2010. október 29., péntek

Noé - Ginny csau támogatása

"Név: Ginny Weasley
Nem: szuka
Született: 2009. 02. 01.
Bekerült: 2010. 05. 07.
Virtuális örökbefogadás:
Jelenlegi támogatója: Bűvössárkány

Ginny a karcagi gyepmesteri telepről mentett gyönyörű, pici csau-csau szuka. Bűbájos, kedves, bújós, aki egyből megszavazza a bizalmat az embernek. Mindenekfelett lesi a gazdi kívánságait. Élénk, sugárzó énje beragyoghatja az egész család életét."

(Forrás: Noé honlapja)

Megint van egy bűbájos oroszlánmacim. Már egyszer támogattam, csodálom, hogy még nem vitték el szerető gazdik, a csauk általában nagyon kapósak szoktak lenni, és több csaut is elhappoltak már (szerencsére!) az orrom elől, mielőtt a támogatás megérkezett.

Az Év Fája

Nagyon szeretem a fákat. Mindegy, hogy milyen fajtájúak, ha időm engedi, mindig minden fát megnézek, ami mellett elmegyek, ahol várakozom; s megcsodálom napról napra, évszakról évszakra. Sokat fotózom is a fákat, nem tudok betelni velük: a tavaszi, csodálatos, színes menyasszonyi díszbe öltözött fák méhecskéktől zümmögő virágözöne; a zöld, egyre dúsuló, fényes, harsogóan friss lombok harmóniája; az őszi, eszméletlenül szép, meleg földszínekben pompázó levelek elkápráztatnak mindig. Az ősz kedvenc évszakom, a hulló levelek életük 6-8-9 hónapját regélik... s a téli fák, amikor ezüstösen csillognak a zúzmarától, vagy szemkápráztató vastag fehér hó fedi környezetüket és ágaikat... Élő csodák ők.
Fotóstopikom neve sem véletlenül adódott. "Fák, virágok, fény és árnyékok".




Nem is tudtam arról, hogy Az Év fája verseny létezik!
Egy ismerősöm kért meg a következőkre:
"Szülőfalum ékessége és a múlt emlékét őrző fára kérnék egy-egy szavazatot attól, ki segíteni szeretne.
http://evfaja.okotars.hu/dontosfak
A 7. fa lenne a sorban:
7. Nagylevelű hárs az ötvöskónyi kastélyparkban - hol mindössze az e-mailcímet kell megadni, majd levélben kapott megerősítésre kattintani."



Csak holnapig, 30-áig lehet szavazni - sajnálom, hogy nem vettem előbb kézhez üzenetét.
De ha rászánnátok 1-2 percet... a 7. fát kellene megtámogatni, tényleg nagyon különleges fa.:))
Amúgy meg érdemes végignézni nemcsak a döntős fákat, de az összeset. Én megtettem, és nagyon jólesett a lelkemnek...

A fent megjelölt oldalról másoltam ki a fáról írt teljes történetet:

Nagylevelű hárs az ötvöskónyi kastélyparkban

Az ötvöskónyi kastélypark, melynek területe 2,6 hektár, hazánk egyik legkülönlegesebb értékét rejtegeti, a híres ötvöskónyi nagylevelű hársat, mely Magyarország legnagyobb, rendkívüli és különleges példánya. Szimbolikus jelentőségű, hogy villám sújtotta és kiégett, mégis azóta is minden évben zöldbe borul.
Nagyatád felől érkezve bal kéz felől messziről feltűnnek a park széli fák, de a legbelül megbúvó matuzsálem észrevétlen marad. Egykor, évszázadokkal ezelőtt egymás közelében még hét hatalmas hársfa állhatott, innen a legendás Héthárs elnevezés. Egykor ezért hívhatták Ötvöskónyi községet Héthársnak. A hét hársfa a legendás hét vezér emlékét őrizte egykoron, és az ő nevükben óvták a területet. Aztán, hogy a fákat ültették-e, vagy az erdőkivágások idején hagyásfaként maradtak-e meg, nem tudni. Egy másik, tudományosabb elképzelés szerint a fa hét sarj összenövéséből jött létre. Mára ebből csak egy hárs maradt, ennek ellenére a név ugyanaz. A mérete, a kora, az alakja éppúgy különlegességet kölcsönöz neki, mint a hozzá fűzött legendák. Történetéhez a falu lakóinak emlékezetében számos, szeretettel megőrzött história fűződik.

A szájhagyomány szerint a fa a tatárjárás korában gyökerezik (emellett szól az a hihetetlennek tűnő legenda, hogy IV. Béla ennek a fának a tövében húzta meg magát, mikor a tatárok elől menekült), sőt hallani a faluban olyan legendákról, hogy a fa egyidős a honfoglalással. Szakértők szerint a fa kora 300-350 év körüli, bár becsülték már 600 évesnek is. Az biztos, hogy a fát csak „örökölhették”, hiszen amikor Chernel Gyula a kastélyt építtette és hozzá a területet is megszerezte, akkor a fa már régen növesztette lombját. Valószínűleg a XIX-XX. század határán a fát villámcsapás érte, törzse kettényílt. Elmondások szerint a két világháború között a kastély akkori urai, élükön Chernelné asszonnyal, nyaranta kártyapartikat rendeztek a fa hűs odvában. Bár erre nincs kézzel fogható bizonyíték, a dolog cseppet sem elképzelhetetlen, hiszen a fában ma is több ember elfér egyszerre. Ezt támasztja alá, hogy miután túlélte a második világháborút is, az 1950-es évek közepe táján egy cigány család (egyesek szerint németek) lelt menedéket benne. Azonban az általuk rakott tűztől a fa kigyulladt, belseje teljesen, koronája és ágai kis részben leégtek, elpusztultak. Azóta a keményebb hónapokban, lomb nélkül olyan, mint egy hatalmas kiterített állatbőr. Szabados Tamás és Rozsnyai Margit egykori televíziós sorozatukban, a Jelfákban, az alábbiakat mondja (mely szöveg részben dr. Bartha Dénes munkája): „Az elpusztíthatatlan, a vénségében is megújulni képes, az optimistán dolgát tevőt jelképezi. Télen olyan, mint a kiterített medvebőr, halottnak tetteti magát, hogy vártan-váratlanul minden tavasszal új életre keljen, és sátrat adjon az éledő méheknek.” A fa évről-évre meglepi a környéken lakókat. Súlyos sérülései ellenére él, hajt, lombot növeszt. A legkevesebb, amit mondhatunk, hogy rendkívüli példány. Túlélt két világháborút, villámcsapást, tüzet, és még ma is itt van velünk. Itt él köztünk, jelképezve a múltat, őrizve a parkot. De egyben segítségre is szorul. Védetté nyilvánítása nemcsak a falu, a megye, hanem az egész ország érdeke. A Héthárs nevet a Nagyatádi Pszichiátriai Osztály Rehabilitációs Részlegének közcélú alapítványa őrzi.

Fa elhelyezkedése: Somogy megye, Ötvöskónyi (Chernel-kastély parkja), Fő utca 53. GPS (é.sz.-k.h.): 46,17,07 - 17,21,33
Faj: nagylevelű hárs (Tilia platyphyllos)
Kora: 300–350 év
Magassága: 18 méter
Törzskerület: 1057 cm
Jelölő: Takács Márton



2010. október 23., szombat

Kitaro - Karaván

Mert szép.
Mert ilyen a hangulatom.
Mert imádom.

2010. október 20., szerda

Balzsam és megerősítés



A régi kedves baráttól kaptam olyan csodaszép sorokat, hogy úgy érzem, saját blogom emléktárában meg kell őriznem. Ő egy fantasztikus és különleges lélek, akit bár több irányból megkeseríthettek az élet csapásai, lelkiekben mégsem keseredett meg, nem hagyta legyűrni magát, s még most is képes arra, hogy gesztusaival, reakcióival, viselkedésével erőt, vigaszt, biztatást nyújtson az embernek távolból is.
Hihetetlenül és szinte már valószínűtlenül figyelmes - mindig is az volt...
Ő az a kivételes intelligenciájú, művelt és mérhetetlen humanitással megáldott egyén, aki a maga nem kevés baja, múltja tragédiái és szenvedései mellett képes azzal foglalkozni, hogy pl. én, egykori tanítványa - mert nyugodtan mondhatjuk így - verseket farigcsál, és ő az, aki elgondolkozik azon, hogy miből is áll ez az egész, mi célt szolgál, van-e értelme, s szükségét érzi annak is, hogy ezt a cseppet sem jelentéktelen véleményt átadja. Átadja, mert tudja, hogy nekem az ő véleménye számít, mindig is számított; ahogy ő beszél e cselekvésemről, arra oda kell figyelni és abban bízhatom is nyugodtan, hisz teljesen érdek-  - és pláne - abszolút befolyásmentes.
Ő az, aki, ha nem őszintén gondolná azt, amit leír, egészen biztosan nem fáradozna vele, és ő az, aki szép szavakkal csupán pedálozni sohasem akarna és tudna.

* * *

"Amikor első ízben olvastam verseidet,
elfogultan, ellágyultan, érzelemmel telve,
érthetetlen vagy érthető büszkeséggel
és még sok összetevőből álló indíttatásból,
elhatároztam,
hogy mielőtt elmegyek,
legtöbb írásodat, lehetőségeim szerint, elolvasom,
megpróbálom azokat magamban elrendezni,
s talán néhány szóban leírni azt, amit én
kiolvastam belőlük-belőled,
és elküldeni neked.

Természetesen nem egy botcsinálta irodalomkritikusi aspektusból teszem ezt, teletűzdelve sejtelmesen érthetetlen szakkifejezésekkel-képekkel, csupán azt írom le és meg neked, Magdikám, amire egy mezei versolvasó képes, anélkül persze, hogy ennek egyedülvalóságát és valódiságát erőltetné-erőszakolná.
Nem kis lelkierőmbe és végül is "bátorságomba" került, amíg ide eljutottam, hogy lényegében két nagyobb területre vonatkoztatott véleményemet (nagyjából követvén verselésed persze nem tipografált tematikáját) röviden megfogalmazzam.
Teljesen önkényesen választva mindennapjaink testi és főleg lelki megérintetéseinket és azok ránk gyakorolt hatásait, annyit vagyok képes "mondani": mindent úgy érzek én is, mint ahogy te csodálatos tehetségeddel versbe öntötted, sokszor elcsodálkozva azon a bölcsességen, amely csak nálad sokkal idősebbeknek adatik meg.
Nem ún. "világrengető", de még csak nem is igazán sorsformáló, embermegváltoztató, jellemformáló jóra való biztatásokról szólsz és akarod tudomásunkra hozni, a politikának leghalványabb jele nélkül, azt nagyon helyesen kizárt tabunak tekinted, hanem olyasvalamikről, amelyeket bárki észrevehet, ha van lelki és érzelmi szeme hozzá!
Verselésed tematikájának valamivel "nagyobb" részét jelenti intimebb szerelmi érzelmi világod megmutatása, magyarul: költeményeid lírai megfogalmazása.
Csak annyit erről, szerintem "sokrétűsége, sokalanyúsága", azaz ezek összeelegyítése egy olyan szerelmi csodavilágot vetít elém, amely óhatatlan irigységet keltene bennem, ha ismerném ezt az érzést, ennek hiányában legfeljebb egyfajta sajnálkozást kapok önmagamtól, hogy nem szerepelek az "alanyok" között.
Ám szerepel egy férfi, akivel igaz szeretettel-szerelemmel ragaszkodtok egymáshoz, s tiszta szívvel kívánom ismételten és nem először: ezt a szerelmet ne zavarja meg semmi és senki, adjon a jó Isten erőt mindkettőtöknek, hogy majdan erős szeretetté szelídülve a mai érzelem legyen oly erős, hogy kitartson életetek végéig!
Neked, Magdikám, pedig adjon egészséget ahhoz, hogy elviseld a rád váró csapásokat-bajokat-gondokat, azokkal birkózz meg és írj, és írj, és írj, teljesítsd azt, amit a  Teremtő rád bízott!

Ezen saját magamnak szabott kötelezettségem teljesítése után, szép és nyugodalmas éjszakát mára, szombatra pedig jó hosszú, pihentető alvást kívánok neked..."

* * *
Bár úgy érzem, ennyi jót és szépet nem érdemlek meg, de álságos lenne azt mondanom, hogy mindez nem esik jól a lelkemnek. Balzsam a szívnek a mindennapok néha lélektelen sodrásában.
Köszönöm... mindent nagyon köszönök.

2010. október 17., vasárnap

Látogatás Békés megyében


Tegnap meglátogattam lányomékat, most voltam először náluk másfél hónap óta, mióta elmentek. Ami nem véletlen, hiszen nincsenek a szomszédban, egy ilyen program egy egész napot igényel, hajnali keléssel és esti hazaérkezéssel. Két és fél óráig ment odafele, két órán át pedig hazafelé a távolsági busz.
Jól sikerült nap volt, az időjárás ellenére, ami szürke, borús volt egész nap, max. 12 fokkal. Szeghalomnál már az eső is esegetett, de Mezőberény előtt kisütött a nap. Tudta, hogy odamegyek.:)


Bencus vigyorogva fogadott, pedig szeptember elején látott legutoljára. Szépen meg volt nyírva, nőtt és hízott is szerintem, és igazi "udvaros" gyerek lett belőle, akivel akkor vannak gondok, ha nem lehet kint reggeltől estig a szabadban. Jött vele egyből Panni, a kétéves fekete, ragyogóan fényes lánytacsi, tündéri, édes kutyus. Felejthetetlen Toncsi nevű kutyámat juttatja eszembe, az egyetlen kutyát, aki igazából az enyém volt...

 

Panni úgy imádja Bencust, hogy mindent eltűr neki. Az gyúrja-gyömszöli, húzza-vonja, sokszor rá kell szólni, ne cincálja szegény kutyát. Mesélték, hogy Panni Bencust vidáman húzta a műanyag motorjával együtt... aztán kiderült, hogy hosszabb távon nem volt jó ötlet, mert kis idő elteltével Bencus felborult a motorral együtt... hiszen Pannika nem biztos, hogy futás közben felmérte az útviszonyokat a műanyag motorhoz képest.:)
Van egy cica is, ivartalanított barna-cirmos fiú, nagyon szelíd, dorombolós, kedves cica - de Bencus elől természetesen menekül, amit nem is csodálok. Ismerve Bencust (és a korosztályát), valamint a macskák - szerintem jogos és természetes - aggodalmát saját biztonságuk felől, teljesen megértem... Pannin csodálkozom is, de ő kutya. Egy kutya önfeláldozó és élete árán is hűséges...


Mesélték, hogy egyik nap a város központjában voltak sétálni, vásárolni, ügyintézni stb., mire hazaértek, Bencus elaludt a kocsiban. Nem akarták megzavarni az álmát, ezért kint hagyták a kocsiban, hadd aludjon. Pannika leült tőle 1 méterre, és el sem mozdult tőle egy percre sem, pedig elég sokáig kint szunyált Bencus. Pannit elhívni sem lehetett... úgy érezte, ez most az ő feladata: vigyázni az alvó Bencus álmát.:))
Az állatok kintiek, egy kamrában, ahol a padlásfeljáró is van, van egy csinos kis kutyaház sok-sok meleg ruhaneművel, ajtajától pár centire egy rúd, amire egy vastag pléd függönyszerűen van rakva, szintén a melegtartás végett. A kamraajtón cicakijáró, ahol Panni is kifér.



A ház egy régi parasztház, nagy udvarral, belülről felújítva. A konyha és lakótér jellegű előszoba boltíves átjáróval van elválasztva, ami eredeti forma. Egy szoba van, de az jókora, nálunk a két (panellakási) szoba van talán akkora. Igazándiból 3-an jelenlegi bútorzatukkal lazán elférnek, fürdőszoba is jó nagy, legalább 20 cm széles csempés kádszéllel, automata mosógéppel, sok tárolóhellyel. Spájz is van, amely nyáron is jó hűvöset tart - hiszen vályogházról van szó.


Van konvektor is, de kis alakú cserépkályha is az előszobában, ami hamar meleget szolgáltat, s a fával való tüzelés - gyermekkorunk illata (Szilviának nagymamaháza-szag) - árad szét, s a pattogó tűznek külön hangulata van.
Szóval régi, de jó kis ház. Külsőleg a ház után toldva még egy csomó melléképület, fáskamra, szerszámos, ilyen-olyan tárolóakármik következnek.
Szilvinek van/lesz helye bőven kertészkedni, vittem is neki tulipánhagymákat, amit a nagyanyja küldött neki és még most el kell majd neki ültetnie.


Szilvi párja kijött elém az autóbusz-állomáshoz, sepercen belül hozzájuk értünk, ahol Szilvi már tálalta az ebédet. Ebédhez ugyan még 11 óra lévén korai volt az időpont, de mivel egyikünk sem reggelizett a gyereket kivéve, így mindnyájan jóízűen álltunk neki a csirkepaprikásnak főtt tésztával, uborkával.
Mivel még mindig nem esett, sőt sütött a nap, kaja után csaptunk egy bő 2,5 órás sétát, felfedezni Mezőberényt. Panni is pórázra került és jött velünk. Fotóztam őszi parkokat, fákat, virágokat, szobrokat, emlékműveket, templomokat, házakat... közben megismerkedtem új közeli ismerős-rokonnal is, s együtt elmentünk egy fajátszótérre, ahol szintén nagy viháncolást csapott nemcsak Bence és Panni, de még mi is jól szórakoztunk.


Innen az ún. "Liget"-be mentünk, ahol székelykapu díszeleg annak elején és végén, itt sétáltunk, fotózgattam, majd természetesen eleredt az eső. Mindegy, az eső nélküli pár óráért is hálásnak kell lennünk, mert anélkül nem mozdulhattunk volna ki, fotózni meg pláne nem igazán lett volna élmény.
Közben Panni, mikor Bence vezette pórázon - kiverte volna a balhét, ha nem -, ami többé-kevésbé jól is ment neki, ám jól megfuttatta időnként Bencust, és kétszer sikerült is tőle meglógnia. Akkor valamennyien Pannit akartuk így vagy úgy megállítani, nem mondom, hogy nem tört ki a frász, hogy mi lesz, ha nyoma vész.
Amúgy szombat kora délután lévén egész Mezőberényben alig találkoztunk emberrel úgy globalice. Szokatlan volt. Hatalmas, széles, tiszta utcák, porták jellemzők rá, belvárosa ápolt, gondozott, jól néz ki és sok minden van, ami a nagyobb városokban is. Alapvetően, ha kertes házban él az ember, élhet úgy, mint falun, mégis pár perc és bent lehet a központban, ahol szinte mindent elintézhet.


Még autóval elmentünk a Kettős-Köröshöz, ami gyönyörű látvány és fotózási lehetőség lett volna, ha nem esik az eső... de sajnos, már nem lehetett anélkül fotózni, hogy ne kelljen féltenem a gépet. Van ott egy Petőfi-emlékmű is, ha egyszer majd tavasz után megyek valamikor, feltétlenül tervbe van véve néhány száz fotó készítése ezen a részen...
Szilvinek egyelőre még nagyon szokatlan minden.
Nem kis döntést hozott, amit még nem dolgozott fel teljesen. Zajlanak a perek is, s mivel szerencsére közös akarat, így a gyermekkel kapcsolatos végzésen már túl vannak, bár maradtak kérdéses dolgok a távolságáthidalás miatt... 
Ráadásul mindenkit hátrahagyott szülővárosában, ahonnan végül is még soha nem tette ki tartósabban a lábát, amitől még nem élt távol soha; hiányzunk neki mi is, meg a város is - emiatt néha kissé labilis az érzelmi állapota.


Viszont a döntést meg kellett hoznia, és akkor kellett meghoznia, amikor megtette. Ha késik, akkor már beindultak volna olyan közösségi dolgok, amiket, ha elkezd, nehéz lehetett volna befejeznie vagy megszakítania gyerek mellett. Nem tudott volna mozdulni, s akkor a sokhavi-évi letargia és depi a gyermek külső félrenevelésével és kedvezőtlen szülőmintával együtt folytatódott volna...
Jobb így. Csak megértés legyen, türelem és biztonságérzet.
És maradjon is így.

2010. október 15., péntek

Juharfalevél


Az ember elfárad már a mindennapos hajnali keléstől és kevés alvásoktól. Pénteken már csak a péntek ténye élteti, és szombatra, ha szerencséje van, nem kell semmi miatt korán kelni.
Így nem csoda, hogy nem kapja el az embert minden ok nélkül az eufória pénteken hajnali 5-kor, de még a 7 órás indulásnál, a "szürkületi zónában" sem. Nem örül valahogy annak sem, ha a 40-50 perces autóbuszúton (volt már 70 is ugyanez) eltapossák és félrelökik az ülésekért folyó közelharcban az "oskolások" - elvégre biztos is, hogy kizárólag ők lehetnek jobban rászorulva azokra, és nyilván fáradtabbak, mint mi, akik már netán 20-30 (sőt több) éve nyomjuk, netán itt-ott egy csomó ragaszkodó, immáron most már sírig kitartó egészségügyi problémával ellátva...
Ámde szemléljük a dolgokat pozitívan. Sokkal jobb nekem, mint... és itt buzgón sorolni kezdek magamnak jó néhány tragédiába torkolló élethelyzetet, természeti vagy felelőtlen emberi mulasztások miatt bekövetkező katasztrófáknak kitett tömegeket, fiatalon vagy életük teljében gyógyíthatatlan betegségben szenvedőket és elhunytakat... vagy a munkanélkülinek... vagy a hajléktalannak... vagy...
Mire majdnem beérek, bőven 8 előtt, már a Nap is feljött és megcsillan a csodálatos, hatalmas juharfa színes levelein, melyet már 13 éve csodálok meg minden ősszel. Fantasztikusan pazar látvány a fa napsütésben! Az őszi színek széles palettájából semmi sem hiányzik róla. Tökéletes.
Takarítónőnk hajnali 6 óta dolgozik, azóta szerintem már többször felsöprögette a munkahely előtti járdát a hulló levelektől. Talán ezért tűnik fel a járda közepén egy friss, harmatos, szabályosnál is szabályosabb, élénkvörös levél, melyre láthatóan még senki nem lépett rá, biciklivel sem mentek át rajta. Nincs szívem otthagyni, viszem magammal, be a helyemre. Részlegünkben én vagyok az első, s míg készülődöm, pakolgatok, kirakom magam elé a levelet, s aki látna ilyenkor, valószínűleg rájönne, hogy nem vagyok komplett: egyedül vigyorgok időről időre a juharlevélre...
Mikor jönnek kollégáim sorban, tekintetük ráesik a levélre, majd rám, s mindenkinek derűs lesz az arca és fecserészni kezd. Egyik férfiú felkapja, s vidáman harsogja: "Szkenneljük be?" Naná!
Valahogy mindjárt máshogy indul ez a munkanap... Egy kis piros levél mire képes!
És aztán a délelőtt folyamán még két levél érkezik hozzám azoktól, akik nem kizárólag egyhelyben ülősek.
Szintén különlegesek és szintén szépek... Nyilván, hogy beszkenneljük...
Utána pedig újság lapjai közé helyezve súlyozom le lexikonjaimmal, hogy maradandóbb legyen szépségük... De emlékeimben úgyis úgy marad meg, mint "mosolygós péntek juharlevéllel"...




2010. október 13., szerda

Halmágyi Sándor kiállítása


Halmágyi Csaba, a harmincas éveiben járó festő kiállítását tekintettük meg szombaton a Belvárosi Galériában.
Amikor a plakátot láttam, már elsőre is a - talán - 1963-as Kincses Kalendárium borítóján lévő kép ugrott be, s mikor néztem a képeit, erről egyre inkább meggyőződtem.














Vajon honnan tudhatja egy ilyen fiatal festő, hogy 40-50 évvel ezelőtt épp ilyen öltözékekben, épp ilyen munkákat végeztek és épp ilyen körülmények között az emberek? S ha tudhatja is, mert hiszen miért ne, vajon miért pont ez a fajta néprajzi jelleg adja meg festői stílusának alapját?
Realista képei szerkezetileg viszonylag egyszerűek. Témáiban az akkori, viharos időkben élő egyszerű nép fiai-lányai láthatók, legtöbb helyen háztáji, ház körüli vagy mezei munkát végezve.
Belőlem nem kis nosztalgiát váltott ki a kiállítás, eszembe jutottak gyermekkorom falun töltött nyaralásai, az akkori hangulat...













"Képeiben sokkal inkább a melegség, a természet szeretete, mindennapi dolgaink felismerése, az egymásnak feszülő ellentétek, az idő, az elmúlás ellensúlyozása szökik szárba. Talán nem véletlen az sem, hogy képei nagyok, témáinak kibontása mindennapjaink olyan két pólusa közé enged betekintést, amelyben ott simul a megaláztatás, a letaglózott emberség, a századok feje fölött átsuhanó igazság pedig, hol egy mozdulatban, egy szemvillanásban, hol egy egyszerű tárgyban jelenik meg."
(Szente B. Levente)































































2010. október 11., hétfő

Őszi nagyvásár


Évente kétszer hagyomány, mindkétszer Mihály-napi.
Szerencsésen fogtuk ki az időjárást, kellemes hőmérséklet, se nem fújt, se nem esett - ez az idei őszön nem semmi dolog! Főleg az árusok áldhatják szerencséjüket ezáltal, hiszen legalább forgalom is akadt.
Majd fél napot eltöltöttünk a vásározók között, megcsodálva sok megszokott és kevésbé látott, új dolgokat, már meg sem lepődtünk, amikor az indián zenészeket megpillantottuk - hiszen mindig ott vannak, ahol "valami" történik -, és az egyre szaporodó, vásár melletti vidámpark jellegű gyermekszórakoztató helyek, gyermekeket hordozó pónik sem voltak már egyedi jelenségek.
Lényeg, hogy jólesett a séta, a hangulat az enyhe őszi időben, az érdekességek, a Kézművesek utcáján kellőképpen kibámészkodhattuk magunkat és itt-ott fel is "tankoltunk" ebből-abból, s még az eső sem vert el bennünket, mint a májusi vásárnak kb. félútján...


A hagyományőrző részen népviseletbe öltözött együttesek énekei-zenéi hangzottak, s az Ózdról érkező kovácsok helyben mutatták be mesterségük lényegét, vicces kikiáltások kíséretében.
Vettünk néhány szükséges holmit, és néhány olyan dolgot kölcsönösen egymásnak, amelyek nem létszükségletek, viszont kellemes emlékek erről a napról...



 







































  
Vásári csecsebecsék:
























Hőlégballon-találkozó


Itt voltak a lufik!
Hőlégballon-vb volt Debrecenben, október 2-10-ig. Az esős napokat kivéve valamelyik napszakban láthatóak voltak részben vagy tömegesen a vb résztvevői. Mintegy 120 lufi versenyzett nálunk több mint egy hétig.


Engem a versenyrésze nem igazán érintett, inkább mint látványosság vadásztam rájuk.
Sokszor szerencsém volt: reggel 7-től 8-ig vagyok úton a munkahelyem felé, ezalatt is találkoztam velük néhányszor, valamint du. 4-től fél 6-ig terjedő időintervallumban is lehetett őket csodálni a szerencséseknek - párszor magamat is közéjük sorolhattam.


Nem mindig volt szerencsém a napállás miatt: délután hiába voltak tömegesen a hazaérkezésemkor a Tócóvölgy utáni területnél láthatóak, az nekem a lemenő nappal szembe irányt jelentette: lehetetlen volt nemhogy fotózni, de szinte nézni is.


Ám voltak szép pillanatok. A legszebb 9-én reggel volt, amikor végignéztem a 7. emeletről, ahogy - szerintem - az összes rajtol szépen sorban, és kényelmesen átlibegnek átlósan a Tócóskert fölött...


A felkelő nap fényében fotóztam őket, ahogy pici, áttetsző foltokból lesznek egyre nagyobbak, és amikor az elejét szinte teljes nagyságban fotózhatom, a vége még akkor száll föl a Nagytemplom vonalában, persze nyilván sokkal távolabbról.


A szombati olyan gyönyörű, színes, méltóságteljes vonulás volt, hogy a túláradt örömtől majd' elbőgtem magam, mint mindig, amikor valami olyan szépséget tapasztalok, amelynél azt érzem, hogy kivételes eseménynek, szépségnek vagyok szemtanúja.


Nem törődtem azzal, hogy 5 fok van és én egy szál pólóban, mezítláb állok a fényképezőgépben a nyitott konyhaablaknál, időnként derékig kihajolva, hogy minél jobban fotózhassam, csak egy idő után vettem észre, hogy bizony elfagyott a kezem és reszkettem a hidegtől. Egy háromhetes kiadós vírusos, lábon kihordott kór után bevillant, mennyire nem hiányzik még egy megfázás, és csak reménykedni tudtam, hogy nem következett be - de már mindegy, ez így esett. Nekem mindenesetre tökéletes hétvégeindítás volt ez.
Ha mosollyal ébredünk, meghatározza egész napunkat. Na, kb. ilyen volt ez a reggel...