2010. március 31., szerda

Március végi hétvége - Pesten


Szuper hétvégét töltöttem Pesten.
Kötelességek, feszélyezettség nélkül, lerázva a mindennapok szabadidőhiányos rohanását, terhét.
Igaz, nagyon gyorsan eltelt. De egy ilyen alatt többet vigyorgok, mint egész hónapban.
Várt a kedves, és mindennel elhalmozott. Ezek közül legfontosabb a szeretet, megértés, nyugalom... de ezen felül a séták, a westendes kajálások, fagyizás és a tömérdek ajándék is emelték a hétvége fényét.:)

Flamival együtt megnéztük a Szépművészetiben a Degas-tól Picassóig című kiállítást, mely összességében véve mindenképpen felüdülés volt - persze több olyan képre is bukkantunk, melyekért önmagában is érdemes volt ide ellátogatni.
Utána szokott helyünkön, a Fanyűvőben kajáltunk és jókat cseverésztünk. Flami megcsinálta mindkettőnk adóbevallását - mi ezért borzasztó hálásak voltunk, és külön öröm volt, hogy meglepetéseinkkel sikerült eltalálni olyan dolgokat, amelyek örömet szereztek "könyvelőnknek".:)))

Vasárnap a Városligetben sétálgattunk, gyönyörködve az ébredező természetben, a zöldülő fákban, a Vajdahunyadvárban, a tóparton a napfényben összesereglő élénk kacsákban, galambokban...
A csoda az volt, hogy a hétvégére hideghullámot és esőzést "ígértek" a meteorológusok. És nem így történt - igazi tavasz volt. Szombaton szinte melegem volt, és az évben először voltam rövidujjúban... vasárnap viszont a napsütés ellenére már hideg szél fújt, néha igen keményen, de márciusba ez még simán belefér.
Eső viszont nem esett... így végre fotózási szükségleteinknek is hódolhattunk.






Egy-egy ilyen találkozás nem történik nagyon sűrűn, de minden alkalommal hetekre feltöltekezem boldog élményekkel, és az emlékek tartanak sokszor akkor is életben, amikor a mindennapok taposójában néha úgy tűnik, elvész az ember...











Házi Mucha-gyűjtemény és ajándékhalmaz...


Cicák... Amazon-farokkal...:))

2010. március 25., csütörtök

Bencus kétéves


Tegnap volt egyetlen unokám kétéves.
Nem volt szegénykémnek jó napja. Nem sikerült aludnia egy percet sem egész nap, így roppant nyűgös volt, mikor beérkezett a hatalmas számú,
4 tagú vendégsereg.

Szilvi már délelőtt 10-től előkészült, szépen feldíszítette pici lakásukat, takarított, almáslepényt sütött, szendvicseket készített, férje vásárolt, Bencussal foglalkozott...
Lehet, hogy a felhajtás volt szokatlan, mindenesetre Bencus nem és nem és nem aludt napközben... Így nem sok olyat tudtunk csinálni, ami elnyerte volna a tetszését.

Félórára elaludt ugyan, mikor már ott voltunk, de az szinte annyi volt, mintha nem... Egész idő alatt feküdt, cumizott, és az alvós nyusziját dörzsölgette az arcához - mindig így szokott, ha álmos.
Védekező szindróma: ha a nyuszit az arcába temeti, akkor ő nem lát, ergo mi sem vagyunk ott.:)

Nagy ötletességre és kitartásra volt szükség ahhoz, hogy időnként egy mosolyt elcsípjünk... Én azért bezsebeltem párat, meg is küszködtem érte.:))
Az ajándékok elállnak, mi meg azért, hogy ne vesszen kárba semmi, azért kapkodtunk ezt-azt, megünnepeltük Bencust.
Piros verda volt a tortája, és a legnagyobb tűzijáték látványoskodott rajta... Bencus ezalatt ugyan nyilván nem volt hajlandó felkelni, de ámulattal, hatalmas szemekkel nézte...

* * *

Bence kétéves

Két gyertya lángját
tükrözi szép szemed,
két éve élsz már
e világban, s csak neked
örül, ragyog ma minden.
Boldog babakorod
éled, s mi lehetséges,
ma mindent szabad neked,
mindent, mi jó történhet,
árasszon el téged.

De máskor is, mindennap

érted kel fel a Nap,
s a Hold ezüst csillámport

szór, csakis miattad.
Alakul egy élet,
boldogan ránk nevet,
apró kicsi fiú, sokáig

éltessen Isten téged,
drága kis bogár,
boldog szülinapot neked!

















Azért egy kép úgy is, amikor Bencus is látszik:

2010. március 23., kedd

Már nem ugyanaz

Milyen fura.
Nevén nem nevezném, de gondoltam és írtam róla sok pozitívumot, legalábbis sokáig én nem mélyedtem bele a negatívumokba (most sem), amelyek sajnos, ott szunnyadnak mindenféle, bármilyen jellegű és vonatkozású csoportosulásban, s egyszer csak, mint vulkán törnek kifelé az indulatok.
Egy irodalmi csoportról van szó, melynél én Svájcként tartózkodtam mindig, soha nem szóltam bele semmiféle kisebb-nagyobb vitába és marakodásba - nem voltam túl régen ott, s mint új, az ember befogja és nem foglal pártállást, pláne, ha azt sem tudja, mihez kéne. Néha beküldtem, néha kellett, néha megmagyarázták, hogy inkább amúgy - fűződik az első időszakhoz azért elég sok szép sikerélményem.
A második időszakban már nem igazán volt kedvem, így valójában nem volt sok látszatom, valahogy elidegenített a sok főszerkesztőváltás, szerkesztőváltozás, újraszerveződés - az ezekkel járó stílus- és nézetváltás; a háttérben zajló, fogalmam-sincs-miről-szóló, kik ellen és miért való balhézás, vitatkozás... ki kivel, ki ellen... szerencsére sikerült mindig kívül maradnom. Hogy miért kell minden versnek egyformán szólnia, és csak az a jó - most objektíve írom, külső megfigyelőként - az rejtély. Más helyeken is negatívumként hozták ezt fel erre az egyébként színvonalas helyre, név nélkül természetesen, de aki akarta, valamint járt ott valaha és picit képben van, tudta, miről van szó. Sokan mások is, mint én is, úgy döntöttünk, nem akarunk "hasonlítani", inkább maradunk olvasóként - vagy sokan úgy sem.
Találkozó készülődőben, éspedig épp városunkban, mégiscsak megfordult a fejemben, hogy esetleg akár jelentkezhetnék is... ehhez hozzátartozott volna versválogatás-beküldés és a kiválasztottnak a felolvas(tat)ása is, valamint egy bulizós est. Gondolkoztam és olvastam esténként a szervezkedős üzenősködést hétszámra. És szó se róla, meglepődtem a sok száz üzenetnyi vállveregetős bratyizáson, úristen, én ebből annyira kilógok... mások már félszavakból értik egymást. Nem, én itt csak lógnék; nem jelentkezem. Hetekig kívülállóként olvasgattam a fejleményeket.
S aztán egy nap alatt feje tetejére állt minden: összevesztek szerkesztők, volt szerkesztők - ment a nem annyira szalonképes duma is, sértődések, kiszállás, csók-Pityu, némi műsorborulás... Már semmit nem értek. Miről is van itt nagyban szó?
Jól döntöttem. Itt néha sok mindenről szó van, csak nem az irodalomról.
Dicsérjük, akit kell és illik; ócsároljuk, aki vetélytárs, és hagyjuk hidegen, aki nem hozzánk hasonlóan ír, hisz az tutira nem jó, pedig esetleg x éve, mások vezetése alatt, hú, de jó volt.
A műsor és a reggelig tartó, szinte magánjellegű buli biztos meg lesz tartva, biztos sikeres is lesz az egész; elkönyvelve meg pláne, hisz megszépülnek az emlékek.
De a jelentősége már nem az, ami volt. Az ünnepélyes, meghitt, konszolidált, közérdekű, kellemes hangulatú, toleráns est, ahova gimis osztályok vonultak ki... ahol a díszteremben gyufaszálat nem lehetett leejteni... ahol mindenki ugyanazért ment oda... ahonnan mindenki úgy jöhetett el, hogy ez igen; értékes program, találkozó volt, sokáig fogunk emlékezni rá...
Már nem ugyanaz. Más szelek fújnak...

2010. március 21., vasárnap

Poet 2009

2009 vége felé jelent meg a Poet 2009 évkönyv, Versbe álmodó címen, melyet Beri Róbert szerkesztett.
A Poet.hu szerzőinek alkotásaiból készült válogatást tartalmazza, szerzőnként 1-1 verset vagy prózát.
Borítóját Károlyfi Zsófia tervezte.

Megtiszteltetés volt számomra, hogy kétfelől is felkértek a szereplésre, melynek örömmel tettem eleget.

A verset azzal a "hátsó gondolattal" választottam ki, hogy közeledik a karácsony, s ha feltehetőleg addig megjelenik, egyik személyes ajándékom lesz a világ legjobb anyukája, édesanyám számára...
A számítás bejött.:)
(Ez az év során a 7. antológia volt, melyben versem jelent meg.)



Anyám születésnapjára

Évek hosszú, kemény sora
nyomja egyre keskenyedő
válladat,
nehéz küzdelmek,
el nem sírt könnyek
szántják barázdákba
belső fénytől tiszta
arcodat.

Adj még álmot, anyám!
Őrizd meg lelkem hófehér,
ám makacs galambját,
mert gyermek vagyok én,
hisz' látod... még nem léptem át
virágos álomkertünk falát...

Vigasztalj s maradj még,
álmodjunk nevetést, fényeket!
A szebb jövőt meséld nekem...
meséld, s én elhiszem!
Te egyetlen biztos pont,
és feltétlen szeretet
ebben az életben.

2010. március 20., szombat

Cucus

Cucust akkor vettük, amikor allergiás gyermekeim a másik szobában való tollallergiára pozitívan reagáltak. Illetve negatívan... tehát: nem fulladtak be, na.
Cucus volt az első szőrös állat, amikor Daninál már megszűnt a sűrű kórházas tartózkodás és a gyógyszerekkel, sprayvel szinten tudta tartani a betegségét.
Mivel Rebi és Kleofás nem volt különösebben simogatható, illetve Kleofást még lehetett is, de az csak nem olyan, mint egy szőrös állatka, így jutottunk el Cucusig, a sötétbarna színű aranyhörcsögig.

Mikor megvettük, olyan pici volt, mint egy kisegér. És nagyon fürge, eleven, mósztató kis jószág. Valahogy abban hasonlított Rebire, hogy mindig úgy látszott, épp halálra izgulja magát. Állandóan aggódni kellett az egészségéért, nehogy túlzásba vigyük a sokkot, a stresszt számára.:)

Cucus a nevét akkor még kicsi unokahúgom, Móni szójárása által kapta.
Ő kb. "fityiszt!" jelentésben használta a "cucus!" szót. Amikor az apja viccelődött, húzta valamivel a gyereket, s Móni arra ráébredt, hogy szívódás, akkor mondta azt apjának, hogy: "peeersze; cucuuuus"! Ez a cucus szó tök jól ráillett Cucusra...

Különleges volt a maga nemében a színe miatt. Rengetegszer láttam már aranyhörcsögöt, de ilyen színűvel addig nem találkoztam.
Hörcsögkirálylány módra elláttuk - legalábbis úgy tudom, lány volt... Párt nem akartunk mellé, mert ismertük az ilyesmi borzasztó szapora végét hörcsögéknél.
Saját vezényletemmel láttuk el mindig, igyekeztem a lehetőségekhez képest mindent megtenni, hogy szép élete legyen. Én úgy voltam/vagyok vele, ha nem tudom biztosítani a tőlem telhető maximumot a potenciális állataim számára, akkor nem vállalok be állatot. Ez volt mindig nálam az alap. Ha meg már ott volt, maximálisan igyekeztem számára a tőlem telhető aranyéletet biztosítani... Aranyhörcsögnek - aranyélet. Teljesen logikus.
Rendbetételében mindig segített valamelyik vagy mindkét gyerek, akinek - vagy egyikőjüknek - az volt a dolga, hogy Cucust addig fogja kézben, játsszon vele kint, a szobában, de úgy, hogy meg ne lógjon bútor mögé stb. Tény, hogy terráriumában minden áldott nap nemcsak friss volt a 2-3-féle bolti kajája, vitaminkarikája, vitamincseppes vize, de friss zöldségeket is kapott - minimum egyfélét, de inkább 3-4-félét -, és szerette a kekszet, kenyérhéjat, sajtot is, ezekből is mindig raktunk etetéskor.
A forgácsot 2-3 naponként teljesen cseréltük. Volt furnérlemezből készült, csupa-lyuk, szintes kisháza, volt mókuskereke... gyerekeim nagy élvezetére. Ugyanis Cucus éjjelente imádta használni a mókuskereket, s az bizony, egy idő után "elfáradt", vagyis folyamatosan nyikorgott órákon át... Mikor másnap gyerekeim panaszkodtak, hogy egész éjjel nyikorgott a kerék, akkor rájöttem, hogy bizony, ezt néha olajozni "kék", onnantól kezdve igyekeztük a problémát megelőzni.:)

Olyan nagyra nőtt, hogy volt ismerősünk, amikor meglátta, azt hitte, tengerimalac. Hát nem volt tengerimalac pedig, csak egy jól táplált, sötétbarna aranyhörcsi.

Előfordult, hogy a legnagyobb óvintézkedés ellenére kiszökött éjszaka (többnyire lyukacsos fedőlap volt a terráriumra téve pedig), és általában Dani csípte el az ágyában, mikor arra ébredt, hogy Cucus átszaporáz az arcán... így aztán kölcsönösen majd szívbajt kaptak. Szerencsére Dani megfogta és visszarakta a helyére. Ez nagy mázli, mert ha nem teszi, akkor nem tudom, hogy került volna vissza a "lakásába", hiszen reggel nekünk muszáj volt menni, és nem biztos, hogy megtaláltuk volna simán a zsúfolt szobában... jaj, nem is jó rágondolni! Lényeg, hogy mindig el lett csípve a grabanca még aznap éjszaka.

Sok hörcsögszakértő ismerősöm mondta, hogy bizony, a hörcsögök szavatossága hamar lejár. Egy, de szinte max. másfél év - és egyik óráról a másikra felmondják a szolgálatot.
Cucus kétéves korában halt meg, szegénykém...
Sosem felejtem el a napot, mert aznap tettük rendbe épp, forgácscsere, s minden egyéb is új, tiszta, bőséges - s Cucus hatalmas örömmel vette birtokába a rengeteg kaját, a friss, illatos forgácsot. Csak néztük, hogy hány századik kört futja éppen a terráriumban... hányszor cikkanja be a mókusházat és hogy szinte vigyorogva teker a mókuskeréken. Még az is eszembe jutott, hogy ha ilyen életerővel, energiával rendelkezik, akár dupla életkort is élhet!
Utána, mint ahogy szokott, ledőlt a forgácsba, a háza mellé, szunnyadni kicsinyég, míg leszáll a csendes éj az aktív, órákig tartó mókuskerék-tekerési lehetőséghez.
Csakhogy pár óra múlva még mindig ugyanúgy feküdt. Gondoltuk, tényleg annyira mozgalmas pár órája volt, hogy szegényke elfáradt. Tényleg elfáradt... örömében. Örökre elaludt...:(


2010. március 19., péntek

Rebeka

Rebeka volt a legszebb a lakótelepi állatkereskedésben lévő nimfák között. Voltak szürkék, sárgák, fehérek - ő pedig gyöngyös.
Mikor bedugtam az ujjamat a hatalmas kalitkába, ő volt az egyedüli, aki nem rebbent szanaszét, hanem kíváncsian szemlélte az ujjam, és óvatosan sasszézott - kettő előre-egy hátra - a rúdon felé.
Még akkoriban nem voltak macskáim természetesen. Kleofás, a teknős már megvolt évek óta, de ő nem volt kizáró ok. Még a gyerekek is általános iskolásak voltak. Egész évben játszadoztunk a gondolattal, hogy de jó lenne egy madár...

Gyerekkoromban volt egy világoskék hullámos papagájom, Csóri; ő nagyon kedves kis jószág volt, imádtam. Folyton ki volt engedve, és állandóan a vállamon, fejemen ült, vagy előttem ette meg a történelemkönyvemet speciel, vagy anyám hivatalos iratát vagy csekkszelvényét... Értette a nevét, ha szóltunk, bárhonnan repült kitartott ujjunkra. Az arcunkhoz vittük, és mennyei érzés volt, ahogy gyengéden végigcicerézte az arcunkat, birizgálta a hajunkat, halálfinoman macerálta a fülcimpánkat...:)
Sajnos, róla nincs képem...

Szóval tudtam, milyen egy kedves madár.

A gyerekek buzgón vonultak mellettem segítség gyanánt. Rebivel megvettünk minden kelléket egy lélegzetre. Nem mondom, hogy azonnal barátságos lett, dehogy. Olyan rémültek tudnak lenni ezek a szárnyasok, hogy hihetetlen. Megtanultunk finoman és halkan "közeledni", lassacskán hozzászoktunk, mi az, amitől őrjöngve frásztkapás van (pl. szárító kinyitása - na, ettől konkrét volt a szívinfarktus!).

Napi szinten takarítottuk - leginkább én. Kifejlesztettem egy nagyon gyors technikát, mellyel 10 perc alatt ki is takarítottam, és mindenféle új, friss kaját, vizet is pár perc alatt megkapott.
Imádta a reszelt főtt tojást és a reszelt sárgarépát, almát... vitamincseppeket is kapott a vizébe, meg speciális, madaraknak való fehér "homokot" az újságpapírral borított "padlóra", a kalitka oldalára csipeszelt halcsont mellett.
Rendszeresen vittem neki lúdhúrt, salátát.
Hálás, elégedett, szépséges gyöngyöske volt - kicsit királynős a fején levő kakadubóbita miatt.
Hamarosan eljutottunk odáig, hogy hazaérkezés után rendszeresen kinyitottuk a kalitka ajtaját, már várta, megszokta egy idő után, nagy hangon követelte, úgyhogy nem is lehetett elfeledkezni róla! És azt az örömet, ahogy megtette a 4-5 tiszteletkört a szobában!
Így rendszeresen edzésben volt fizikailag is.
Néha-néha bóbiskolt egyet a kalitka vagy a szekrény tetején, illetve a polcokat is nagyon szerette (csak mi nem, mert megette róla a könyveket, elcsipegette a gipszből készült dísztárgyakat...), időnként újra csapott néhány kört.


Hétvégeken egész nap ki volt engedve. Teljesen önellátóan időnként beröppent a kalitkába enni-inni, megbízott bennünk, tudta, hogy nem zárjuk be, csak este. Tanyázott a vállunkon, fejünkön, vagy pl. hogy ha hason feküdtem, a hátamon bóklászott. Este magától belibbent a kalitkába, és ha nem vettük azonnal észre, hogy bezárjuk, akkor sem jött már ki - nyugovóra tért.

Soha nem értük el, hogy olyan legyen, mint pl. Csóri volt. Nem lehetett megfogni, nem lehetett megsimogatni, s a kézfejünkre is nagyon ritka megtiszteltetés volt, ha odaröppent. Megelégedtünk azzal, hogy csak a fejünket, vállunkat, hátunkat tiszteli meg jelenlétével.
Hat évig élt velünk.
Utolsó pár hónapban folyamatosan apró kis tojásokat produkált, szünet nélkül ült rajtuk, nem törődött semmi mással, az evéssel sem... egyik reggelre a kalitka padlóján fekve találtunk rá. Teljesen zaj nélkül, csendben ment el akkor éjjel...

Szerettük. Sokáig nagyon üres volt a lakás nélküle...

2010. március 17., szerda

Csak egy álom volt

Én nagyon "álmodós" fajta vagyok.
Ez azt jelenti, hogy elég felületesen és szakaszosan alszom, sajnos. De ez csak egy dolog.
Lévén éjjeli későn fekvő is, ám hajnalban meg kelni kell, ezért óraszámra is röhejesen kevés, amit alszom. Őrülten kevés, érzem is és frász tör ki a gondolattól, hogy egyszer el találok aludni olyan helyen, ahol nem kéne. Van, amikor a munkahelyen, elsősorban a kora délutáni időszak 1-2 órája a kínok kínja ilyen szempontból, s inkább felállok különböző ürügyekkel, teszek-veszek 1-2 percig, inkább, minthogy átlibbenjek bóbiskolásba.
Nem szoktam - eddig még megúsztam! -, és hál' istennek soha nem fordult még elő, de láttam másokat, akikkel igen.
Ők két csoportra oszthatók. Vannak, akik tisztában vannak vele, de nem zavartatják magukat; és vannak, aki nem is tudnak róla és tagadják. Ő nem, dehogyis aludt el! Holott igen... hisz láttam, láttuk. És ez olyan ciki, engem agyonfrusztrálna.
Szóval ritkán tudom magam igazán kipihenni, ezért ragaszkodnék hozzá, hogy legalább a hét egyetlen napján, szombaton - ha nincs meghatározott tennivalóm, utazás, vendégség stb. - addig alhassak, ameddig jólesik.
A lényeg az, hogy akár 2-3-4 órát, akár többet alszom, akkor is álmodom. Mindig, többfélét. S ez nem mindig jó ám... van, amikor félek visszaaludni, van, amikor szinte kényszerítem magam ébredésre, s hogy ne ezt álmodjam, ha egy mód van rá.
Emlékszem olyan korszakokra, amikor lidérces, visszatérő álmaim voltak. Ez rettenetes volt... pláne, amikor majdnem ugyanabba a világba kellett ébrednem, mint amelyből felébredtem...
Ezek máig kísértenek, de szerencsére az élet elrendezte körülöttem azokat a helyzeteket és sorsot, hogy az effajta álmok ritkultak.
Konkrétumra az álmok számához képest általában kevésre emlékszem, vannak viszont olyan álmok, amelyek hosszú idők eltelte után is olyan elevenek, mintha most történnének.
Nem tudom, mitől függ az, hogy megmarad egy álom, vagy sem. Nem hiszek az álmokban, mert ha csak töredékük igaz lenne, én már rég nem lennék az élők sorában, ez tutifix.
Mára virradóra álmodtam egy furcsát, nagyon furcsát, ám maradandót, amin nagyon csodálkoztam. Egész nap nem ment ki a fejemből.

Volt egy lány, egy jóbarátom, nem is olyan túl régen. Olyan hihetetlen jó kapcsolat volt, és amilyen váratlanul jött, olyan váratlanul lett vége - mások, objektív okok miatt.
Nem vagyok könnyen barátkozós és kitárulkozós típus, éppen ezért csodálkoztam, hogy úgy tudtunk beszélgetni, bohóckodni, tereferélni, ökörködni, mintha isten tudja, mióta ismernénk egymást. Közös hullámhosszon voltunk, félszavakból értettük egymást. Úgy másfél éven keresztül havonta 1-2-3 alkalommal is több órákon át együtt utaztunk, és nem volt olyan, hogy ne lett volna miről beszélnünk, min nevetnünk, de számtalanszor "csak úgy" felhívott, úgy, mintha most éppen befejezne egy előbb elkezdett mondatot.
Mindketten legszívesebben egy olyan kirándulásra emlékeztünk vissza, amelyre oda és vissza 9 órát utaztunk egyetlen nap alatt, kettesben, úgy, hogy ő vezetett és nem jött velünk más. Olyan felhőtlen volt az a nap, jól sikerült a kirándulás, és a 9 óra utazás nemhogy fáradság nem volt, hanem szinte csak kiegészítette, betetőzte azt... egy csomó kaland, a majdnem az úttestig áradó Tisza, a másodperc alatt több nagy gümőt csípő szúnyogok, amin aztán nagyokat lehetett röhögni... a suhogó szabadidőruhás, öntudatos Józsi az egyik faluban... az eltévedés, a késést realizáló hirtelen ijedségünk...
Aztán sajnos, ennek vége lett. Tudom, tudom: az igazi barátságoknak nincs végük. Ha meg mégis végük van, nem így és nem egymás irányában ok nélkül, indokolatlanul van végük. Ez viszont patthelyzet volt, ő nem tudott mást tenni, és én valamilyen szinten megértem őt - az ő fontossági sorrendjét.
Mivel bele tudtam magam élni az ő helyzetébe, én sem tettem keresztbe egy fűszálat sem annak érdekében, hogy ne így legyen. Nem magyarázkodtam, nem akartam meggyőzni, s az igazságot szerintem mai napig sem tudja arról, amiről ő úgy döntött, ahogy. Azzal döntött, hogy nem kérdezett, nem firtatott okot, a másik fél igazát. És jobb, tisztább volt így nekem is. Nincs keserűbb győzelem annál, mint mikor úgy csatolunk valakit magunkhoz, hogy közben másokat feketítünk (még akkor sem, ha igaz... pláne nem, hogy ha nem az). Örülök, hogy nem kellett töprengenem azon, hogy hogyan NE kelljen ezt megtennem úgy, hogy ne is hazudjak, de ne is meséljek, hogy NEKI ne kelljen problémáznia a döntésen. Én megtanultam lemondani, nem most és nem egyszer-kétszer.
S ha vége kellett, hogy legyen, egyszerűbb és a legkevésbé fájdalmas - rövid halál - meghúzni egy határozott vonalat, és úgy tenni, mintha soha nem lett volna valami olyasmi, amit úgy is lehetett volna nevezni, hogy barátság. Kész, megpróbálni lezárni - a másik meghalt.
A cigiről is így lehet leszokni szerintem - de csak akkor, ha tényleg azt akarom: leteszem és egyszerűen nem szívom többet. Bármilyen nehéz, de ha tényleg ezt akarom, meg lehet tenni.
Az álmom természetesen összefüggéstelen és zűrzavaros volt, semmi értelme benne logikát keresni... de róla szólt.

Álmomban valahol egy állatkertben voltunk, mászkáltunk, bohóckodtunk, vihorásztunk, állatokat etetgettünk, fotóztunk. Aztán jött egy nagy, fekete vihar, és egy koncentrációs táborban találtuk magunkat - értelmet nem kell keresni -, szakadt az eső és mi nagyon féltünk. Tőlünk nem messze hulltak a bombák, lőttek, zaj és ricsaj volt, mi meg egy sötét sarokban, sáros földön ültünk, és egymást átölelve féltünk, reszkettünk... tudtuk, hogy meg fogunk halni. Sírva mondta nekem, hogy halálunk előtt meg kell vallania valamit. Hogy ő mindig nagyon kedvelt engem, senkivel nem tudott olyan jókat röhögni, ennyire egy hullámhosszon lenni. És mikor megszakadt a kapcsolatunk, akkor őt ez nagyon megviselte, de nem tudott kiállni mellettem, nem tudta, melyik ujját harapja, nem tudott kettészakadni. Tudta, hogy ez nincs jól, valahol nem stimmelnek a dolgok, de nem volt bátorsága "hozzám", könnyebb volt megpróbálni nem figyelni a köztünk lévő kapocsra, s a sok dolgába temetkezni, csak a környezetével, ismerőseivel, rokonaival foglalkozni és velük kikapcsolódni - az idő úgyis olyan kevés, úgyis elrohan, s egyúttal az idő meg is old majd mindent.
Aztán fordult az álomkép, valahogy kikerültünk a koncentrációs táborból anélkül, hogy meghaltunk volna, és egyszerre - mi sem természetesebb - ott volt egy csomó állat megkötve és ketrecek mögött szenvedve; mi meg elkezdtük őket menteni. Aztán jött egy közös ismerősünk is, aki természetét és szokását meg nem hazudtolva beállt mellénk ebben segíteni...

Na, ez volt az utolsó álomfoszlány - mert hajnali 5-kor harsány zenébe kezdett a mobil.

Nem, nem történt semmi. Csak éppen nem felejtettem el az álmom, és éppenséggel egész nap vissza-visszatérek rá. Olyan természetes volt minden benne, a logikátlanság ellenére... Meghökkentem és kicsit kizökkentett a valóságból. Visszaemlékeztem sok mindenre.
Kár. Kár értünk...
Legyen boldog, és köszönöm neki azokat a bolond, önfeledt órákat.:)

2010. március 15., hétfő

"Képzelet"-antológiák

A blog szerinti időrendi sorrendben a 5. és az 6. olyan antológiáról írok pár szót, melyben megjelentek írásaim. (Héttorony, Téltúlélők, Sodrásban, 100 szerelmes vers - ezekről már írtam eddig.)
A Barátok Verslista vezetője, Baranyai Attila (Anisse) folyamatosan hirdet pályázatokat amatőr költők és írók számára.

Így volt ez az Álom antológia meghirdetésénél is. Beküldhetőek voltak a témával kapcsolatos versek vagy prózák. A sok-sok beküldött munkában voltak dobogós helyezések, viszont emellett olyan szelektálásszerű sorrend is kialakult, hogy a kiadásra kerülő antológiába mely versek kerülhetnek még be.
Örömet okozott az, hogy mind a 4 beküldött versem elérte azt a szintet, hogy antológiába kerülhetnek.

Az egyik a Képzeletünk szárnyán... című 208 oldalas antológia, melyben 3 versem szerepel.
A borító Szép Norbert munkája alapján készült.


Szívedbe álmodom magam

Ha vihar jön, sötét fellegekkel,
ha az ég háborúzni kezd el,
ha a szél cibálja a fákat,
és nagyot sóhajt szívemben a bánat -
szívedbe álmodom magam.

Ha a világom már nem színes tünemény,
ha nem szólal meg bennem semmilyen költemény,
ha baljós napok komor búja lep el,
és szívem már semmire sem felel -
szívedbe álmodom magam.

Ha a mindennapok feketének tűnnek,
ha kilátástalannak érzek lassan mindent,
ha saját szívem sajgón-fájón dobban,
és a szivárvány, jaj, de messze van… -
szívedbe álmodom magam.


Itt ülök csendben

Itt ülök csendben
nem szól zene sem
s már teljes egy órája
a telefon sem rezzen
egyik sem...
hihetetlen
jó a csend most
s gondolataimban járok
s illanok éveket-évtizedeket
bejárom a messze végtelent
csak a szél dübörög
ritmust az ablakon
szívverésem lassul
kezem ellankad
doromboló macskámon
s a csendes álom
puha takarót
szór rám


Alszik a kedves

alszik a kedves
meglesem titkon
kisimult arca
mint gyermeké
hunyt szeme mögött
színes az álom
történései
egy más világé
halványan odébb
rebben a keze
apró sóhaj egy
lágy mosolyt hint
szép álomból keljen
ha aranyló hajnal
új napra hív majd
s ébresztőt int


A másik pedig
a
Képzeld el... című kiadvány,
mely tulajdonképpen
egy 48 oldalas,
negyedévente megjelenő
irodalmi folyóirat -
ebben pedig
a 4. beküldött versem
jelent meg.











Fagyott gondolat

Téli hajnal csikorog,
már a gondolat is fagyott
tárgyként zörög a fejemben.
Eddig dolgoztam.
Nem nekem, ám másnak sürgős -
nekem csak megélhetés -,
másnak lesz érdem.
Ám a betűk már összemosódnak
szemüvegemen,
valamit aludnom is kell.
Úgy tűnik, öregszem...

2010. március 13., szombat

Tavaszvárás

Kaptam egy linket... Köszönöm.:)




Zendít a hajnal

Szoprán hangon zendít a hajnal,
ahogy a kelő nap fénye derül,
száz feketerigó üdvözli a Napot,
közülük kettő erkélyemre ül.

Tavaszt várnak, hangjuk vidító,
tiszta-szép, egekig emelkedő,
ám hideg van még, s a kedves játék
csak kis ideig lesz szemlélhető.

Átröppennek a szomszéd erkélyre
- bent recegő macskáim nyekegnek -,
élénkül nap mint nap a természet tánca,
tündöklő titka a létezésnek.






























2010. március 11., csütörtök

Kevin Richardson





László Erika
A Macska magazinban "Oroszlánokkal suttogó" címen írt róla cikket. Ebből idéznék:

"Kevin Richardson zoológust, az állatviselkedés szakértőjét az állatok királya, az oroszlán egyenrangú félként kezeli annak köszönhetően, hogy nem bottal és lánccal töri meg a lelküket, hanem szeretettel, megértéssel és bizalommal közelít hozzájuk.
Kevin Richardson, a dél-afrikai Oroszlán Park vezetője szokatlan nevelési módszerével különlegesen szoros kapcsolatba került 'tanítványaival'. Együtt alszik az oroszlánokkal, ölelgeti az újszülött hiénákat, és nőstényoroszlánnal fürdik a folyóban."



"Kevin bátran szemükbe néz az oroszlánoknak, melléjük fekszik, megcsókolja őket." (...)


"Vannak, akik őrültnek tartják és fejrázva nézik, ahogyan az állatokkal érintkezik. Kevin titka saját bevallása szerint az, hogy kitapasztalja minden egyes állat személyiségét, tudja, mitől lesznek dühösek, boldogok, rosszkedvűek, bosszúsak, és úgy bánik velük, mint anya a gyermekével.
Kedvencei az oroszlánok. Minden egyes egyeddel másképp bánik, beszél hozzájuk, simogatja őket, és azt mondja, azokban az oroszlánokban bízik meg legjobban, amelyekkel egyéves koruk előtt kötött barátságot, mert az oroszlán még akkor elég fiatal ahhoz, hogy befogadja őt az oroszlánfalkába. (...)
A most harmincas évei közepét taposó, jóképű Kevin Richardson eredetileg humán élettant hallgatott az egyetemen, és 11 évvel ezelőtt kezdett oroszlánokkal foglalkozni."



Sokan ábrándozunk erről vagy hasonlókról. Még az is elérhetetlen vágyálom, hogy egyszer az életben megsimogathassunk egy oroszlánt... Amit ő csinál, fantasztikus... irigylésreméltó és lenyűgöző.

"Kevin így nyilatkozik a Sky News újságnak:
'Az ösztöneimre hagyatkozom, amikor felmérek egy állatot vagy egy helyzetet, nem közelítek felé, ha úgy érzem, valami nincs rendben. Nem használok botot, ostort vagy láncot, csak türelmet. Lehet, hogy ez veszélyes, de számomra ez szenvedély, nem munka. Vannak, akik azt mondják, hogy beavatkozom a természet rendjébe. De ezek az oroszlánok fogságban születtek és szeretném, ha a lehető legjobb életük lenne. Látszik, hogy élvezik az ember társaságát.'
Kevin oroszlánjai nem szelídek, a parkban természetes körülmények között élnek, megőrizve vadállat jellegüket. Kevin az egyetlen ember, akit elfogadnak, más nem is próbál vagy mer fizikai kapcsolatba kerülni velük. Kevin tudja ezt - és azt is, hogy ez egy nap akár meg is változhat. - Tudom, hogy egy másodperc alatt megölhetnének, de ez nem aggaszt. Ha újra születnék, ugyanezt csinálnám - nyilatkozta."

(Forrás: A Macska magazin, László Erika cikkéből)

2010. március 10., szerda

A Macska - Haramia 4.

Megjelent
A macska magazin
2010. 03-04. száma.

Haramia-történeteim
4. része is
olvasható benne...






Haramia
4. rész


Hipermacska

Haramiát egy percig nem illethette – és ma sem – az a vád, hogy unatkozni hagyja az embert. Elgondolkodtató, mi minden eszébe nem jut egy ilyen kis vacaknak!
A virágok gyilkolászása külön téma.
Voltak a nagycserepesek, melyeknél a növény mellé Haramia minden további nélkül befért, és ügyesen elkezdett barkamancsaival kapirgálni. Néha néztem: de furcsán áll ez a virág! Merthogy már csaknem derékszögben kihajlott. Jé, és mi ez a fekete földkupac alatta? Meg az asztalon, szőnyegen, polcokon? Meg az ezer csibir-csöbrön, könyveken, billentyűzeten? Hármat lehet találni – valaki kitúrta.
De volt, hogy a monitorról felállva hátsó lábaira, elérte egy polcon levő futó szárainak alsó részét. Még néhány kis ugrás, s a futó szárai már cafatokban lógva szálltak a monitorra… Haramia meg jól végezve dolgát, félreült fáradtan mosakodni!
Volt ám, hogy kaktusz dőlt ki. Kicsi, nagy – mindegy… Hogy csinálta, nem tudni, mivel nagyon szúrt a szerencsétlen növény… Munkából hazajövet fogadott már szőnyeg közepén széttört fehér kerámiakaspó, „többvakondnyi” földtúrás enyhén szétkaparva a szőnyegpadlón, a növény belőle ízekre szaggatva. Csak jelzem, hogy a fehér kerámiakaspó mennyezeti kampón lógó makramé virágtartóban honolt a növénnyel. Minimum egy méter volt bárhonnan a megközelítése. De mivel Kleofás nevű teknősünk az akváriumból nem lehetett a tettes, más meg nem volt otthon – senki más nem követhette el a jeles cselekedetet, mint Haramia!
Mára egyetlen virágom van, ami úgy-ahogy túlél. Egy futó a legeslegfelső polcon, de csak nevében futó. Képtelen sokáig futni…
Ahogy cicám lett itthon, rögvest felismertem, hogy ezentúl nem lesznek tárva-nyitva tartott ablakok. Bár ezt már Rebi, a nimfánk idején is észben tartottuk, mivel ő naponta ki volt engedve, mikor hazaértünk. Kikötöttem az ablakokat – csak annyira nyílhassanak ki, hogy a cica feje semmilyen módon ne férhessen ki. A nagyszobában, ahol főleg tartózkodunk, gondoltam, én balga, hogy elegendő a külső szúnyoghálós ajtó ahhoz, hogy az erkélyajtót ki lehessen tárni rendesen. Ahogy én azt elképzeltem!
Nem, dehogy lehetett! Haramia hamar rájött, hogy a karmai gyönyörűen beilleszkednek a szúnyogháló réseibe, sőt, mi több, még össze is húzódnak a szálai a súlya által, úgyhogy másodpercek töredéke alatt, mint a villám, hussant fel annak tetejéig. Ott pedig felfedezte, hogy feljut a nyitott erkélyajtó tetejére, onnan pedig újra kiköthet a szekrénysor tetején! Hurrá, kezdődött újra a létrázásos cicavadászat! Amúgy is iszonyú boldog voltam, hiszen ezek után a szúnyogháló csak dísznek volt használható, a rendeltetését nem tölthette be – a borsónyi réseken röhögve járkálhatnak a szúnyogok ki, de leginkább be…
Haramia imádja a vízzel való játékot, pici korától kezdve. Minden alkalmat megragad, hogy a mosdó vagy mosogató környékére juthasson, és előszeretettel onnan iszik, ha netán nincs jól elzárva a csap, így legalább biztosra vehettem, hogy igen, iszik a macska – mivel a saját vizestálkájából nem igazán láttam ilyesmit.
Van, hogy kicsit meg is nyitom neki, hogy hajszálvékony sugárban folyjon inkább a víz, s miután szomját oltotta, előszeretettel elüldögél még a mosdóban, paskolgatva a vizet, rázogatva a bundáját.
Nagy örömmel jár utánam mai napig a fürdőszobába akkor is, ha fürdök. Eleinte frászt kaptam, mikor felugrott a kád szélére és ott balettozott. Gondoltam, egyszer belecsúszik és nemigen fog többet kád szélén sasszézni. Hát, tévedtem. Belezúgott kétszer is, érdekes volt, mert ugyanazzal a lendülettel már ki is pattant belőle. Meglepő látvány volt az ázott cica, olyan mulatságos, hogy nem lehetett nem kacagni tőle. Ám úgy láttam, ezt nem veszi jó néven! A cicák meg is tudnak sértődni. Félreszaladt, leült egy sarokban és órák hosszáig mosdott, rám sem hederítve. Meg akartam törölgetni, de megsemmisítő tekintettel hagyott faképnél. Szerencsére kánikula volt, úgyhogy meg nem igazán fázhatott, de a kinevetést zokon vette. Egy-két napig nem, utána viszont ugyanúgy jött a kád szélére lavírozni.
Haramia beköltözéséig legalább 10 éve működött nálunk egy szobai szökőkút. Egyrészt esztétikus volt, másrészt pedig párásította a panel száraz levegőjét, és egész illóolajkészletem volt itthon, amelyekből pár cseppnyit a vizéhez hozzáadva kellemes illat terjengett a lakásban.
Haramia természetesen hamar felfedezte. Nem örültem neki, hogy előszeretettel abból iszik, többhetes állott víz, illóolajjal megáldva, de akárhányszor próbáltuk távol tartani, mégis lépten-nyomon ott kötött ki. Ami végül is a szökőkút megszüntetése mellett döntött, az még emellett az a tény, hogy előszeretettel kanalazta ki barkamancsaival az ott levő kagylókat, apró kis kindertojás-figurákat, amivel díszítettük a zeolitkövek felszínét; s mikor azok elfogytak, magát a zeolitot úgy kapirgálta szét, mintha az alomban rugdalózna! Na meg aztán paskolta a vízsugarat, amely művelet ezáltal terjedelmes tócsákat varázsolt mindenhova egyméteres körzetben. Így felvált a kisasztal felső rétege, valamint a mellette lévő polcos kisszekrény oldalán a külső réteg is puffadni kezdett az állandó nedvességtől. A szökőkút peremén díszként szolgáló, futónövényt utánzó műanyagdíszt első körben lealázta, nem csoda, hiszen útban volt neki! Azt naponta többször a szoba túlsó sarkában találtuk meg, eleinte még egyben, majd több részletben.
Szóval a szökőkút már semmilyen szempontból nem tölthette be azt a szerepet, amit 10 hosszú éven át igen… Kis égedelem-macskám gondoskodott róla is – nyugdíjba ment. Mit nekünk függöny, bútorok, kaspók, virágok és egyebek likvidálása után? Az ember alkalmazkodjon, hát nem?
Kleofás, a teknősbéka is nagy elismerést érdemel, hogy mindezidáig megúszta szívinfarktus nélkül. Haramia nem nagyon tudott belenyugodni, hogy egy nagy, átlátszó dobozban valami zöld mozog. Ráadásul vízben, amiből ő ihatna is! Az első egy-két évben mindennapos lebeszélés kellett hozzá, hogy végre hozzászokjon és ne legyen már annyira érdekes a látvány.
Mert volt, hogy beugrott az akváriumba, s onnan ugyanazzal a lendülettel ki, mert megijedt a váratlanul hátraszaltót végző teknőstől… közben persze ázott elfele minden a környéken a sűrűn kiloccsanó, néha enyhén algás, nem is feltétlenül kristálytiszta víztől…
Ha más nem izgatta fel, a fűtőszálat és a vízhőmérőt rögzítő csipeszeket rágicsálta az akvárium szélén. Melynek következtében azok sem látták el funkciójukat, tehát elmozdultak a szerkentyűk: hőmérő bele a vízbe, Kleofás ijedelmére; fűtőszál ki a vízből, ám továbbra is fűtődve a hő következtében felmelegedett üveg a felcsapódó hűvösebb víztől megrepedt… szerencse, hogy hamar észrevettük, mert ha az üvegdarabok szétesve a vízbe kerülnek, akkor jaj szegény Kleofásnak…
És ez még mindig csak egy részlet volt Haramia életéről… folytatás következik.


2010. március 9., kedd

Noé - Apollónia és Szoknya kutyalányok

A tekintetük ragadott meg nagyon. Mondjuk, a legtöbb kutyának van ilyen szívre ható, sokat mondó tekintete. Főleg a sokat szenvedetteké lélekig hatoló... Most ők a pártfogoltjaim.

Név: Apollónia
Nem: szuka
Született: 2005. 01. 01.
Bekerült: 2009. 12. 13.
Virtuális örökbefogadás:
Jelenlegi támogatója: Bűvössárkány

A tengelici menhely egy évek óta nagyon nehezen és rosszul működő menhely volt. Nemrég jogerős határozat született a bezáratásáról. Ekkor hoztuk el Apollóniát és társait is.
Apollónia 2005-ös születésű, szuka kutya.
Más kutyákkal tökéletesen kijön, emberekkel feltétel nélkül rendkívül kedves, de nem tolakodó. Nyugodt, nem ugatós, nem szökős kutya, lakásba is kitűnő választás lehet.

















* * * * * *

Név: Szoknya
Nem: szuka
Született: 2008. 01. 01.
Bekerült: 2009. 10. 11.

Virtuális örökbefogadás:
Jelenlegi támogatója: Bűvössárkány

Szoknya 1-másfél év körüli kuvasz-golden retriever jellegű szuka, aki a 17. kerületben kóborolt. Alapjában véve kedves, bújós, de a nyakörvtől és póráztól extrém módon tart, valószínűleg nagyon rossz tapasztalatai lehettek. Emiatt kisgyerekes családba semmiképpen nem javasoljuk, mivel félelmében hajlamos odakapni. Kanokkal jól kijön.












(Szöveg és fotók forrása: Noé honlapja)

2010. március 7., vasárnap

Kuolema Tekee Taiteilijan



Egyik megunhatatlan kedvencem évek óta ez a finn nyelvű Nightwish-szám. Amikor olyan hangulatom van, egymás után n+1-szer meghallgatom...

* * *

Kuolema Tekee Taiteilijan

Kerran vain haaveeni nähdä sain
En pienuutta alla tähtien tuntenut
Kerran sain kehtooni kalterit
Vankina sieltä kirjettä kirjoitan

Luojani, luoksesi anna
minun tulla siksi miksi
lapseni minua luulee
Sinussa maailman kauneus
Josta kuolema teki minusta taiteilijan
Luojani, luoksesi anna
minun tulla siksi miksi
lapseni minua luulee

Oman taivaan tänne loin
Anna minun päästä pois
Oman taivaan tänne loin
Anna minun päästä pois



Halál teszi a művészt

Csak egyszer láthattam álmomat
Nem éreztem kicsinységemet a csillagok alatt
Egyszer rácsokat kaptam bölcsőmre
És onnan, mint börtönből írom a levelet

Az Úr küldött hozzád
Ő tett olyanná
aminek gyermekem gondol
Benned van a világ szépsége
amiből a halál művésszé tett engem
Az Úr küldött hozzád
Ő tett olyanná
aminek gyermekem gondol

Itt létrehoztam a paradicsomot magamnak
Hagyd, hogy elmenjek
Itt létrehoztam a paradicsomot magamnak
Hagyd, hogy elmenjek


2010. március 6., szombat

Sunlight rajza Haramiáról


Sunlight megrajzolta Haramiát is. Az alapként szolgáló fotó Meoindil műve.
Azt írta, ez feladta a leckét neki... ez volt a harmadik Haramia-kép, amivel próbálkozott, "nem akartak sikerülni". Színileg homogénsége ellenére a cica színe helyenként szőrszálanként változik, s ezt igen nehéz visszaadni egérhasználattal.
Szerintem nagyon jó lett! Én, mint lassan 7 éve Haramia-gazdi, azonnal láttam benne borostyánszemű vadállatomat, úgyhogy probléma egy szál se.
Gratulálok hozzá, és nagyon köszönöm ezt a rajzot is!:)
(Nevéhez méltóan nemcsak gondozott utcacicáinak, hanem számomra is napfényt hozott erre a napra is...)

2010. március 5., péntek

Karikatúra rólam

Attila, aki kollégám volt 4-5 évig, sok-sok könyv kiváló illusztrátora, grafikus a szó hagyományos értelmében, lepett meg ezzel a rajzzal, anélkül, hogy észrevettem volna, mikor bűvölte.
Az egész úgy indult, hogy Gyulát búcsúztattuk, aki még 2 évet sem volt szerintem nálunk. Búcsúajándéka egy része volt Attila róla készült karikatúrája.
Már nem először tette ezt Attila, és én mindig mindegyik karikatúrát megcsodáltam, annyira találóak voltak, és magamban kicsit fájón gondoltam, hogy de jó a delikvenseknek, milyen klassz karikatúrák kis gazdái lehetnek...
Így az oldott hangulatban, ahogy bohóckodtunk, pogit ettünk, kólát ittunk és jókívánságokkal halmoztuk el Gyulát, én megkérdeztem házi grafikusunkat, hogy "Attila, ha teszem azt, engem kivágnak, ugye, csinálsz rólam is egy karikatúrát?" Megnyugtatott, hogy igen.
Ez délelőtt volt.
A délutáni órákban semmi nem tűnt fel, míg egyszer csak Attila odahozza elém a kiprintelt rajzot... rólam.
Neki ez nem telt sok időbe, különben észrevettem volna: velem egyvonalban, tőlem 3 méterre jobbra ült, feltűnt volna, ha tartósabban felém nézeget.
Megérezte, hogy esetleg nem kerül sor a lehetőségre, míg ő itt lesz, és ő egy olyan ember, akinek vérében van a "jót akarás", meglepetés szerzése, mások segítése. Négygyermekes családapa egyébként, a szó igazi értelmében családfő. Nyugodt, lélekben nagyon erős, derűs, becsületes és biztos támasza családjának.
Puszta jelenlétével nyugalmat sugárzott. Annak idején, mikor lelkileg, idegileg kissé ziláltan, gyomorideggel bejöttem dolgozni, elég volt ránézni Attilára és megnyugodtam.
Hálás vagyok a sorsnak, hogy pár évig együtt dolgozhattam vele.

A képet otthon keretbe tettem, és elégedetten konstatáltam: nekem is van most már magamról karikatúróm.:)

Csak Attila nincs már velünk... amibe nagyon sokáig nem tudtam belenyugodni és elhinni.
Hogy másfél éve beleesett a leépítésbe...

* * * * * * *


Miért épp ő?

Szerényen hordozod
tehetséged,
ha emberjóságban hinni,
bízni lehet,
mindig feltétel nélkül
bízhattunk benned.
Évek során csak nemes
emberség áradt belőled,
ha bántottak is,
méltósággal viselted.
Csak segítettél, adtál,
ha tehetted,
okos bölcsességed,
türelmed
példát mutathatna
bárkinek.
Szépen szóltál akkor is, ha
nem érdemelték meg,
s megtettél annyi mindent, mit
ember csak tehetett.

Most mégis búcsúzom tőled.
Sosem hittem volna, hogy mindezt
el kell majd mondanom neked,
hiányod nem pótolja senki...
Reggelente nézem üres helyed,
aki tökéletesebb társ, barát lehet
naponta nyolc órán át,
az vesse rám az első követ.

2010. március 4., csütörtök

Jobb agyféltekés rajzról

Akinek van 10 perce, érdemes megnézni ezt a két videót!





Tudtad, hogy képes vagy rá te is?

Nagyon sokan hisszük magunkról, hogy nem tudjuk megörökíteni papíron a körülöttünk lévő világot, azaz életünk folyamán kialakult bennünk az a hitrendszer, hogy képtelenek vagyunk rajzolni.
A bal agyfélteke félelmei, logikus gondolkodása, megakadályozza, hogy kifejezzük kreativitásunkat. Sokan még csak gondolni sem mernek rá, hogy képesek vagyunk a művészekhez hasonlóan mi is rajzolással kifejezni belső érzelmeinket, vagy csak egyszerűen kedvtelésből papírra vetni azt, ami éppen tetszik.

A jobb agyféltekés rajztanfolyamon az a célunk, hogy a bal agyfélteke racionalitása ne gátolja meg a jobb agyfélteke kreativitását.
A 4 nap alatt nem fortélyokat, hanem technikákat tanulunk, és olyan gyakorlatokat végzünk, melyeknek segítségével a jobb agyféltekédet kezded intenzívebben működtetni. A hétköznapokban gyakrabban használt bal agyfélteke ezek hatására elcsendesedik, megszűnik az állandó "locsogása" (a belső párbeszéd saját magunkkal, ami sokszor igen intenzíven folyik a fejünkben). Ebben az állapotban a jobb agyfélteke kibontakozhat, te pedig megjelenítheted papíron saját stílusodban mindazt, amit szeretnél.

A jobb agyféltekés rajzolás 4 napja segít látásmódod változásában is, mely új rálátást ad a világ működésére, ezáltal harmonikusabb, eredményesebb életet számodra. Célunk továbbá a jobb agyféltekés rajzolás technikájának elsajátítása mellett:
- a kreativitás, a probléma megoldó képesség fejlesztése,
- az önbizalom, önbecsülés erősítése
- egy másfajta látásmód elsajátítása – eltávolodni a problémától, bátran gondolni merészet!

(Forrás: http://www.jobbagyfeltekes-rajzolas.hu/)



Barátom, Meoindil elvégezte ezt a tanfolyamot.
És igen, meg lehet nézni ezt a rajzot! Ezt ő rajzolta. Aki ismeri őt, rájön, hogy nem volt hiába!
Én magam alig hittem el, mikor megláttam. Szerintem fantasztikus.
Nem tudom, én bevallom, szkeptikus voltam teljesen. Úgy gondoltam, valakiben vagy megvan a rajzhoz a kézügyesség, tehetség; vagy nincs. A két részből álló, 5-5 perces videót azért tettem fel, hogy látható legyen, teljesen nulláról indult az emberek többsége... És az eredményeket - valamint Meoi eredményét - látva már egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy pár nap alatt nem lehet akár csodákat kihozni az emberből...

Meoi nekem ajándékozta a képét.
Én sosem próbáltam magam lerajzolni, általában vizuálisan, képzeletből rajzolok, teljesen önkéntelenül. Régebbi blogjaimban már voltak rajzok. Nem méricskélek, nincsenek modellek - csak elgondolom, és már rajzolok is. Aztán vagy sikerül, vagy nem.
De magamat, úgy, mint Meoi itt saját arcképét, nem biztos, hogy le tudnám így rajzolni. Sőt.
Úgyhogy szívből gratulálok hozzá!
(Csak nem kéne, hogy ezzel abbahagyd!...)

2010. március 3., szerda

Sunlight


Pár hete megismertem valakit: egy nagyon kedves, érzékeny, értékes emberkét.
Aki amellett, hogy rengeteg kóbor állat életét megváltoztatja, megszépíti, napfényt visz életükbe, megtesz értük mindent, amit csak korlátai mellett megtehet – még nagyon szépen rajzol is. Jószívűsége, segítőkészsége, meglepetést okozni szerető jó szándékai nemcsak az állatokkal kapcsolatban, hanem velünk szemben is megnyilvánultak.
Tudta, nekünk örömet okoznak állataink a macskástopikon, erre ő – kedvenceink fotói alapján – rajzolni kezdett. Ajándékba, nekünk.
Most róla szeretnék írni. Írásomban felhasználtam honlapjának „Magamról” című menüpontja alatt leírtakat.
Forrásalap: http://sunlight2005.yolasite.com/


"Nem szeretek és nem is akarok magamról beszélni. Nem én vagyok a fontos" – írja magáról nemrég megismert fórumtársam.

Így csak annyit árulnék el, amennyit honlapján ő is magáról. Sunlight a neve, melyet nem véletlen, hogy választott. Nevének története: egy borús, téli napon az utcacicáinak adott épp enni, amikor egy férfi megállt mellette beszélgetni. Az utcán élő állatokról volt szó, milyen kegyetlen az életük, milyen kegyetlenné tesszük mi, emberek. És mennyien bántják őt azért, mert szereti az állatokat. A férfi utolsó mondata az volt, hogy ő (Sunlight) a napfény az utcacicák életében, és megköszönte neki, hogy gondoskodik róluk. Ő zavarában csak hallgatott. A férfi elment, a név viszont megmaradt.

"Maradt, mert igaznak érzem. Maradt, mert tényleg igaz. Ahogy napfény nélkül minden meghal, az utcacicáim, sőt az otthon levő befogadottak is nekem köszönhetik az életüket. Persze mindet megmenteni nem tudom, olyankor sírok… Sírok, mert nap mint nap látom a kegyetlenséget, az állatkínzást, vagy csak az indokolatlan gyűlöletet az állatokkal szemben.
Volt, aki azt mondta, hogy ő szereti az állatokat, de ezek a macskák koszosak, a kukából esznek, így őket nem. Visszakérdeztem, hogy hívhatja magát állatszeretőnek? Nem gondolja, hogy ha neki nem lesz pénze, háza, akkor ő is fog enni a kukából? Például háború esetén? Nem gondolja, hogy az életben maradási ösztön erősebb, mint a kuka iránt érzett undor? És kinek a hibája, hogy a cicák az utcán élnek és senki nem törődik velük? Az övék? Ők választották? Nem gondolja, hogy szívesebben élnének egy házban, egy kertben, szerető gazdival és mindennapi biztos élelemmel? Kérdéseimre nem tudott válaszolni, szégyenkezve lehajtotta a fejét és elment. Másnap láttam, hogy ebédje maradékát letette egy műanyag tányérra a kuka mellé, a cicáknak."

Sunlight 2005 nyarán költözött jelenlegi lakhelyére, egy tőlünk délre fekvő helyre, ahol azonnal feltűnt, mennyi utcán élő állat kóborol, nagyrészt macskák. Párját ott ismerte meg, akinek állatokkal szembeni szemléletét és érzéseit nagymértékben megváltoztatta. Ehhez el kellett magyaráznia sok mindent, ami az állatok iránt érzéketlen vagy semleges emberekben addig fel sem merül, mert berögződtek a beléjük nevelt, átvett szokások. Párja csak azt látta, hogy egy macska nem biztos, hogy odajön, ha hívja, nem fog leülni, mert valaki azt mondja neki. El kellett neki magyaráznia, hogy a macska nem kutya, sokkal önfejűbb, akaratosabb teremtmény annál. Ezért lehet szeretni, nem szeretni; de gyűlölni és bántani értelmetlen.

Mint Sunlight, én is megértem az olyan embereket, akik nem szeretik az állatokat, hisz közvetlen rokonságainkban is vannak olyanok, aki nem szereti az állatokat. Ők olyanok - nem lehetünk egyformák. Viszont nem is bántják őket, egyszerűen hagyják őket élni.
Mélységesen elítélendő az állatkínzás. Erre nincs mentség. Az állat élőlény, és joga van normálisan, élőlényhez méltóan élni.

"Olyan látogatóm is volt, aki megkérdezte: tudom-e, mennyi gyerek él az utcán? Rámosolyogtam és azt feleltem neki, hogy igen, tudom. És ha például Afrikában élnék, akkor most nem 20 utcacicám, hanem 20 utcagyerekem lenne. De nem ott élek. Nekem az utcacicák jutottak…
Azt hiszem, ezzel be is mutattam magam, hisz a lényeg egy: szeretem és védem az állatokat, a természetet."

Bár sok lenne belőled, kedves Sunlight!
És köszönöm azt a örömet, amelyet okoztál nekem Honesty cicám megrajzolásával!:)

Sunlight rajza Tibbe egy kutyájáról és Sophie egyik cicájáról:

2010. március 2., kedd

Gyűrű Ilditől


Olyan kellemes meglepetés, amikor az ember úgy kap valamit, hogy valaki saját kezűleg készítette. Hogy rászánta az idejét, esetleg több órát is akár, hogy másnak meglepetést okozzon.
Most rövid időn belül két ilyen is adódott, mind a két alkalom olyan örömet szerzett, hogy csuda!
Egyikőjük Ildi volt, aki a topiktalin saját készítette, gyöngyből fűzött gyűrűket hozott, ez most egy új hobbija. Kézügyességét volt kitől örökölnie: anyukája csodálatos tűzzománc- és olajképeket készít. Mikor 2007 nyarán náluk voltunk egy kerti bográcsozáson, anyukája kedvteléséről mit sem tudva felfedeztünk a lakásban egy kisebb, fantasztikus tárlatot a pompás művekből...
Utólag megtudtuk, hogy Ildinek eredetileg is az volt a terve, hogy amelyik valakinek megtetszik, azt az illetőnek adja.:)

Csak néztem a sok-sok gyűrűt, erről a szándékról mit sem tudva. Aztán elsőként szúrtam ki és vettem fel egyet; felhúztam, és nem győztem álmélkodni, milyen jól néz ki. Mintha kis sajgást éreztem volna a szívem körül, hogy lassan le kellene húzni...
Ekkor Ildi megszólalt: - Neked adom.:) Annyira meghatott...
És a tali végéig még jópáran gyűrűtulajdonosok lettek közülünk...:)
A gyűrűt azóta is hordom, már lassan egy hónapja. Még mosdásnál, mosogatásnál sem jut eszembe letenni, vagy csak későn... így legalább tuti, hogy nem vész el, meg nem felejtem el, hogy hova is tettem.
És naponta több alkalommal belefeledkezem, olyan jól néz ki az ezüstgyűrűk mellett, mintha maga is finom ezüstcsipkékből lenne...