2011. szeptember 9., péntek

Helyzet ma

Helyzetek nem változtak.
Dani majd' mindennap elnéz, munka után (ha délelőttös), elvisz valamit, néha hoz egy adag szennyest - legközelebb elviszi a tisztát. Meg általában meg is etetem és/vagy odapakolok. Nevetve mondtuk is, hogy az utóbbi években összesen nem ölelkeztünk-puszilkóztunk össze ennyit, mint most, mióta elköltözött...
Albérleti szobája a haverok között és fiatalsága következtében lényegében nem egy horror egyáltalán. Anno én is ezerszer könnyedebben viseltem hasonlókat. Csak most velem fordult egyet-kettőt a világ.
Keresztanyám mindennapos program. Tulajdonképpen eljárok minden ügyében, amit minden embernek meg kellene tennie - orvoshoz, postára, gyógyszertárba, vásárolni, intézni ezt-azt, hivatalos vagy háztáji, mindennapos ügyeket. Ő otthon van a lakásban, ott időnként tityeg-totyog, és amikor én odaérek kora délután a hivatalos elintéznivalók után, akkor közli, hogy már 9-től itt volt Marika néni, utána megmikrózta az ebédjét, megette, és telefonok voltak S.-től és G.-től, majd jött X. néni. Aki épp azelőtt ment el, hogy én odaértem, én pedig már maradok lefekvésig.
De tegnap pl., hogy odaértem 3 után a teendők után ill. elvégeztével, közölte, hogy hú, de egy unalmas nap volt ez. Mert hogy nem volt senki... (Istenem, egyszer lenne ilyen napom!)
Hihetetlen egyébként, szegénykém emiatt fárasztott egész életünkben, hogy "őrá senki nem nyitja az ajtót"! Holott szerintem egyrészt ezerszer többen nyitották rá az ajtót, aminek jó részét elfelejtette az utóbbi években, mint pl. rám, akinek az is sok volt! - és nekem egyáltalán nem is hiányzott! -; másrészt soha nem vette tudomásul, hogy nem ő az etalon: az emberek többségének családja, munkája, elfoglaltságai, kötelezettségei, barátai, férje/kedvese/párja, állatai vannak, programjai is adódnának - és még ezeknek sem tud a munka mellett maradéktalanul eleget tenni! Valamint a legtöbb embernek, igenis, szüksége van néha egy kis magányra is (nekem az átlagnál, vagy ami jutott, mindig is sokkal többre lett volna szükségem!); csak épp nem teheti! Mert egész életében körbezajongja a családja, a gyerekek; intézi azok teendőit is... miközben épp dolgoznia is kell, és az estéit, éjszakáit, hétvégéit rohanva a kifogyhatatlan lemaradásokkal tölti.
Nem, nekünk ezen soha nem illett vitatkozni, mert ő nem értheti meg a családos életformát, a családi kötelezettségeket, az elvárásokat; hogy egy anya 3-4 életet kell éljen egyszerre, hiszen nemcsak párja, hanem a gyerekei életét is ugyanúgy neki kell észben tartania, mint az összesnek a lyukas zokniját, a házi feladatokat és a pénzbeosztást, mindenkinek számontartania kinőtt-elnyűtt holmiját, a mosni-, vasalni-, befizetnivalót, azt, hogy kinek milyen szülői értekezlet és melyik gyerekkel milyen orvos és szakkör... és akkor még a háziállatokról nem is beszéltem - nekünk pedig csak álom a nyugalom és egyedüllét -, és hogy nem mindenkinek az a legfőbb gondja, hogy az egyedülálló nagynénit mennyivel sűrűbben tekinthetné meg, mikor az jó egészségnek örvend egyébként, és ideje nagy részét szomszéd barátnők és a sorozatok is nagyon frappánsan kiegészítik, és az ember legtöbbször úgyis rosszkor megy vagy telefonál...
Jaj, istenem... Én nagyon félek, és sajnálom őt is nagyon, előre is, olyanok miatt, amelyektől annyira szívesen megkímélném, ha tudnám. Nagyon nem szeretném, ha sokat kellene szenvednie.
És milyen fura, hogy ő, aki a katolikus hitbe született bele, egész életében hívő volt, 10 éve imádkozik naponta többször az Istennek (10 éve volt nagyon kezdetén elcsípett rosszindulatú tüdődaganata és -műtéte - ööö: soha, de soha nem dohányzott! -, melyből felgyógyult!), hogy mentse meg őt a rák és minden fajtája ellen... és akkor mégis! Ő kapja! Újra!
Ki az a fanatikus hívő, aki ettől nem tántorodna meg egy kissé?
Most már tud ismét imádkozni, de a kórházban nem ment.
És mikor mondja, hogy többek közt azért is imádkozik, hogy nekem munkahelyem legyen, nem érti, miért próbálom erről most lebeszélni, hiszen ha netán bejön és munkahelyem lesz, akkor ki fogja mindezt neki megcsinálni, ki fogja elápolni végszükségben?? Hisz nincs senki, senki más! És így is "dögunalmassá" degradálja a napját, amikor más nem megy véletlenül, csak én, délutántól. Ami még a kisebbik baj, ha csak az unalomról van szó, de mi lenne, ha munkahelyem lenne, akkor, amikor már nála egész nap és éjjel ott kéne lenni, ő pedig nemcsak unatkozna, hanem, mondjuk, fájdalmai lennének? Egyetlen munkahely sem tolerálná. Még régi sem, nemhogy új. Úgyhogy próbálom lebeszélni, hogy egyelőre munkahely miatt ne imádkozzon számomra...

3 megjegyzés:

  1. Jajj, nagyon nehéz ez az egész helyzet...:( Nagyon együttérzek!

    Flami

    VálaszTörlés
  2. Sok erőt kívánok, Sárkányka!

    VálaszTörlés