2011. január 3., hétfő

Megkezdődött - valaki elment

Hétfőn megkezdődtek az új év hétköznapjai...
Sötétben vaklálva bóklásztam ki a megállóba, ez így a fagyos hóban időt kíván, így már 7 előtt elindultam. Kicsit rosszul éreztem magam, gyomorszorítás, enyhe hányinger - hát eltelt ez a kis másfél hét, vége... kezdődik megint.
A buszmegállóban tapasztalva kicsit enyhült egy szorítás ott belül: mások is ott vannak. Azok, akik jórészt éveken át, mindennap. Nekik sem jobb, ugyanúgy sötétben indulnak, ugyanúgy rosszul esett nekik is hajnalban kelni. S lám, jönnek az iskolások is, nekik is kezdődik...
Munkahelyemen a takarítónő után első voltam, tettem-vettem a szokásos hajnali dolgokat, lassan beáramlott mindenki, már az ügyfelek is sorakoztak és folyamatosan csordogáltak - dolgoztunk, mert munka, az mindig van.
És akkor jött egy borzasztó hír, amelyet nehéz megemészteni. Ügyvezetőnk személyesen jött hozzám, miszerint egy bizonyos írótól, akitől az utóbbi pár évben néhány könyvet kiadtunk már, néhány meg készülőfélben van - van-e még nálam munka (kézirat), illetve hogy állunk, anyagilag rendezve-e stb. Ekkor még gyanútlanul örvendve mondtam, hogy jelenleg az utolsó munka őnála van szerzői korrektúrára várva, és anyagilag is rendben. Rezignáltan bólintott: - Jól van, rendben. Meghalt... - s ezzel otthagyott.
Idő kellett a hír felfogásához. Egy hónapja még itt állt mellettem ez az ember. Nemrég tudtam meg, hogy beteg, műtéten és kemoterápián is túlesett... de jött, hogy elvigye a több mint egy hónapja ráváró utolsó részlet printlevonatát egy igen tartalmas könyvének, melyen egész nyáron dolgoztam hétvégéimen és szabadságaim zömében. És elszámoltunk. Nem tudtam, hogy utoljára látom. Ő már lehet, sejtette, s mindent rendezni akart - mert olyan ember volt.
Könyvei alapján, melyek nagy része saját létének részleteire épül, ismerem szinte egész életét. Nem volt egyszerű sorsa, rengeteget dolgozott és hatalmas lelke volt. Tudom, hogy tisztességes, érzékeny, végtelenül családszerető... volt. Életének utolsó 3 évében döntött úgy, hogy írni fog. Megírja életét, illetve közvetve az életén keresztül képzeletvilágán keresztül épít fel sorsokat, sztorikat. Talán megérezte, hogy itt az idő, hogy megörökítsen magából valami kézzel foghatót, maradandót szerettei számára, csak írt és írt...
Meséket az unokájának, verseket szerelméről, gondolatairól, de főképpen regényeket, melyek nem csekély fantáziavilágról tettek tanúságot. Én pedig "gatyába ráztam" - a kézzel írt kézirat szedését, stilizálást, szöveggondozást, korrektúrát nevezzük így.
Nem tudom, félkész - nyomda előtti állapotban lévő - műveivel mi lesz. Gondolom, családja rendelkezik majd felőle. Utolsó, térben és időben is terjedelmes korszakot, történelmi változásokat felölelő  könyve, melyen dolgoztam, méltó emlék lehetne utána. Mikor csináltam a könyvét, még verset is ihletett általam a nagyrészt a Szent Hargita árnyékában játszódó történet.
58 éves volt. Nyugodjon békében.

* * *

Szerelem a Hargita alatt

Ezüst gyöngycseppeket szór szerteszét körben
az Ivó patak kristálytiszta vize.
Madarasi-Hargitának olvadt hósapkája
nyárelőre elenyészik benne.

Zúgó közelében székely leány fürdik,
fekete haján a víz fénylőn sziporkázik.
Üde életöröm, s a mesés természet
képeslapra illő idillben pompázik.

Lent a pataknál zavartalan a csend,
csak a madarak trilláznak önfeledt,
gyönyörű dalokat a világ örömére,
minden, ami él, boldogságot sejtet.

Kíváncsi őzikék a sziklafal oldalán
félelem nélkül megállnak egy percre,
a kis patak vizéhez kecsesen lépdelve
szomjukat oltják, s nem mennek messzire.

Szökevény fiúnak szenvedés a sorsa,
ezt a csodát, mit lát, nem felejti soha.
Néhány hétig tart a szépséges szerelem,
elveszíti a lányt, hisz szöknie kell újra.

Kegyetlen a rendszer, a hetvenes évek
nem hoztak nyugalmat ott a székely népnek.
Ostoba hatalom, értelmetlen törvény,
agymosás, félelem jutott az embernek.

Ki magyarnak született, Székelyföldön élne,
nem ura sorsának, ha lázad, börtön várja,
emberi jogával élne - hogyha lenne -,
ám sokéves szenvedés, büntetés az ára.

Évtizedek telnek, a fiú híres lett külhonban,
szeretik, becsülik, ámde boldogtalan...
ha koncertkörútjain kiáll a színpadra,
hegedűje folyton szerelmét siratja.

Kezében fáj, zeng, zokog a hegedű,
hiába siker, tapsvihar, szabadság,
hiába szerető közönség, gazdagság,
álmaiban hívja-várja Székelyország.

Ott szeretne lenni, szerelmét meglelni,
mert a lány szívét, szépségét nem pótolja semmi.
A lány sem felejthet, hogyan is tehetné,
fia lett, nem lehet apját felejteni...

Hírzárlat és terror - évtizedeken át,
a reménytelenségben mindkettő párt talált.
A sors bizony rejtett, s kifürkészhetetlen,
ám érzések nem múlnak kilométereken.

Mikor a bús férfit elhagyta asszonya,
a boldogtalan nő jó férjét temette.
Húsz év alatt mindkettő a távolit vágyta,
már rendszer, tilalom sem tehetnek keresztbe.

Férfiban a honvágy diadalmaskodik,
Székelyföld mágnesként vonzza testét-lelkét,
a Hargita alatti tiszta Ivó patak
megőrizte örök szerelmük erejét.

2 megjegyzés:

  1. Én is...:(( Túl korán ment el, még annyi minden lett volna benne s általa...

    VálaszTörlés