... azt elvileg csak egészségeseknek adják, hiszen egy gyengített vírus... laikus is kitalálja, hogy neki most egy gyengített vírus sem hiányzik.
Közben megkaptam, hogy ha ennyi kaját hozunk, neki át kell csoportosítani a kajarendelését, ami roppant nehézkes már neki... (ám, ha nem vittünk időnként főtt kaját pluszban, akkor rémüldözve ébredt rá párszor, hogy úristen, holnapra nem lesz levese...! - hát ezért inkább viszünk néha és berakom a fagyasztóba, nem tudom, miért gond, hisz inkább az ellenkezője az szerintem). A kajarendelésben az a jó, hogy neki egy adag kaja (leves és második) két ebédre elég, így csak kétnaponta rendel; viszont mire délután odamegyek, már "farkaséhes" és ettől (is) meg a lábzsiborgástól is ideges - erre viszem a krémtúrót, rétest, joghurtot, gyümölcsöt stb., s ezeket eszegeti du.-onként. Valamint, hogy nem kellett volna minden receptet kiváltani, mert ő is csak egyszer kap nyugdíjat egy hónapban. Igen, de előző nap részletesen tisztáztuk, mit váltok ki, és szerintem úgy egyeztünk meg, hogy minden fajtából kiváltok egyet.... Ha én ezt másnap felülbírálom és valamelyiket mégsem váltom ki, akkor a gondnak legalább annyi az esélye, hogy pont azt nem váltom ki, amit pedig ki kellett volna, mint az a probléma, hogy nem kellett volna mindet kiváltani - s akkor indulhatok megint... Ha megemlítem, hogy tegnap mit beszéltünk meg, akkor azzal zárja le, hogy hát ő se lehet tökéletes... (hogy jön ez ide??) - hát, nehéz ügy...
De nem probléma, ezt is meg lehet szokni. Már nem esik rosszul annyira, mint régebben, hogy bárhonnan vettem a szinte még meleg rétest, mindegyik "száraz és szalonnás és alig van benne töltelék...", vagy hogy "hát nem tudom, hol sütik ezeket a réteseket, de elmehetne inasnak, aki sütötte"... Vagy hogy pl. tudom, hogy muszáj friss kenyeret vinnem, mert visítva garantálható, hogy a félkiló maradványa még a 4. nap sem penészedik, tehát ha nem lenne, is baj lenne; ugyanakkor nem jó semmelyik kenyér sem, mert egyik szárazabb, mint a másik (tök friss, szinte melegen szeletelt kenyereket szoktam vinni...); meg különben is, ő sosem pocsékolt kenyérből ennyit, mint az utóbbi hónapokban. Ő soha nem szokott kenyeret kidobni, most meg igen. Lágyan próbálom magyarázni, hogy igen, de beteg sem voltál, és többet ettél, jobban ki lehetett saját magad számára számolni, hogy mikor vehető és mennyi kenyér a kapacitásod... Erre megsértődik, hogy ő nem tehet a betegségéről...
Én ezt tudom jól... és igyekszem is maximálisan ellátni, normálisan. Valamint én sem vagyok tökéletes, de annak kéne lennem - ui. múltkor vécépapír helyett papírtörlőt vettem - persze az is kellett; de az is igaz, hogy én nem voltam képes meglátni, hogy a két hosszú guriga az csak két hosszú guriga, és nem négy db rövidebb guriga. Valamint az aloé vera spray helyett aloé vera gélt vettem, mert tök ugyanolyan a kiszerelése, színe, doboza, ára mindkettőnek, csak nem láttam a spray és a gél szavak közti különbséget... hisz nincs szemüvegem, mert már másfél éve nem jó, de attól, hogy nincs pénzem új szemüvegre, ettől még nem látok jól...! - így a gél maradt nekem (most már 38 ezernyi segélyemből épp erre volt legnagyobb szükségem!), és elmentem neki sprayt venni... mindegy, ezekre a mentegetőzésekre kár időt pocsékolni, annyira nem ez a lényeg, és hát hol vannak ezek az apróságok az ő nagy bajához képest?
Meg aztán, amikor beszélgetünk és aközben számtalanszor elalszik, vagy nézi a kedvenc sorozatát és a végén nekem kell elmesélnem, mert végigaludta; vagy amikor minden baja és fájdalma mellett még fentről el is áztatják a fürdőszobáját úgy, hogy csepeg a mennyezet... amikor felhív és elfelejti, mire akart kérni... akkor folyton a sírás szorongatja a torkomat. És úgy érzem, mit számít minden apróság, amitől szégyent vagy sérelmet érzek, mikor nem jó neki valami, vagy nem úgy gondolt valamit, ahogy én csinálok; miért kell csillapítanom a gyakran lázadozó érzékenységemet, mikor ekkora baja van? Meg ki tudja, nekem még mi minden bajom lesz esetleg sokkal hamarabb, és ki a fene fog nekem egyáltalán "szalonnás" rétest hozni vagy lesz-e penészes kenyerem, ha majd már én sem tudok arrébb menni? Hiszen én is csak azért tudom ezt így csinálni, mert épp munkanélküli lettem. S ezt majdan, ha én is idekerülök, nem akarhatom a gyerekeimnek... ez tiszta sor.
Szóval tanulom és gyakorlom az alázatot. Pedig jól tudom, mi az, engem még úgy neveltek (ebben éppen egyedülálló nagynénémnek - keresztanyámnak - is nagy szerepe volt). Hogy nem én vagyok a fontos, meg hogy van fontossági sorrend, és hogy mások segítségére lenni, valamint a türelem a legfontosabb.
S egy halálos betegnél csak az kell legyen a cél, hogy megszépítsük, amennyire tőlünk telik, hátralévő idejét...
és itt ez most szinte egyedül rajtam múlik. Nem osztozhatom ebben senkivel. Ha én elbaltázok valamit sértődéssel, haraggal, bármiféle megjegyzéssel, ha nem tiszta a lelkiismeretem, nem alhatom jól, és soha nem bocsátom meg magamnak a dolgot - és nem megy utánam őhozzá még 2-3 más látogató, aki helyreteheti vagy kiegalizálhatja a közérzetet-hangulatot...